Közmunkával építkeznek – Önerőből fejlődő magyarfenesi református közösség (VIDEÓ)

Lengyel Istvánnal, a magyarfenesi református egyházközség lelkipásztorával úgy egyezünk, hogy a Keskeny út című, egyházi témájú sorozatunk videós riportjához az ünnepi istentiszteletet megelőző napon találkozunk, hogy nyugodt körülmények között tudjunk elbeszélgetni a gyülekezetről, és az elmúlt 25 éves időszakról, amióta a lelkészházaspár – Lengyel István, és neje Lengyelné dr. Püsök Sarolta – a közel ezer lelket számláló kalotaszegi faluban szolgál. Püsök Sarolta a Babeș Bolyai Tudományegyetem Református Tanárképző és Zeneművészeti Karának docense, aki besegít férjének az egyházi foglalkozások, istentiszteletek rendjén is.

A lelkészházaspár ittléte óta eltelt negyedszázadban az egyházközség szinte folyamatos építőteleppé vált: mindig felújítottak valamit, vagy a régi helyett új épületet emeltek, de friss tervekből sincs hiány: közadakozásból, és sok közmunkával pár hete indult el a református és római katolikus gyülekezet temetőjében a ravatalozó építése.

Református és katolikus együttlét

Indulásként visszakanyarodunk a régi időkbe, amikor a falut még Oláhfenesnek hívták, és császári rendeletre 1889-ben keresztelték át Magyarfenesre. A román múltat idéző névre ma nehéz választ találni, hiszen még a Ceaușescu-rendszerben sem lakott itt román a milicistát és pár betelepedett embert leszámítva. A Kolozsvártól mintegy 20 km-re fekvő településre az utóbbi évtizedekben kezdtek beszivárogni a román ajkú lakók, de Magyarfenes nemzetiségi összetételében változatlanul a magyarság van túlsúlyban:

A korábbi évszázadok bizonyos időszakában a falu életében nem nemzetiségi, hanem vallási konfliktus árnyékolta be a helyi református és római katolikus közösség egymás mellett élését. Lengyel István feleleveníti a 18. századi vészterhes időszakot, amikor gróf Haller György benősülve a korabeli Oláhfenesre kikergette a templomból a protestánsokat. A református lakosság 33 évig tartó megfélemlítések és megaláztatások mellett igyekezett megőrizni hitét. ,,Nehéz idők voltak, hisz tilalmas dolog volt protestáns istentiszteletet tartani, sőt még a házaknál sem engedték, hogy egybegyűljenek. Az időtájt titokban, éjszaka tartottak református istentiszteleteket, és temette a halottaikat a szentlászlói eklézsia papja, Kibédi M. Benedek, de főleg a lónai tiszteletes, Pataki Dániel, akinek sírköve mai napig áll a magyarlónai cinteremben” – idézi fel a korabeli történteket a lelkipásztor.

A három évtizednyi bujkálást követően azonban változtak az idők:

Lengyel István a gyülekezet tizedik lelkipásztora, akit 2000 márciusában azzal fogadtak hívei, hogy Magyarfenesen a reformátusok és a katolikusok papjaik ellenében is mindig békességben éltek egymással. Azóta is ez a közösségi üzenet határozza meg a két gyülekezet és a két pap egymáshoz való viszonyát. ,,Nemzeti ünnepeinket felváltva együtt ünnepeljük – egyik évben a református, másik évben a római katolikus templomban. Református részen bevett szokás, hogy a januári ökumenikus imahét alkalmából mindig a pénteki nap a római katolikus plébánosé.

Kalotaszegi viseletben vallott elköteleződés

A gyülekezeti teremben megejtett videós beszélgetésünkben kitérünk a konfirmálás fontosságára, ami leegyszerűsítve annyit tesz, hogy a keresztségben megelőlegezett kegyelmet a felnövekvő ifjú hálából visszajelzi, visszaigazolja, Krisztus melletti hűségével megerősíti, és kiteljesíti. Lengyel István szerint óriási felelőssége az egyháznak, a lelkipásztornak, de a kereszteléskor fogadalmat tett szülőknek, keresztszülőknek, rokonoknak is, hogy úgy neveljék és neveltessék a gyermeket, hogy arról a konfirmációban számot tudjon adni az életre való felkészültségéről.

,,A népi kultúrában általában mindennek jól meghatározott helye van. Így vagyunk az emberi élet ritmusával, fontosabb fordulópontjaival is: keresztelő – konfirmálás – lakodalom – gyermekszülés – elhalálozás és temetés. Érdekes és érdemes így is megvizsgálni a konfirmálást, mint a felnőtté avatás rítusát, amibe szépen bele kellett nőni” – fogalmaz a lelkipásztor.

Azt is elmondja, hogy

Ha az Úr nem építi...

Miközben megnézzük az ,,egyházi birtokot” a kívül-belül felújított templommal, az új gyülekezeti házzal, és a szintén felújított papi lakkal, Lengyel István kronológiai sorrendben mutatja be az elmúlt negyedszázad főbb építkezéseit. ,,Indulásként” az egyházközségi óvoda visszaperelésével kezdték, aminek sikerében nem igazán hitt a gyülekezet, de a bíróság az egyházközség javára döntött. A tágas telek lehetőséget teremtett egy új gyülekezeti otthon megtervezésére és felépítésére, amit 2008-ban sikerült átadni. Ez új lépcsőfok volt a közösség életében, hiszen azóta számos rendezvény, gyűlés, ifjúsági tevékenység színhelye a modern épület, amelynek emeletén vendégszobák találhatók.

Az élet azonban újabb építkezést hozott, amikor 2008 őszén beomlott a papi lak kéménye, beázott a tető, így az épület lakhatatlanná vált. Az 1883-ban épült parókiát ki kellett üríteni, és habár a lelkészházaspár úgy tervezte, hogy egy-két éven belül visszaköltözhet, az önerőből felújított – szinte újjáépített – ingatlant négy és fél esztendő után tudták ismét birtokba venni.

,,Az építkezési lista nem teljes, csak villanásnyi jelenete néhány fontosabb munkálatnak, egy azonban bizonyos: mi magunktól nem lettünk volna képesek ennyit építkezni, ha a 127 Zsoltár nem biztatott volna: ha az Úr nem építette volna a házat... De megtette! Hála az elmúlt 25 évért, mint kegyelmi időért, a kirendelt szerető és segítő szívekért, és hogy megengedte nekünk, hogy mindezt megtegyük és elvégezzük” – összegzi az elmúlt 25 év termését Lengyel István református lelkipásztor.

Önerőből épülő ravatalozó

Az egyházközség gondnokával, Bárdos Csabával felkeressük az épülő ravatalozó építőtelepét az egyházi temető egyik szegletében. A domboldalból kivájt területen már beöntötték a halottas ház alapját, és készül a vasbetonalap további része, amire jön a téglafal.

,,A kápolna építésének ötlete a koronavírus-járvány idején született, addig ugyanis Magyarfenesen is hagyományos módon, háztól temetkeztek az emberek. Ezt a szokást a pandémia idején tiltották meg, így elkezdtünk azon gondolkodni a római katolikus hívekkel, hogy Magyarfenesnek is legyen egy modern kápolnája” – magyarázza az előzményeket a gyülekezet kurátora.

A temető mai területe szintén a Jósika család adománya volt a helyi katolikus és református közösség számára, ezt kellett az elmúlt években telekkönyvezni, majd megszerezni a szükséges építkezési engedélyt. Mindez könnyen hangzik, de e mögött is rengeteg utánajárás, kilincselés van, míg elkészült minden szükséges papír, dokumentáció, így a két gyülekezet hozzáláthatott az építkezéshez.