Óramű fából: generációkat összekötő ritka mesterség a mezőpaniti Balogh Albert orgonarestaurátoré

„A műhelyekben családias volt a légkör. A mester–inas viszony a mindennapi munkában szoros együttműködésen alapult: jól ismertük egymást, mindenki tanult mindenkitől. Fontos szerep jutott azoknak a fiatal szakembereknek is, akik néhány évvel korábban végeztek, és már tapasztaltabb kollégaként segítették az újonnan érkezőket a munkafázisok megismerésében. A svájci mesterek célja hosszú távon az volt, hogy az általuk alapított műhelyt a fiatalok vegyék át, és vigyék tovább azt, amit az öregek elkezdtek” – emlékezett vissza. Hozzátette, a műhelyben a feladatok fokozatosan követték egymást: kezdetben kisebb munkákat bíztak rá, majd egyre nagyobb felelősséget kapott. „Arra az időszakra különösen élénken emlékszem vissza, amikor már a tapasztaltabb kollégákkal együtt járhattam terepre, és részt vehettem a felújított orgonák helyszíni összeszerelésében” – mondta.

A hangszer fejlődése hosszú múltra tekint vissza: a budapesti Aquincum római kori városában feltárt orgonához képest a mai hangszerek már mérnöki és művészi tudást egyaránt egyesítenek. „Az alapja azonban mindig a síp, az adja a hangot. Szerkezetük ugyanakkor sokféle lehet: két fő típust különböztetnek meg, a mechanikus és a pneumatikus rendszert, amelyeknek számos változata és kombinációja létezik” – magyarázta.

A modern technika körülbelül száz éve jelent meg az orgonaépítésben. Ennek egyik példája az elektroventilátorok alkalmazása, amelyek automatizálták a hangszer szélellátását, így már nem volt szükség emberre a fújtató működtetéséhez. Az elektromos vezérlés pedig azt is lehetővé teszi, hogy az orgonaművész a hangszertől távolabb foglaljon helyet: mint például a marosvásárhelyi Kultúrpalotában, ahol a konzol a színpadon áll, miközben maga az orgona a színpad fölött kapott helyet. „Számomra az egész folyamatban a legkedveltebb művelet a mechanika pontos beállítása és a sípok intonálása, valamint hangolása. A kántor először a mechanikával kerül kapcsolatba, ezért annak működése meghatározó. A sípok intonálása és hangolása pedig az a pont, ahol a mesterség művészi oldala is megmutatkozik” – fejtette ki.

„Jelenleg egy 180 éves orgonán dolgozom, amely az idők során többször is volt javítva és átalakítva, ennek nyomai ma is felismerhetőek. Mivel több jel is utalt arra, hogyan nézett ki eredetileg a szerkezete, és az építője több más orgonát is készített, már ismertem a munkastílusát, így könnyebb volt visszaalakítani eredeti formájába” – magyarázta. Hozzátette: az orgonaépítők általában több hangszert hagytak maguk után, ezért a restaurálás során gyakran ezek szolgálnak kiindulópontként egy-egy rekonstrukcióhoz.

A fiatal orgonaépítő arról is mesélt, hogy egyik legemlékezetesebb munkája még inasként a Brassó megyei Kőhalom orgonájának restaurálása volt, amelyet a felújítást követően a brassói Fekete templomban állítottak fel. A munkálatok során feltűnt, hogy rendkívül régi hangszerről van szó, bár készítője ismeretlen volt.

Egyik mestere ugyanakkor az orgona mögötti falba karcolva egy 1650-es dátumot is felfedezett, ami arra utalhatott, hogy a hangszer akár már abban az időben is ott állt.

Balogh Albert az erdélyi templomok orgonái kapcsán elmondta, ma is sok olyan hangszer szólal meg, amely több évszázados múltra tekint vissza. A fennmaradt dokumentumok alapján már jóval az 1600-as évek előtt is léteztek orgonák Erdélyben, ezekről azonban ma már többnyire csak annyit tudni, hogy egykor jelen voltak. A 17–19. században a barokk orgonák domináltak, különböző méretben és kialakításban. A 19. században megjelentek a romantikus hangzásvilágot képviselő hangszerek is; ezek közé tartozik például a brassói Fekete templom Bucholz-orgonája, amely Berlinben készült az 1830-as években.

Ahol az orgonák elromlottak és használhatatlanná váltak, gyakran nem volt pénz a szakszerű javításra, viszont mindig akadt valaki, aki bátorsággal nekilátott a szerelésnek, és az ilyen próbálkozások sokszor olyan sérüléseket okoztak a sípokban, amelyeket később már nem lehetett helyrehozni” – mondta.

Az orgona nemcsak szekrény pár fémcsővel az elején, hanem egy óramű fából

A mezőpaniti orgonakészítőt munkája szépségeiről és nehézségeiről is kérdeztük. Mint elárulta, a szakma egyik legszebb pillanata az átadáskor érkezik el, amikor a hangszer hosszú munka után először szólal meg koncerten. „A legszebb a szakmában az átadási koncert, amikor meghallom az orgona hangját egy művész keze alatt, olyankor válik számomra nyilvánvalóvá, hogy a sokszor aprólékos, ismétlődő beavatkozások – például amikor egyetlen sípot számtalanszor ki kell vennem és visszahelyeznem, hogy az intonációját pontosítsam – valóban meghozták az eredményt.

– fogalmazott.

• Balogh Albert rámutatott, a mesterségnek árnyoldalai is vannak.

• Számára a legnagyobb nehézséget sokszor az jelenti, amikor a munka távol esik az otthonától.

• Ilyenkor akár két-három hetet is a helyszínen tölt, amíg az orgona felállításán, az intonáláson és a hangoláson dolgozik, ami hosszabb időre elszakítja a családjától.

• Igyekszik megbirkózni a nehézségekkel, ugyanis számára az orgonaépítés hobbi is, a család után a munkája a legfontosabb.

Kihívást jelent továbbá megértetni a megrendelőkkel, mennyi időt és munkát igényel egy orgona szakszerű restaurálása. Mint mondta, nem szívesen köt kompromisszumot: ha egy hangszert felújít, azt úgy szeretné elvégezni, hogy azon ne maradjon kifogás. Ez azonban hónapokig tartó munkát és jelentős költséget jelent. „Sokan nem tudják, hogy az orgona nemcsak egy szekrény pár fémcsővel az elején, hanem úgymond egy óramű fából, aminek építése vagy restaurálása rengeteg munkával jár. Ennek ellenére több alkalommal is az én munkámat választották a megbízók, még ha többe is került a konkurenciánál, ami egyfajta visszaigazolás számomra, hogy megéri ragaszkodni a minőségi munkához” – jegyezte meg.

Ezenkívül különleges érzés egy olyan hangszert készíteni, amely túléli alkotóját. Amit ma építesz, azt az ükunokáid is hallani fogják, és egyszer majd valaki restaurálni fogja a munkámat” – fogalmazott.

Mint hangsúlyozta, ez a ritka mesterség a generációk között is kapcsolatot teremt. Munkája során gyakran beszélget lelkipásztorokkal, akik évtizedek óta szolgálnak egy-egy gyülekezetben, és megosztják vele tapasztalataikat, de idősebb emberektől is hall történeteket arról, milyen volt az orgona hangja gyermekkorukban. „Ebben a szakmában nem működik a »jól van az úgy«: ha egy síp hamis, mindenki hallja; ha a traktúra nehéz, a kántor kínlódik; ha az intonáció elégtelen, az orgonának nincs karaktere. Ez a mesterség arra késztet, hogy mindig a lehető legjobb formámat hozzam” – jegyezte meg.