Nem sztár, „csak” kosteleki

– Tavaly is részt vettél a Fölszállott a pávában: a kosteleki Szellő néptáncegyüttes tagjaként léptél színpadra. A tavalyi szereplés után egyértelmű volt, hogy az idén is megméreted magad a népzenei- és néptáncversenyben?

– A tavalyi Páva-utunkon egyáltalán nem gondoltam erre. Ferencz András komám, tanárom javasolta, hogy induljak el egyedül énekelve az idén.Ő is íratott be engem, én nem gondoltam arra, hogy próbát tegyek. Úgyhogy nem volt ez tervbe véve, csak úgy hirtelen jött.

– Hogyan emlékszel vissza a Pávás fellépésekre és a fellépések közti időszakokra?

– Nekem elég jó élményeim voltak a Páva során, jól viseltem ezt a versenyt. Lehet azért is, mert nem versenyként fogtam fel. Én voltam az az ember, aki örökké hülyéskedett, viccelődött mindenkivel fellépés előtt. Nagyon jó kapcsolatba kerültem a szerkesztőkkel, tévésekkel is. Persze a színpadon, élő adásban ez annyira nem látszott, de a kulisszák mögött csak így lehet túlélni, és szerintem ezt így is kellene felfognia minden versenyzőnek. Ez így állja a helyét. Hallottam, hogy jövőre szerveznek gyerekeknek Pávát, és azzal annyira nem értettem egyet. Egy gyermek nem tudja ezt az egészet megemészteni. A továbbjutás egy életre szóló pozitív vagy negatív tapasztalat lenne. Ha pozitív, az jó, de ha negatív, annak nagy veszélyei vannak. Mi hál’ Istennek felnőttként álltunk hozzá, és jó volt a Páva.

– Az élő adást is könnyen dolgoztad fel?

– A fellépések azért nem voltak annyira könnyűek, de lehet, hogy a kulisszák mögötti állapotom le tudta vezetni a feszültséget bennem. Nem izgultam különösebben. Főleg, hogy mielőtt énekeltem volna, mutattak rövid filmecskéket otthonról, s ezek nagyon megnyugtattak. Éreztem az otthoni levegőt és szabadságot, azt, ahogy otthon szoktam énekelni. Úgy fogtam fel ezt az egészet, amikor felálltam a színpadra, mintha nem is lenne előttem mikrofon: kieresztettem a hangomat.

– Nehéz volt a ráhangolódás  a döntőben előadott nagyheti passiós énekre?

– Azért is hunytam le közben a szememet, hogy úgy gondoljak magamba. Ez a húsvéti hangulat bennem volt. A tévéseknek sem tetszett annyira a döntőbeli szereplésem, mert nem hülyéskedtem annyit, mint máskor. Mondták, hogy ez nem te vagy. Mondtam, ez is én vagyok, csak most ezt követeli az ünnep, erről szól.

– A döntőt célzó dalválasztás hogyan történt?

– Az úgy volt, hogy én még az elődöntőben voltam, amikor felhívott Sándor Csaba Lajos barátom, a balánbányai Ördögborda néptáncegyüttes vezetője. Megkérdezte, hogy a döntőben mit gondoltam énekelni. Mondom: még itt vagyok az elődöntőben, nem gondolok olyan messzire. Ő adta az ötletet: ha úgy adódik, legyen valami húsvéti, nagyböjti ének. Ezzel én is egyetértettem, vittem is itthonról egy nagyböjti éneket, de arról bebizonyosodott, hogy nem annyira jó, mert újabb stílusú, inkább régi kéne, a zsűri is azt pontozza. Ebben segített aztán Fábián Éva, a mentorom. Kiválasztottuk az éneket, összetelefonálgattuk fél Gyimest, Kosteleket s mindent, hogy akkor ez jó lesz-e. Így sikerült végül kiválasztani. Nagyon át tudtam venni a hangulatát, s ahogy láttam, rengeteg embert megríkattam, úgyhogy elérte az ének a célt: ugyanazt érezte a nép is, mint amit én.

– A döntőt nézve az lehetett a néző érzése, hogy nagyon szeretnél már otthon lenni. Ennyire nagy volt a honvágy, vagy az izgalom csapódott le így?

– Nem volt bennem izgalom, a honvágy viszont erősen utolért volt. A másik az a hangulat, amit átvettem az énekből. A színpadon az utolsó szakasznál kicsit a hangom már úgy nyuvasztott, jött volt, hogy sírjak. Láttam például Lezsák Sándort, az Országgyűlés alelnökét, aki engem nagyon jól ismer, mert a csángó oktatási programban sokat segít bennünket. Láttam, hogy a szemei meg voltak telve könnyel, engem is meghatott ez, s hogy az emberek mennyire figyelik, hogy én mit énekelek, s mennyire látják azt, hogy én is milyen állapotot vettem fel. Úgyhogy alig vártam, hogy a színpadról leszálljak. Nem érdekelt, hogy hány pontot kaptam, hanem hamar lejöttem a színpadról, és hátul aztán egy jót bőgtem. Ilyenkor jobb lenne az embernek otthon a családban, vagy inkább a templomban kéne legyen, de én közben ott voltam Budapesten, nyolcszáz kilométerre az otthonomtól.

– Közönségdíjat kaptál, ami legalább akkora elismerést jelent, mintha az énekesek kategóriájának győztese lettél volna. Hogyan viseled ezt a hatalmas népszerűséget?

– Olyan emberke vagyok, aki szeret barátkozni, ugyanakkor a tiszteletet mindenkinek megadom. S ha Isten megsegít, nem akarnék változni, remélem, nem is fogok nagyon. Hogy is mondjam? Kicsit fékezem magam ettől a nagy népszerűségtől. Mondják, hogy sztár vagyok. Nem vagyok én sztár, kosteleki vagyok. De jólesett és meglepett, hogy ennyien szeretnek. Nekem most elsősorban az otthon, a gyermekek és a tanítás a fontos. Aztán most biztosan jönnek fellépések is. De hál’ Istennek olyan helyen lakom, ahol térerő nincs, úgyhogy ki kell, hogy jöjjenek, ha meg akarják kérdezni, el tudok-e menni. Szerintem jó is volt ez így, hogy ezt a díjat kaptam és nem a kategóriáét, mert oda egy olyan ember kell, mint Kacsó Hanga Borbála, aki ott van helyben, tudják hordozni, elérik. Nem ilyen, mint én, hogy el vagyok dugva az Isten háta mögött.

– Szerinted miből fakad ez a nagy szeretet?

– Nem tudom. Lehet az, hogy nem az volt bennem, hogy nyerni akarok, hanem, hogy ének szintjén képviseljem Erdélyt. Elég nagy teher volt a vállaimon, de annyira nem fogtam fel én ezt, lehet, hogy még most se ért fel ide a bolondomba, hogy mekkora dolgot csináltam. Miért szerettek meg az emberek? Talán mert ilyen vagyok, jó nyers nyelvet beszélek: jó ganyés, háziszőttes. Lehet, hogy ez tetszett az embereknek.

– Mi lesz a nyeremény sorsa? Egy magyarországi bulvármagazinban még a döntő előtt azt lehetett olvasni, hogy ha megnyered, megnősülsz. Ez tényleg így van?

– Igen, és meg is nősülök. El is mondjam mikor?

– Hát, ha nem titok…

– Szombaton! Nem tudom melyik szombaton, de hogy szombat lesz, az biztos. Nem csütörtökön, mint a cigányok, hanem szombaton, ha Isten megsegít.

– Úgy legyen! De visszatérve a versenyre: nagyon szimpatikus volt az a helyzet, amikor Kállay-Saunders Andrást csángó népdalra kellett tanítanod. Megnézed, ha bekerül az Eurovíziós Dalfesztivál döntőjébe?

– Hát én megnézem, csak ne essen szombatra, mert lehet, hogy akkor lakodalmazunk… Persze, hogy megnézem. Ismertem már a nevét a tehetségkutatóból. Többet én beszéltem, mint ő, az biztos. Mondták, hogy nem erőst gazdag a szókincse. Szerény, rendes ember, nem olyan nagyszájú, mint én.

Vaszi Levente
A Bákó megyei Kosteleken született 1988. december 31-én. Középiskolai tanulmányait 2008-ban fejezte be Csíkszeredában, majd Sepsiszentgyörgyön a Spiru Haret Egyetemen tanult tovább földrajz szakon. 2008-tól 2012-ig a Háromszék Táncegyüttes táncosa volt, 2012 ősze óta tanár a Moldvai Csángómagyar Oktatási Program keretében.

– Az egyik kisfilmben azt mondtad, Csíkszereda és Sepsiszentgyörgy után attól féltél, hogy unatkozni fogsz Kosteleken, viszont nem így alakult. Milyen egy napod otthon?

– Sűrű, jó sűrű, olyan, mint a moslék, amilyet szoktunk adni a disznóknak. Hétfőtől szerdáig erőst sűrű, csütörtök-pénteken csak délután tanítok, de hétfőtől szerdáig délelőtt-délután. Ahogy végzek az iskolában délelőtt, a gyermekeket rögtön viszem fel a varázslatos iskolabuszunkkal. Andrással mi vagyunk a sofőrök. Ő hozza a gyerekeket a falu végétől, s én viszem. S akkor az iskolából elvisszük őket magyar órára, majd onnan haza.

– Délelőtt románul, délután magyarul tanítasz?

– Igen, bár délelőtt inkább vegyesen, románul is, magyarul is, mert ha csak románul beszélnénk, lehet, hogy nem értenék meg a gyerekek. Délután pedig csak magyarul szoktam. Ha van délelőtt földrajz óránk, akkor délután megtartom tiszta magyarul az átalakított csűrnél, ahol szoktunk tanítani. Éneket, kézműves foglalkozást, magyart, földrajzot, történelmet, ütőgardonyozást tanítok. Mert ez a kincs, ami fontos. Sokszor fontosabb a tánc, az ének, mint a nyelv, mert ettől vagyunk azok, akik vagyunk ott a hegyekben. Csak így maradunk meg, ha ezeket tudjuk.

– Húsz év múlva hogyan és hol képzeled el magad?

– Ha az Isten megsegít, s Ő is úgy akarja, mert én akarom, akkor otthon, Kosteleken. S nemcsak húsz év múlva, hanem ötven, hetven év múlva is. Attól függ, hogy mennyire hosszú lesz a fonal.

Kedves barátaim, üsmeröseim, kostelekiek, gyimesiek, erdélyiek, nagy Magyarországiak és az Óperenciás tengeren is túliak!

Olyan szépen köszönöm, hogy velem voltatok a páva utamon és, hogy sokan izgultatok értem, így nekem kicsibb jutott a fellépéseimen. Isten fizesse meg nektek a sok bátorító támogatást, a sok imádságot, és azt az elfogyasztott kréditeket, amit reám szántatok. Én úgy érzem, megtettem a tenni valómot, de nem felejtem el, hogy a Jézuska nélkül, s rajta keresztül nélkületek nem sikerült volna ez az elismerés. Sokan írtátok, hogy ez a közönség díj nagyobb elismerés, mint a zsűritől kapott pontszám. Evel egyet es értek, me én mindenkinek énekeltem! A Jézuska azért adta ezt a tehetséget nekem, hogy meg tudjam osztani veletek. Köszönöm, hogy bíztatok bennem, és elnézést kérek azoktól, akiknek nem tudtam visszaírni, és személyesen megköszönni a gratulációt, me hál’ Istennek annyit kaptam, hogy Kosteleket bé lehet háromszor telepíteni... Isten fizesse a szereteteteket s köszönöm, hogy együtt ünnepelhettük Úr Jézus Krisztusunk feltámadását. Isten áldjon meg mindenkit, üdvözlettel, s tisztelettel Vaszi Leventétek! ennyi...
Vaszi Levente Facebook-bejegyzése