Pilsudski bácsi bajusza

– Ha valaki, ön biztosan tisztázni tudja számunkra, mennyire valós, illetve legenda a magyar–lengyel barátság...

– Több történettel is tudom bizonyítani, mennyire nemcsak legendáról van szó. Én három könyv bűvöletében nőttem fel. Az egyik a Hős fiúk című Rákosi Viktor tollából, három testvér története a szabadságharcban, amelyben óriási hangsúlyt kap Bem József alakja. A másik az Egri csillagok, az én könyvem végén szerepel az elesettek neve, köztük 15 lengyel. A harmadik Szentiványi Jenő Lengyel sasfiók című, sokáig indexen lévő könyve, amelyben 1918-19-ben egy hónapon át lengyel cserkészek védik Lemberget, a mai Lvovot. A húgom szerint, ha nincs az a könyv, nem megyek el „balhézni” 1956-ban. Ugyanakkor a mai Lékai tér gyermekkoromban Pilsudski tér volt, a lengyel tábornagyot ábrázoló domborművel. Talán hároméves voltam, édesanyámmal rendszeresen arra sétáltunk, s én mindig meghúzogattam Pilsudski bácsi bajuszát. Egy tévéinterjúban azt mondtam, itt kezdődött az én lengyelek iránti szimpátiám. Édesanyám szerint viszont nem: fiam, már áldott állapotban voltam veled, amikor 1938-ban a közös lengyel–magyar határ visszaállításáért tüntettem.

– És igaza volt a húgának? Valóban a lengyel-szimpátiája vitte az utcára ’56 októberében?

– A következő nagy lengyel élményem 1956 augusztusához kötődik. Először indultam kerékpárral Késmárkra nagyanyámhoz. Felmentem a haverokkal a Tátrába, ott összeszaladtunk egy magyar csoporttal, együtt táboroztunk, és összetalálkoztunk lengyel fiatalokkal, akiktől megtudtuk, mit történt ’56. június 28-án Poznanban: munkásfelkelés, lövöldözés, áldozatok, megtorlás. Ezek után 1956. október 23-án én is fejemre tettem a diáksapkát, és a Bem-szobornál kezdtem a napot, majd meneteltem tovább a tömeggel a „Minden magyar együtt halad, kövessük a lengyel utat”, vagy a „Lengyel–magyar barátság, függetlenség, szabadság” szlogenekre. A lengyelszimpátia kapcsolódott a forradalommal, és alapvetően meghatározta az életemet. A forradalom után Magyarországon hihetetlenül népszerű lett a lengyel nyelv, tömegek jártak nyelvkurzusra. Miután az egyetemre az osztályunkból egyetlen fiút, egy ávós gyermekét vették fel, hosszú ideig nem találtam munkát, míg nyomdászként el tudtam helyezkedni.

– Mikor jutott el először álmai Lengyelországába?

– ’57-ben kaptam egy turista betétlapot, biciklivel elindultam egyedül túrázni Kassa–Prága–Budapest útvonalon. Szakadó esőben kapaszkodtam fel Késmárkról Lomnicra, amikor az egyik fenyőfa alatt egy csapatot találtam, amelynek derékhadát lengyel cserkészek alkották. A tábortűz alatt énekelte mindenki a maga nótáját, majd himnuszát. A lengyelek leíratták velem a magyar himnusz szövegét, s másnap reggel a Himnusszal ébresztettek. Eszméletlen érzés volt! Meg is hívtak magukhoz Szceczinbe. Miután kétszer visszautasították az útlevélkérésemet – mert hiába volt baráti szocialista ország, Kádárék nagyon féltek Lengyelországtól –, végül sziklamászói kapcsolataim révén jutottam ki 1960 nyarán. Más világ volt: dzsessz, diákklubok, film, autóstoppolás, úgy döntöttem, nem is megyek haza. Felvettek egy egyéves nyelvtanfolyamra Lódzban, de a magyar nagykövetség megfúrta a dolgot, mivel a pesti munkahelyemen feljelentettek, hogy disszidáltam. De maradtam, kezdetben egy maszeknél gyártottam hajcsatokat.

– A dolog bizonyára a jövendőbeli feleségével való találkozáskor dőlt el.

– Egy házibulin találkoztam a feleségemmel, ahol csak ő, a barátnője és jómagam nem rúgtunk be. Elkezdtünk találkozgatni hármasban, aztán a barátnő egyszer csak nem jött… Krystyna akkor harmadéves műépítészhallgató volt, általa kerültem be fizikai munkásnak a varsói műépítész karra – feketén, de a professzor és a dékán tudtával. Egy idő után hivatalosítottak, de még mindig jogtalanul, mivel nem volt állandó lakhelyem, úgymond kórházi kezelésen tartózkodtam Lengyelországban. Közben bejártam előadásokat hallgatni, s Krystynával úgy egyeztünk, ha felvesznek az egyetemre, várunk az egybekeléssel, ha nem, azonnal összeházasodunk. Az előírásoknak megfelelően jeleztük szándékunkat a követségen, ahová néhány napon belül visszarendeltek azzal, hogy otthon behívtak katonának. Valahogy megúsztam, s beadtam a kitelepedési kérelmet. Telt az idő, nem történt semmi, ám egyszer csak az Írószövetségtől felhívtak, hogy tolmácsoljak nekik egy lengyel íróküldöttség fogadásánál. A vendégek között szerepelt Camilla Mondral – több mint száz magyar könyv lengyelre fordítója –, aki 1939-től az 1944-es letartóztatásáig a lengyel ellenállás egyik kulcsfigurája volt. Ismerte az országgyűlés elnökhelyettesnőjét, felhívta, elmondta neki, hogy a legjobb barátnője lánya hozzáment egy magyar fiúhoz, de a srác nem kap kitelepedési engedélyt. Egy héten belül kezemben volt a papír, 1962-ben hagytam el Magyarországot.

– Varsóba is követte az ’56-os „priusz”?

– Sűrűn felbukkant. Néprajzot végeztem Varsóban, tolmácsként dolgoztam a kulturális minisztérium berkeiben, alkalmam nyílt megismerni a lengyel elitet, s közvetítő lehettem a magyar és lengyel másként gondolkozók, illetve az ellenzék között. Az 1968-as diákfelkelést, a ’70-es gdanski és szceczini munkáslázadást, majd ’76, a varsói lázadást követően alakult meg a munkásvédelmi bizottság, s kezdődött el a szamizdat-kiadás, amiben már derekasan benne voltam. Társszerzője voltam a lengyel menekültügyről készült első tévéfilmnek – 150 ezer lengyelt fogadott be Horthy „fasiszta” Magyarországa, meg is kaptam a fasiszta bélyeget a varsói magyar nagykövettől, hogy tisztára akarom mosni a horthyzmust –, e kezdeményezés fő szervezője volt Antall József, az első szabadon választott magyar miniszterelnök, akivel aztán nagyon jó viszonyt alakítottam ki.

– A rendszerváltást követően milyen mértékben hasznosították az ön kettős, magyar–lengyel identitását?

– A kommunizmus utolsó éveiben sok ellenzéki szereplőt megismertem, nem egyet csak a fedőnevén, s jóval a rendszerváltás után tudtam összerakni a nevet az arccal. Ilyen például Lengyelország jelenlegi elnöke, Bronislaw Komorowski, akit én sokáig csak Bronek néven ismertem. Ellenzéki státusomat nagyban erősítette, hogy a Szolidaritásba mindjárt az elsők között léptünk be, a nejem rövidesen a földalatti bizottság vezetője lett, egyetemista fiam, kilencéves lányom szórta a röpcédulát, rövid ideig a lakásunkon működött a nyomda. Az 1990-es magyar választásokat egyfajta szakértőként a lengyel tévében, rádióban kommentáltam, s amikor Szűrös Mátyás Lengyelországba készült, Jaruzelski elnök kabinetje engem kért fel, hogy magyar helyzetelemzést írjak.

– Automatizmusnak tekinthető a varsói nagykövetté való kinevezése?

– Éppen otthon voltam ’90 tavaszán, amikor felhívott telefonon az akkor még csak külügyminiszter-jelölt Jeszenszky Géza, akit korábbról már jól ismertem. Magyar állampolgár vagy? – kérdezte. Az, mondom. És elvállalnád a varsói nagykövetséget? Azt hittem, elájulok, de azért be kell vallanom, hogy rosszul esett volna, ha nem ajánlanak fel valamit. A nagyköveti tisztségre azonban nem is mertem gondolni. Antall József miniszterelnöknek azt mondtam, elvállalom egy feltétellel: azonnal lemondok, ha a lelkiismeretem ellen kell valamit tennem. Elfogadta.

– Mostanában egyre többször szóba kerül: az Antall-kormány történelmi lehetőséget szalasztott el, hogy nem reagált a Kárpátalját szinte felkínáló ajánlatra. Abban az időben a térségben tevékenykedő diplomataként meg tudja ezt erősíteni?

– Nagykövetségem idején mindenekelőtt a lengyel–magyar kapcsolatokkal voltam elfoglalva, ezért aztán arról, hogy a ruszinok 1990-ben szorgalmazták volna Kárpátalja Magyarországhoz való visszatérését, nem rendelkeztem információkkal. Azt viszont felelősséggel tudom állítani, hogy az első éves nagyköveti értekezleten, amelyen még kijelölt nagykövetként vettem részt, Antall egyértelműen kijelentette: elsődleges célunk az Európai Unióhoz, a NATO-hoz való csatlakozás.

Engelmayer Ákos
Néprajzkutató, újságíró, műfordító, egyetemi oktató. Szegeden született 1938-ban. Erdély visszacsatolása után rövid ideig Désen élt, ahol a családapa a Magyar Nemzeti Bank helyi fiókját vezette. A Toldy Gimnáziumban végezte iskoláit, az 1956-os forradalom után az Állami Nyomdában volt ipari tanuló. Lengyel feleségével, Krystyna Golinskával Varsóban telepedtek le. A  Polska című havi folyóirat magyar szerkesztőségét vezette, majd a varsói Magyar Kulturális Intézet főmunkatársa. Varsói magyar nagykövet 1990 és 1995 februárja között, ezzel párhuzamosan 1993–95 között Fehéroroszországban is képviselte Magyarországot. Számos kitüntetés birtokosa: a Lengyel Köztársaság érdemérmének parancsnoki keresztje, a Magyar Köztársaság érdemrendjének tisztikeresztje, Nagy Imre-emlékplakett, A szabadság hőse emlékérem. Lengyelországi Magyarok Egyesületének elnöke. Egy fiú és egy lány apja, három unokája van.

– Nemzetpolitikai prioritások nem szerepeltek a tizenötmillió magyar miniszterelnökének listáján?

– Nyilván nemzetpolitikai szempontból is kaptunk instruálásokat. A jugoszláv háború kitörésekor én például azt az utasítást kaptam, hogy a nyugati diplomatákkal való magánbeszélgetések során jelezzem: a konfliktusban Magyarország elsősorban a délvidéki magyarok biztonságát tartja elsődlegesnek. Akadt viszont olyan, nagy nyugati országból érkezett nagykövet, aki visszakérdezett: van egyáltalán Magyarországnak közös határa Jugoszláviával?

– Ha kíváncsi valaki az ukrajnai krízissel kapcsolatos véleményére, mit mond neki?

– Nemrég a zöldséges meg is kérdezte: lesz háború, nagykövet úr? Azt válaszoltam, nem lesz, mert már van. Krímet előre láttam, az ukrajnai események eszkalálódást azonban nem. A nagy baj az, hogy ebből Putyin nem tud kiszállni. Ez a balhé akkor fejeződik be, ha a jó cári hagyományokhoz hasonlóan a vezetőt kinyírja a környezete. Putyin most nagyon népszerű, de az embargó mindenképpen kihatással lesz az oroszországi gazdaságra, az életszínvonalra, felüti fejét az elégedetlenség. Hogy lehet kifogni a vitorlából a szelet? Úgy, hogy a „kis zöld emberkéket” elküldi Észtországba, Litvániába, vagy az orosz kisebbség védelme érdekében megcsinálja a korridort Oroszország és Kalinyingrád között. Ha a Nyugat most nem csap oda határozottan, súlyos dolgokra számíthatunk. Grúziát annak idején a szmolenszki légikatasztrófában elhunyt volt lengyel elnök, Lech Kaczynski mentette meg azzal, hogy odavitte a balti országok elnökeit. Akkor jelentette ki: ma Grúzia, holnap Lengyelország.