Minden idők karácsonya

– Tőkés Lászlóról sok embernek 1989 szabadító karácsonya jut az eszébe. Hogy él önben az akkori események emlékezete?

– Márai Sándor híres versében a karácsonyfákon nem díszek lógnak, hanem a népek Krisztusa, Magyarország található a fán. A költő megrendítő történelmi, aktuálpolitikai átélését osztja meg velünk 1956 karácsonyán. Amikor az első világháború befejeztével irreguláris román csapatok, nagypénteken lemészárolták Köröstárkány magyarságának egy részét, az úgy ivódott a falu emlékezetébe, mint a köröstárkányi magyarok nagypénteke. Ezekkel az analógiákkal szólva, számomra 1989 adventje és karácsonya már örökre összekapcsolódott minden idők adventjével és karácsonyával. Ma is előttem áll a temesvári református gyülekezet nemes betleheni egyszerűségével. A temesvári gyerekekkel évről évre betlehemeseket tanultunk be, és ezzel jártuk a gyülekezet családjait. Nagy keletje volt a kommunizmus idején ritka városbetlehemezéseknek.

– Miben különbözik a brüsszeli karácsonyvárás az erdélyitől?

– Hirtelen egy baltikumi és egy román karácsonyi ünnepség jut eszembe az elmúlt évek brüsszeli tartózkodásaim idejéből, de volt több is. Érdekes, hogy mindig Kelet-Európából jönnek ezek a kezdeményezések. Abban a pillanatban mindenki meghatódik, mert egy múló idő múlhatatlan értéke jelenik meg a parlamentben, ami felhívja a figyelmet az utóbbi időben igencsak meggyengült, meglazult európai keresztény gyökerekre. Ilyen szempontból külön nyereség, hogy olyan tagországok jöttek Kelet-Európából, ahol erős a katolikus, illetve az ortodox háttér, mint Lengyelország, Románia vagy Bulgária. Ezzel tudjuk ellensúlyozni a szekuláris Európát. Jómagam az unió népeinek bibliafordításait állítottam ki, eredeti vagy hasonmás kiadásban, mintegy jelezve: minden európai törvénykönyvnél, alapszerződésnél és jelentésnél fontosabb az Ó- és az Újszövetség.

– Miközben Brüsszel polgármesteri hivatala betiltotta a karácsonyfa-állítást, mert az állítólag a nem keresztényeket zavarja...

– Ilyen abbéráció szintjéig is eljut Nyugat-Európa elidegenedett hitbéli állapota. Ez a jelenség beleillik a kereszténység történetének abba a jelenségkörébe, amely szerint mindenkor viaskodik a világosság és a sötétség, a gonoszság és a jóság Ez az örökös küzdelem érhető tetten a mostani, végletesen elvallástalanodott, elvilágiasodott Európában. Nekünk az a feladatunk, hogy erősítsük a pásztorok, a bölcsek, a Krisztus elé hódolni járó királyok táborát.

– Az egyház mennyire képes felvenni a kesztyűt?

– Az egyház hitelét is nagyon kikezdte az idő. Közismert a katolikus egyház erkölcsi válsága, ennek is tulajdonítható Ferenc pápa már-már reformátori dimenziókat öltő nyitása a változtatásnak és a reformoknak az új folyamatára. Katolikus körökből hallom bizalmas beszélgetések alkalmával, hogy a válság mélyebb, mint gondolnánk. Hívek tízezreit veszíti el gyors ütemben a katolikus egyház. Igaz, protestáns vonalon sem dicsekedhetünk: a skandináv államok szekularizációja, protestáns szervezetek térvesztése, a németországi protestantizmus nagy gondjai mind-mind felkiáltójelként hatnak, ezek a mi közös gondjaink.

– Lát-e összefüggést az egyház szerepének elértéktelenedése és a politika hitelvesztése között?

– Egyértelmű az összefüggés! Idehaza posztkommunista viszonylatban látjuk a teljes politikai osztály hitelvesztését, de ez a folyamat a nyugati politikai osztályt sem kíméli. Sokan mondják, hogy Európa nincs jó kezekben, emiatt nincs olyan hiteles európai politikusi gárda, amely kivezethetné kontinensünket a válságból. Orbán Viktor vélekedése ötlik eszembe, aki szerint nem csupán a válságmegoldás minimalizmusára kellene törekednünk, hanem itt az alkalom, hogy – mint a háború után – új világot építsünk fel, akár egy új globális világrend létrehozása árán. Ebből viszont nem hiányozhatnak az egyház által tanított erkölcsi értékek.

– Máris a politika vizein evezünk. Nem bánta meg soha, hogy egy ’89 decemberében világszerte ismertté vált protestáns lelkészből politikussá vált?

– Bennem soha nem állt egymással szembe e két fajta tevékenység, a két életterület. Akik a gazdasági élet fellendítéséért fáradoznak, a korrupció ellen harcolnak – és mindezt a társadalmi igazságosság jegyében teszik –, vagy éppen kisebbségpolitikában tevékenykednek, tulajdonképpen saját híveik, saját egyházuk jogainak a képviseletét vállalják. Jómagam egyházi eszközökkel, a politika saját eszközeivel harcol ezért. Ki állítaná szembe a lengyel ébredés egyházi szárnyát és a Szolidaritás forradalmi tevékenységét? A kettő összefonódott. Amikor Ferenc pápa fogadja a Nemzetközi Olimpiai Bizottság képviselőit, és a globális sportvilág kérdéseiről tárgyalnak, ez számomra magától értetődő. Vagy amikor a közel-keleti béke ügyében szólal meg a Vatikán, senkinek nem jut eszébe, hogy ezeket szembeállítsa egymással, elvitassa a katolikus egyház azon jogát, hogy hozzászóljon a világ legsúlyosabb kérdéseihez.

– Van, aki szerint nem szerencsés, ha a lelkész politizál. Hogyan lehet ezt a dilemmát áthidalni?

– Ez a szembeállítás főképpen a szekuláris nyugati és posztkommunista keleti szemléletet tükrözi. A bibliai példázat szerint, mint gyertyát a véka alá, az egyházat beparancsolták a templomba. Behatárolták a tevékenységi területét, és nem hagyták, hogy beleszóljon az ország, a társadalom kérdéseibe. A szekuritáté főtisztje és az akkori püspök, Pap László azt mondta: én csak imádkozzak, és ne foglalkozzam politikával. Temesváron teljes mértékben elfogadhatóvá tudtam tenni, hogy beleszóljak a politikába: védtem a híveim, az egyház jogait és szabadságát, kiálltam a magyarság ügye mellett. Akkor ezt rövid ideig mindenki el tudta fogadni. Utóbb, amikor jött a politikai visszarendeződés, beugrottak a klisék, a sémák. Ellentétpárokat állítottak fel, hogy Csiha Kálmán az imádkozó püspök, Tőkés László a politizáló püspök. Ez természetesen nem így volt. Bár a mai egyházfők is ugyanúgy lépnének fel nemzetünk kérdéseiben, mint tettük azt a kilencvenes évek elején, amikor a magyar történelmi egyházak állandó értekezlete egy emberként állt ki az erdélyi magyarok ügyei védelmében: az egyházi oktatás, a nyelvi jogok, az autonómia mellett vagy az elkobzott egyházi javak visszaszolgáltatásáért.

– A Királyhágómelléki Református Egyházkerület régi és új püspöke között épp a politikai szerepvállalás miatt alakult ki vita...

– Felvetésének az a jogosultsága, hogy nem szabad belegabalyodnunk pártpolitikába. A pártpolitika zsákmány- és érdekpolitika. Isten kegyelmi idejét opportunizmusra váltja fel, és akkor súlyos károsodást szenved az egyház hitele. Sajnos, most ebben a fázisban vagyunk. Az RMDSZ Erdélyben szekerébe akarja fogni az egyházakat, fel akarja használni őket szavazatgyűjtésre. A 2003-as szatmárnémeti közgyűlésen még az autonómiát emeltük fel egyházi téren, azt az önrendelkezési törekvést, amit az RMDSZ szőnyeg alá sepert. Akkor az egyház azt teljesítette, ami a hivatása volt. Ma a lelkipásztorok és püspökök egy része egyaránt képes eladni magát holmi segélyekért, hogy anyagi előnyben részesüljön. Ez már komoly baj, az egyháznak nem szabad idáig süllyednie!

– A romániai magyar politikai életben talán senki nem ért annyi támadás a rendszerváltás óta, mint önt. Sokszor azt vetették a szemére, hogy hatalomra tör...

– Ezzel szemben sohasem hagytam ott az egyházi szolgálatot. A kilencvenes évek elején kétszer-háromszor is volt olyan választás az RMDSZ-ben, amikor arra akartak rávenni, hogy vállaljam el az elnökséget. Ha hatalmat akartam volna, minden lehetőségem meglett volna rá. Mindig arra törekedtem, hogy megmaradhassak a politikum feletti tiszteletbeli státuszban, ahogy jó ideig az RMDSZ tiszteletbeli elnöke voltam, utólag pedig az Erdélyi Magyar Néppárt védnöke lettem. Valamennyi tisztségvállalásnak ugyanaz a tétje: felszabadítani a magyarságot, és a románokkal együtt végigvinni a romániai rendszerváltozás folyamatát.

– Milyen mértékben lehetett volna csökkenteni ezt a támadási felületet? Az RMDSZ egyféle dezertőrként kezeli önt, mert szerintük EP-képviselőként külön utakon járt, noha RMDSZ-színekben jutott be.

– Nézze, én nem tehetek róla, hogy az RMDSZ propaganda gépezete váltig azt hangoztatja, hogy én RMDSZ-listán jutottam be, és eljátszottam a bizalmukat. Emlékezhetünk a 2009-es magyar összefogásra: Marosvásárhelyen a kultúrpalotában az EMNT koalíciót kötött az RMDSZ-szel. Egyenrangú partneri egyezmény volt azzal a kompromisszummal, hogy a bonyodalmak elkerülése érdekében RMDSZ-listán indulunk, de a kampányt mindkét fél saját lógójával, saját jelképeivel folytatja. Az RMDSZ mindezt ma úgy állítja be, mintha felkérezkedtem volna a szekerükre. Úgy ismeri az RMDSZ-t, hogy ennyire meglágyult volna a szíve? Jól tudták: a választás sikerét kockáztatják, ha nem fognak össze az EMNT-vel. Másrészt mi sem akartuk kockáztatni, hogy ne a maximális eredményt érjük el. Ahogy Ponta meg akarja vonni tőlem a véleménynyilvánítás szabadságának jogát, az RMDSZ is meg akart fosztani önállóságomtól, és pártfegyelmet követelt tőlem. Erről nem volt szó, és ezt nem várhatja el.

– Újból egyezkedni kellene, de a régi tapasztalatok lesújtóak. Hogyan lehet kilépni ebből az ördögi körből?

– Őszintén megvallva, szkeptikus vagyok. Az RMDSZ-nek ma van egy négyes-ötös fogata, amelyik csökönyösen ragaszkodik az elévült egypártrendszer szemléletéhez. Ez a csapat nem engedi, hogy a fiatalabb és nyitottabb RMDSZ-vezetők változtassanak a régi politikán, emiatt nagyon csekély az esély arra, hogy Kelemen Hunor és a másként gondolkodók mozgástere megnőjön. Ráadásul van egy korrupt rétege is ennek a társaságnak, a bihari RMDSZ, amely erős befolyásra tett szert. Kérdés, mire lesznek képesek az RMDSZ felvilágosult, nemzetben gondolkodó emberei?

– Karácsonyi gondolatokkal indítottuk a beszélgetést: hogyan készül Tőkés László, a magánember, három gyerek édesapja a karácsonyra?

– Hadd szóljak egy gondolat erejéig a nagyobb Tőkés családról. Mi a szó nemes értelmében patriarchális családban nőttünk fel, ahol édesapám egyháztársadalmi téren a közszolgálat példás megtestesítője volt, édesanyám meg a családi kistársadalmat vigyázta. Ez a „rendszer” kiválóan működött. Ezt örököltem, ezt a mintát követve futottam be egyházi és közéleti pályát, amely hasonló viszonyulást jelentett a család iránt. Apám, anyám esetében ez kiválóan működött. A mai családok már nem tudják azt a fajta hagyományos családi rendet megvalósítani, megváltozott a világ, azért is megy tönkre nagyon sok házasság. Amennyire tehetem, különleges gondot fordítok a gyerekekre: arra törekszem, hogy minden lehetőséget megtaláljak velük a bensőséges együttlétre.