Radontól születésnapig

– Messze esett attól a bizonyos fától. Ennyire nem vonzották a házukban sűrűn megforduló írók, művészek?

– A nagy család tagjai többnyire humán beállítottságúak voltak, jogászok, közgazdászok, orvosok, én viszont hetedik osztályos korom óta fizikus szerettem volna lenni. Mindig élénken élt bennem a kutatási vágy, hogy mi miért van, mi rejlik a dolgok hátterében. Határozott képviselője vagyok annak az álláspontnak, miszerint minden fizika, ami körülvesz bennünket. A gyerekkori környezetem egyetlen irányba terelt: olvasni, mindennek utánanézni. A vers szeretetét édesanyámtól kaptuk, aki nagyon sokat olvasott nekünk, miközben nagyon sok író, művész is megfordult a házunkban: Tamás Gáspár, Jordáky Lajos, Nagy Imre – utolsó rajza épp Ágnes lányomról készült –, de kisgyerek koromban még Móricz Zsigmond, Tamási Áron vagy Áprily Lajos is. A beszélgetések azonban akkor különösebben nem kötöttek le. Utólag persze átértékelődtek ezek a találkozások, a kapcsolatok zöme pedig megmaradt, Kányádi Sándort például rendszeresen látogatom Budapesten, őrzöm a Sütő András hozzám írt levelét. Ebben minden bizonnyal szerepet játszott az is, hogy igyekeztek szerénynek nevelni bennünket, például soha nem vettük igénybe a színházban az igazgató családtagjainak járó tiszteletjegyeket.

– Tanárok, példaképek is „rejtőzködnek” a fizika iránti érdeklődésének hátterében?

– Igen, a középiskolában kitűnő fizikatanáraim voltak, a 82 esztendős Tellmann Jenővel például ma is nagyon jó, mondhatni baráti viszonyt ápolok.

– Annyira azért mégsem, hogy a tanári pályát válassza...

– Bár már férjnél voltam, mi több, az első gyermekemet is megszültem már, azt mondtam, ha falura helyeznek tanárnak, kimegyek. Ellenkező esetben ugyanis elveszítettem volna az egyetemi évek alatt megszerzett pedagógiai modult. A szüleim és a férjem természetesen hallani sem akartak arról, hogy a gyerekemmel falura költözzem, mert nem volt ingázási lehetőség. A végzésem évében Kolozsváron tartották a kihelyezéseket, az állások között pedig négy kutatói hely is szerepelt. A tanulmányi eredményeim alapján másodikként mehettem választani, s bár fogalmam sem volt, mi az a közegészség-kutatói intézet, azt választottam, mert kutatói munkakört jelentett. Jól választottam, és abban is jól döntöttem, hogy a magyarságom miatti ellenszél ellenére is ott maradtam. Olyan laboratóriumba kerültem, amelyet egy évvel korábban, 1966-ban alapítottak, sokat tanultam, vizsgáztam, lépegettem felfelé a ranglétrán. Rengeteget kísérleteztünk – az elsődleges feladatunk olyan módszerek kialakítása volt, amelyet a későbbiekben a területi közegészségügyi hatóságok, a Sanepidek alkalmazhattak –, sokat utaztam bányákba, köztük a vaskohsziklási, akkor Groza Péter-városi uránbányába. Egészen 1992-ig dolgoztam ott.

– Milyen kutatás fűződik egyértelműen az ön nevéhez?

– A víz, a levegő, a bányák radontartalmának mérése ilyen, az általam kidolgozott mérési módszereket szabványosították is. Szinte önszorgalomból elvégeztem a méréseket a termálvizeknél, s egy ebben a témakörben született dolgozat után 1990-ben meghívtak Kanadába egy Belső levegő című konferenciára. Még a kommunizmus éveiben kijutott a dolgozatom Nyugat-Németországba, egy tömbházlakás radonszintjének felméréséről szólt, annak alapján kerültem Torontóba. Ezzel indult el a ’89 utáni karrierem, azóta 21 országban jártam, részt vettem több NATO-projektben, egy angol pályázatban, megnyertem egy pályázatot a határon átterjedő radioaktív sugárzások témakörében, meghívást kaptam az Egyesült Államokba, Stanfordba. A világ-egészségügyi szervezet radonszakértőjeként részt vettem a világ országai „fehér könyvének” összeállításában.

– A mai ugyanaz a radon, amellyel a hetvenes években „barátkozni” kezdett?

– Ugyanaz, csak jóval többet tudunk róla, mivel a berendezések tökéletesítése nyomán pontosabb méréseket végezhetünk. A radon a rádium első bomlásterméke, természetes, gáznemű anyag, amelynek forrása a talaj. De mégiscsak radioaktív gáz, a felbomlásakor kibocsátott alfa-részecskék rárakodnak a porszemekre, amelyeket, akarjuk-nem akarjuk, belélegzünk. Ha sok van a levegőben, sokat inhalálunk, s ezek méret szerint lerakodnak a felső légzési traktustól a tüdőig. A lerakodás helyén ionizálják a sejtet, amely megsérülhet. Ha a szervezet nem képes ezt regenerálni, akkor vagy elrákosodik, vagy hibás genetikai kódot továbbít. E folyamat követése érdekében fontos a radonszint pontos mérése.

– A kilencvenes évek szakmai sikertörténete ellenére átcsábult az oktatásba. Miért?

– ’91-ben elindult a magyar oktatás a BBTE-n, a fizika katedrától pedig felkértek a környezetfizika tanítására. Egy ideig párhuzamosan végeztem a kutatói és oktatói munkát, közben elkezdtem kidolgozni az oktatás módszertanát, az oktatási tervet, megszereztem a Debreceni Egyetemtől a jogot, hogy kolozsvári kihelyezett szakként működjünk. Két teremre lett volna szükségünk, de hiába kilincseltem az egyházaktól az RMDSZ-ig, nem kaptam segítséget. Amikor viszont elindult a Sapientia, Tonk Sándor rektor felhívott: Ildikó, gyere, nézzük meg, mit tehetnénk az ügyben. A környezettudományi szak volt a Sapientia első nyertes pályázata, nemzetpolitikai okokból indították el előbb Csíkszeredában, rá egy évre pedig Kolozsváron. A BBTE nem akarta engedni a tanárait a Sapientián tanítani, és én akkor bejelentettem, hogy a továbbiakban nem vagyok hajlandó ott tanítani. A Babeş–Bolyain azóta sincs környezetfizika-oktatás.

– Mikor került be a környezet a tudósok, a fizikusok látókörébe, érdeklődésébe?

– A környezet vizsgálata gyakorlatilag az első tudományág volt, de ma a dánokat szoktuk emlegetni, az 1800-as évek végén, az ipari forradalom közepette ők kezdték el hangoztatni a környezet megőrzésének fontosságát. A különböző folyamatok környezeti hatásai állították vissza a környezetet a figyelem középpontjába. Egyre hangsúlyosabbá vált a felismerés: valamit tenni kell. Az első egyetemi szintű környezettudományi oktatást Finnországban, Kuopióban indították el, párhuzamosan Massachusettsben is elkezdtek foglalkozni a témával. Olyan tudományág ez, amely mindenből lecsíp egy darabot: környezetföldrajz, -kémia, -biológia, területrendezés. Nem hiányozhat a matematika sem, mert az adatokat fel kell dolgozni, a jog sem, hiszen törvényeket kell alkotni, vagy a közgazdaság, mert anyagi vonzata is van.

– Románia e tekintetben is a vasfüggöny mögé szorult...

– Bizony, nálunk ’90-ig nem létezett ez a tudományág. Addig hiába haltak meg bányászok szilikózisban, nem volt szabad beszélni róla. Az általunk mért adatokat sem volt szabad a bánya megnevezésével listázni, A, B és C bányáról beszélhettünk. Ismert volt a katasztrofális méretű kiskapusi környezetszennyezés, kollégáim kimutatták, hogy a nagybányai gyerekek vérében ólom van, hogy a süketség ott tömeges jelenség. De nem volt szabad beszélni róla, ezért aztán ez a szegmens tudománnyá sem nőhetett ki.

Mócsy Ildikó
Természettudományi író, fizikus, tudományos főkutató, egyetemi tanár, 1943-ban született Kolozsváron, édesapja Demeter Dezső újságíró, a Kolozsvári Állami Magyar Színház aligazgatója volt. Szülővárosában érettségizett (1961), a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Fizika Karán, az elektromossági szakon szerzett diplomát (1967). A kolozsvári Közegészségügyi és Orvosi Kutató Intézet sugárhigiéniai laboratóriumának főkutató fizikusa, az Indoor Air International tudományos világszervezet egyedüli tagja Romániából. Magyar nyelvű ismeretterjesztő írásaival a Hét, a TETT és a Korunk hasábjain találkozhattunk. 2002-ben létrehozta a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem Környezettudományi szakát, amelynek 2010-ig  volt tanszékvezetője, docense. Néhai férje Mócsy László (1925–2003) jogász, szakíró. Kutatói és egyetemalapítói-oktatói munkásságért tavaly a Magyar Érdemrend Tisztikeresztjével tüntették ki.

– Nem okozott önökben, kutatókban egyfajta erkölcsi meghasonlást, hogy ilyen ismeretek birtokában sem tehetnek semmit?

– Nem, mert mi nem hallgattuk el, a magunk fórumain közzétettük a mérések eredményeit. Egy tüdőgyógyásszal és egy biológussal a bányavidékeken tíz évre visszamenőleg felmértük a tüdőrákos halandóságot, ebben a témában jelent meg 1971-ben az első angol nyelvű dolgozatom is egy bukaresti kiadású, de csak külföldön terjesztett lapban.

– Ha valaki, hát maguk biztosan tudtak például Csernobilról, az 1986-os reaktorrobbanás nyomán keletkező veszély mértékéről. Arra sem volt szabad reagálni?

– A főnököm április 28-án behívott bennünket az intézetbe, leültetett és azt mondta: hallgatta a Szabad Európa Rádiót, és nagy a baj. Talán be sem fejezte a mondatot, amikor megcsörrent a telefon, Bukarestből mozgósítottak bennünket. Május elsején saját elhatározásból, saját telefonunkról végighívtuk a kolozsvári iskolákat: a gyerekeket ne vigyék felvonulni. Akkor már lehetett hallani ezt-azt, de mi elmondtuk, hogy radioaktív a levegő, baj van. Betiltottuk a piacon a bárányok árusítását, mert azok levágás előtt már kint legeltek. Csernobil után négy nappal engem Bukarestbe rendeltek, többedmagammal mértük az exportra szánt élelmiszerek sugárfertőzöttségét. Akkor szembesültünk azzal, hogy mi is történik az üzletekből hiányzó élelmiszerekkel, de szakmailag is nagyon érdekes esemény volt. Fél éven keresztül csak ezt csináltuk. Ami viszont roppant frusztráló volt, hogy nem volt szabad nyilvánosságra hozni a mérések eredményét. Már valamennyi ország statisztikája ismert volt, a mi munkánk eredménye pedig csak majdnem egy év elteltével válhatott nyilvánossá, miután a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség egy küldöttsége Romániában járt.

– Nemcsak Csernobil kapcsán: a család tudatában volt, hogy ön sugárfertőzött környezetben dolgozik?

– Igen, tudták. Nekem azért nem okozott lelkiismereti problémát, mert a munkahelyemen nem kaptam olyan sugárdózist, ami rám vagy a környezetemre nézve veszélyes lehetett volna. A gyerekeimet igyekeztem munkára nevelni, és arra, hogy amit szeretnek, azt komolyan végezzék. Akadtak nehéz periódusaink is, volt, hogy kötényeket varrtam, azok eladásából egészítettük ki a családi költségvetést. Szigorú voltam velük, de sok szeretetet adtam nekik. S hogy a hetvenedik születésnapomra a New Yorkban élő kutatófizikus lányom meglepetésszerűen másfél napra hazarepült, azt bizonyítja, hogy talán nem rontottam el nagyon a dolgot.