Tim, aki megmaradt jó embernek

A brazíliai labdarúgó-világbajnokság egyik sztárja az amerikai válogatott kapusa, Tim Howard volt, aki a Belgium elleni mérkőzésen rekordmennyiségű lövést, 15-öt hárított. Az Everton játékosáról kevesen tudják, hogy magyar állampolgársággal is rendelkezik, édesanyja, Esther Howard (lánykori nevén Fekete Eszter) ugyanis magyar. Estherrel floridai otthonában beszélgettünk.

– Hogyan kerültek az Egyesült Államokba?

– 1956-ban jöttünk ki a forradalom után. December másodikán indultunk el Budapestről a szüleimmel. Öcsém másfél éves volt, én hat. Nehezen menekültünk, akkor már le volt zárva a határ. Hóvihar volt, amikor odaértünk, így az első próba nem sikerült, eltévedtünk a viharban, vissza kellett fordulnunk. Néhány napra rá teherautóval mentünk közel a határhoz, majd gyalog mentünk tovább. A szovjet csapatok a térségben voltak, nagyon veszélyes volt az egész. Amerikába december legvégén érkeztünk, egy New Brunswick melletti katonai támaszpontra. Azért oda, mert a nagyszüleim már ott laktak, a második világháború után jöttek ki. Január elsején vagy másodikán kerültünk ki a táborból, és mehettünk nagyszüleim lakásába. Ők voltak a szponzoraink, garantáltak apámnak állást, ezért nekünk kicsit könnyebben indult itt az élet. Így sem volt egyszerű, teljesen újra kellett kezdeni mindent, semmit sem hozhattunk magunkkal otthonról, a szüleim pedig egyetlen szót sem beszéltek angolul.

– Mivel foglalkoztak a szülei?

– Mindketten kutatók voltak. Anyám a Rutgers egyetem mikrobiológia osztályán, édesapám a Johnson&Johnson gyógyszervállalatnál. Előbb gyári munkásként, aztán ahogy megtanult angolul, kutatóként – 59 éves korábban a legmagasabb rangú szakemberként ment nyugdíjba.

– Az amerikai magyar élet szervezésében is részt vettek?

– Ők indították el a Magyar Öregdiák Szövetséget Brunswickben, támogatták a magyar disszidens írókat és művészeket, és szerveztek amerikai körutat a Magyarországon élő ellenzéki gondolkodásúaknak.

– Mikor látogattak haza először Magyarországra?

– Én voltam a legelső 1968-ban, az érettségi előtti évben, aztán voltam az öcsémmel is ’70-ben. A szüleim a hetvenes évek közepén mentek először vissza. Édesapám félve, mert őt halálra ítélték – vagy legalábbis életfogytiglanra –, mivel közreműködött a forradalomban. Nem harcolt, de a gyárban szervezte a munkásokat. Mégis hazamentek, mert hittek abban, hogy nekik is részt kell venniük a rendszerváltásban, ezért vállalták a kockázatot.

– Ön mikor volt otthon legutóbb?

– Nagyon régen, 1970-ben voltam legutóbb, még nagyon fiatalon.

– Miért nem járt azóta?

– Így alakult az életem. Fiaim születtek, korán elváltam, fel kellett nevelnem őket, eltartani a családot. Nehéz volt, mert a volt férjem nem volt hajlandó gyerektartást fizetni, és abban az időben még nem voltak olyan törvények, amelyek kötelezték volna őt erre. Nem volt könnyű az élet, nagyon nagy segítségre voltak a szüleim, sok időt töltöttek a fiúkkal, anyagilag is segítettek. Adminisztrátor voltam egy csomagolóanyagokat gyártó vállalatnál, onnan is mentem nyugdíjba nemrég.

– A fia olyan sportágban ért el jelentős sikereket, amely a pályaválasztásakor nem volt túl népszerű Amerikában. Miért ezt választotta?

– Nagyon tehetséges sportoló a fiam, ezt ajándékként kapta a Jóistentől. Épp azért irányítottuk a foci felé, mert úgy éreztük, ott nagyobb a lehetőség az érvényesülésre, mert kevesebben vannak. Nagyon szerette a kosárlabdát is, de több millió gyerek kosárlabdázik az országban. Sejtettük, hogy nőni fog a futball népszerűsége, és bejött.

– Kamaszként ez nem okozott neki problémát? Nem volt ciki labdarúgónak menni egy olyan közösségben, ahol mindenki amerikai focista, válogatott kosaras vagy profi jégkorongozó szeretne lenni?

– Nem, mert már a gimnáziumban kitűnt a többiek közül. Nagyon élvezte a versenyt, barátai közül egyik sem ért el olyan komoly sikereket, mint ő.

– Hogyan működött ez akkoriban Amerikában? Voltak már ifjúsági csapatok és bajnokságok, vagy az európai labdarúgás hobbinak, egyfajta úri passziónak számított?

– Voltak már klubok, és szerencsére a lakóhelyünk közelében volt egy gazdag család, ők létrehoztak egy ifjúsági csapatot, a New Jersey Cosmost. Volt nekik egy Timmel egyidős fiúk, az ő számára igyekeztek lehetőséget teremteni – úgy gondolták, ha építenek egy sikeres csapatot, a saját fiúk is jobban fog fejlődni, és felfigyelnek rá a környező egyetemek edzői. Ők vették észre a fiam tehetségét, tizenhárom évesen beválogatták a csapatba. A klub jól ment, az ifjúsági korosztályban többször megnyerték az észak-keleti országrész bajnokságát. Ennek ellenére ebből a csapatból Tim volt az egyetlen, akit behívtak az amerikai ifjúsági válogatottba.

– Melyik volt az első profi klubja?

– A New Jersey/New York MetroStars volt. A klub neve most New York Red Bulls, itt játszik Thierry Henry is.

– Nem túl gyakori, hogy amerikai futballistának európai topcsapat kínáljon szerződést. Tim esetében ez hogy történt?

– Nekem is óriási meglepetés volt, nem gondoltam, hogy ilyen lehetőséget kap. Kiderült, hogy a Manchester United kapusedzője már 16 éves kora óta figyelte őt. A nigériai ifjúsági világbajnokságon Tim minden meccsét megnézték, és utána is szemmel tartották.

– Tudja, hogy annak idején szülei kinek szurkoltak Magyarországon? Megérték ők, hogy az unokájuk sikeres kapus lett?

– A családban gyakran hallottam, hogy Hajrá, Fradi!, így gyanítom, hogy a Ferencvárosnak szurkoltak. Szerencsére mindketten megérhették az unokájuk sikereit, bár sajnos édesapám a 2010-es dél-afrikai világbajnokság előtt meghalt, édesanyám pedig a brazíliai sikert nem érhette meg.

– Milyen érzés a fiát az amerikai válogatott mezében látni?

– Mindig nagy élmény, és mindig valami új. Nem voltam felkészülve erre a hihetetlen sikerre, amit elért Brazíliában, de minden pillanatát nagyon élveztem. Gyakran eszembe jut az első válogatottsága, 2002-ben, Ecuador ellen. Nagyon fiatal volt még, féltettem a feladat súlyától. Azóta sokat változott, fejlődött, de megmaradt jó embernek. Nagyon jó apa, és nem szállt el a sikerektől sem. Nagyon büszke vagyok rá.

– Mennyit változott az ő élete a brazíliai világbajnokság után? Hiszen még Obama is felhívta, hogy gratuláljon.

– Most már nem nagyon tud úgy kimenni az utcára, hogy ne ismerjék fel. Megállítják, beszélni akarnak vele, közös fényképet készíteni. A gyerekei viselik nehezebben a helyzetet. Ha valaki megkérdezi az apjuktól, hogy Are you Tim Howard?, akkor a kislánya válaszol: He’s not! (Te Tim Howard vagy? Nem, ő nem az! – a szerző.). Szerencsére nem veszi komolyan ezt az őrületet, helyén maradt az esze – még nevetni is tud magán.

– Nem jellemző az élsportolókra, hogy hithű keresztények legyenek. Tim hogyan került kapcsolatba a vallással?

–Apai nagyanyja, egy afroamerikai baptista asszony hihetetlen derűt, belső békét, kiegyensúlyozottságot árasztott, és ez megfogta a fiamat is, aki nem titkolja, hogy istenfélő keresztény.

– Milyen érzés, hogy óriásplakáton, újságok címlapján látja viszont a fiát?

– Most már nem fura, kezdtem hozzászokni, hogy megyek az utcán és a fiamat látom egy poszteren. Gyűjtöm a megjelenéseket – legutóbb egy olyan szomszédom hozott nekem New Yorkból újságot Timmel, akit korábban alig ismertem. Találtam egy címlapos írást a Wall Street Journalban, és ha ilyen komoly helyen tárgyalják a labdarúgást, azt jelenti, hogy ők is bíznak a jövőben, egyre nagyobb pénzt látnak a fociban. Nemrég írt egy floridai szenátor is, miután látta a cikket a helyi újságban: gratulált nekem és azt írta, büszke arra, hogy a választókörzetében lakom. Egyébként sosem gondoltam, hogy Tim ide jut – amikor ezt az egészet elkezdtük, nem voltak ilyen merész álmaim. A Tourette-szindrómája miatt nem volt a legjobb diák az iskolában, és én azt reméltem, hogy talán meg tud valahogy élni a fociból, lesz egy kis lakása, talán egy kocsit is kifizethet, és akkor már elértünk valamit.

– Volt olyan esztendő, amikor ő volt Amerikában a legtöbbet adományozó sportoló. Honnan ez a szociális érzékenység?

– Mindig azt próbáltam a gyerekeimnek mutatni, hogy bár a mi életünk is nehéz volt, még mindig sokkal jobb módban voltunk, mint nagyon sokan a világon. Hiszek abban, hogy mindenkinek kötelessége a másikon segíteni, talán ez vezetett oda, hogy ennyire komolyan veszi az adományozást. Minden évben támogatja a Tourette-szindrómások szervezeteit.

– Milyen tünetei vannak ennek a betegségnek?

– Ez egy idegrendszeri probléma, Tim esetében önkéntelen rángatózásokkal és hangadással, valamint tikkeléssel járt. Sosem tudott nyolc órát egyfolytában végigaludni, nagyon félt a hangos zajoktól, úgy tűnt, mintha az idegei nagyon közel lettek volna a bőréhez. Az évek során megtanulta ezt kezelni – profi sportolóként annyira koncentrál a mérkőzésre, a feladatára, hogy kontrollálni tudja a rángatózást.

– Milyen gyakran szoktak találkozni?

– Elfoglalt ember, évente csak néhányszor találkozunk, de sokat beszélünk telefonon.

– Járt már Angliában nála, látta a meccseit?

– Sokat jártam Angliában, főleg az első időkben, amíg kicsik voltak a gyerekei. Évente négyszer mentem, és ilyenkor többnyire kimentem a meccsekre is, mert nagyon szeretem a focit. Értem is a szabályokat, ez nálunk a családban kötelező volt, minden meccset megnéztünk a tévében. Az öcsém a gimnáziumban és az egyetemen is játszott, Timmy is úgy kezdte a focit, hogy vasárnaponként elmentem az öcsém meccseit nézni. Három éves volt akkor, általában kapott egy labdát, hogy kergesse, amíg tartott a mérkőzés.

– Az unokák is sportolnak?

– A fiú és a kislány is focizik. Mindketten nagy sportolók, a kislány lovagol is, a fiú pedig a kosárlabdát, az amerikai focit és a baseballt is űzi.

– Tim 35 éves, lassan végéhez közeledik a profi pályafutása. Tudja már, hogyan képzeli el a jövőt?

– Mostanában sokat gondolkodik ezen, felvette a kapcsolatot visszavonult amerikai válogatott focistákkal, arról érdeklődve, hogy milyen lehetőségek vannak. Új karriert kell kialakítania, de vannak már apróbb lépések: három éve működik például egy kapusiskolája. Ezt nagyon szereti, mert így fiatalokat tud tanítani. Ez egy nyári tábor, itt, Floridában tartják, a volt edzője – aki egyben nagyon jó barátja is – segít neki.

– Milyen kép él önben Budapestről negyvennégy évnyi távollét után?

– Arra emlékszem, hogy egy gyönyörű város. Nagyon szeretném, ha alkalmam lenne megnézni azt a házat, ahol laktam hatéves koromig. Vannak unokatestvéreim, van egy nagynéném, akit szeretnék meglátogatni. Azt hallom, hogy nagyon sok változás történt, még gyönyörűbb lett a város, jó lenne újra látni. Több amerikai ismerősöm-barátom járt vakációra mostanában Magyarországra, és mindannyian nagyon élvezték.