Kitárt lélekkel a nyelvi sokszínűségben

– Miként sikerült ennyi nyelvet ilyen szinten megtanulnia, honnan származik nyelvi multikulturalitása?

– Nem szeretem a „multikulturális” kifejezést, a fogalommal nekem gondjaim vannak, maradjunk inkább a nyelvi sokszínűségnél. Ebben a sokszínűségben nincsen semmi érdemem, hiszen ezek a nyelvek – ne túlozzunk, nem olyan sok – rám ragadtak. Hatéves koromban kerültem Temesvárra a nagyszüleimhez, temesvári születésű szüleim Szilágysomlyón dolgoztak. Az eredeti elképzelés az volt, hogy idővel mind visszatérünk a Béga-parti városba, ám ez nem sikerült: csak én ragadtam ott. Olyan környezetben nőttem fel és éltem, ahol a többnyelvűség természetes volt, nem beszélve arról, hogy családunkban mindenki több nyelven beszélt: nagymamám románul, magyarul, németül, franciául, édesapám úgyszintén. Temesváron jártam iskolába, Szilágysomlyón töltöttem a vakációkat, magától értetődő volt, hogy azok a nyelvek, amelyek körülöttem léteztek, valahogy rám ragadjanak. Persze ez még nem jelenti azt, hogy mélyen elsajátítottam őket, hiszen a nyelv irodalmában, kultúrájában él. Az, hogy mi a temesvári utcákon magyarul, románul, svábul beszéltünk, még nem kultúra. Azt viszont sajnálom, hogy Temesváron nem tanultam meg szerbül is, pedig voltak szerb barátaim, de még szerb szerelmem is. Ez a nyelv valahogy nem ragadt rám.

– Olvasott is ezeken a nyelveken?

– Amikor elkerültem Kolozsvárra, magyarul például tűrhetően beszéltem, de olvasni nem tudtam. Később összekerültem első feleségemmel, Balla Zsófia írónővel, és minimális követelménynek éreztem – no meg az illendőség is ezt diktálta –, hogy legalább az ő írásait el tudjam olvasni. Sokat segített az is, hogy a zenei szakirodalom nagy részét magyarul kaptam kézhez. Könnyebb volt igyekezni magyarul olvasni, mintsem hogy körbejárjam a könyvtárakat, hisz még az sem volt biztos, hogy azok a kiadványok léteznek románul. Kéznél voltak, ott voltak a szobában a polcokon, kényelmes volt leemelni őket, és megpróbálni megérteni. Ami az olvasást illeti, még egy dolog sokat segített: amikor gyerekkoromban Szilágysomlyón moziba jártunk, a filmek két nyelven, magyarul és románul is feliratozva voltak. A mozivászon fele tele volt szöveggel. Az ember akaratlanul is elolvasta azt, ami oda volt írva. A számunkra érdekes filmeket többször is megnéztük, és amikor később elkezdtem olvasni magyarul, a szavak reflexszerűen visszatértek az emlékezetembe a filmeknek köszönhetően. Valahol az agyam mélyén ezek a szavak elraktározódtak, így nem volt nehéz elkezdeni olvasni magyarul. Szerencsém volt azzal is, hogy gyerekkoromban még élt az a franciatanárnő, Werner néni, aki még édesapámnak volt a francia óvónője. A francia óvoda persze már nem létezett, de a néni eljárt házakhoz. Összegyűlt néhány gyerek – a sznob családok jövendő sznob csemetéi – és Werner nénivel franciául beszélgettünk. Később az iskolában kivételesen jó franciatanárnőnk volt, aki nemcsak a nyelvre, de általános műveltségre is tanított. Aztán úgy adta a véletlen, hogy iskolai zongoratanárnőim magyarul és németül beszéltek velem. Nem volt előre megtervezve, hogy német zongoratanárhoz kerüljek, egyszerűen ők voltak a legjobbak. Annyira belém ivódott a magyar, illetve a német szaknyelv, hogy miután elvégeztem a zeneakadémiát, és a kolozsvári zeneiskolában lettem tanár, keresnem kellett a szakszavakat románul. A nyelvi közegek tehát adva voltak körülöttem, csupán nyílt fülekkel kellett járni...

– Temesváron tehát adott volt a nyitottság a soknyelvűség felé. Mit tapasztalt ebből a szempontból Kolozsváron?

– Azokban a körökben, ahová én Kolozsváron jártam, nem sok különbség volt. Illetve az, hogy a német-sváb nyelvet elvesztettem, abból a közegből kikerültem. De ez a folyamat Temesváron kezdődött el, hiszen kamaszkoromban a svábok már kezdtek eltünedezni. Kolozsváron ellenben bekerültem egy elit kultúrkörbe, ahol nagyon jól éreztem magam, ahol a magyar nyelv is szerepet kapott. A nyolcvanas években, amikor ellenzékiként a nevemet már nem volt szabad leírni, kinyomtatni plakátokon, elkezdtem fordítani. Akkoriban úgy gondoltam, sok mindent lehet egyszerre csinálni, aztán kiderült, ez a párhuzamosság nem működik. A zongora is, az íróasztal is teljes embert kíván, arról nem beszélve, hogy családom volt, három gyerek, munkahely...De nagyon örvendtem, amikor 1989-ben, közvetlenül a forradalom előtt megjelent első fordításom. Székely János Nyugati hadtest című művét ültettem át románra. Az én nevem alatt nem lehetett kiadni a műfordítást, így az orosz fogságban elpusztult anyai nagyapám nevén – Ion Tudoran – jelentettem meg. Számomra nagy elégtétel volt, hogy ennek a talpig becsületes ősömnek a neve megjelenhetett a forradalom előtt az én nevem helyett.

– Az ellenzékiség a művészi pályájára is kihatott?

– Nem kell dramatizálni a dolgokat, nem volt az olyan nagy karrier. Eljutottam egy olyan szintre, amikor olyan jól zongoráztam, hogy rájöttem, sokkal jobban kellene. Magamban elrendeződött a dolog, hogy nem vagyok egy Arthur Rubinstein, de a mai napig azt gondolom, egy jó középmezőnyben nem vallanék szégyent. Ám, ahogyan telt az idő, ez már nem elégítette ki túl nagyigényű vágyaimat. Nem volt végzetes tragédia számomra pályát váltani.

– A forradalom után új utakon indult el, a médiában helyezkedett el. Hogy történt a váltás?

–1990 legelején, amikor azt hittük, megváltjuk a világot, találkoztam Csép Sándorral, aki megkérdezte, nem akarok-e a tévében dolgozni. Volt kedvem hozzá, így mi lettünk az első kolozsvári tévések, hiszen azelőtt csak rádió létezett. Egy szál kameránk volt, hogyan montíroztuk az adásokat, azt csak mi tudjuk. Három év után kiderült, nem az történt, amit vártunk a forradalomtól. Nem mondom, hogy nem volt változás, életemben is annyi minden történt akkoriban, mint egy történelemkönyvben. Végül 1993-ben Maksay Ágnessel kiléptünk az állami televíziótól, és létrehoztuk a Video-Pontes stúdiót. Tizennégy évig szabadúszóként tévéztem, ami varázslatos volt, sok élményt szereztem, rengeteg emberrel találkoztam.

– A döntését, hogy a médiában kötött ki, befolyásolta-e az a tény, hogy első felesége, Balla Zsófia költőnő annak idején a kolozsvári rádióban is dolgozott?

– Egyáltalán nem. Abban az euforikus ’89 utáni hangulatban mindenki tenni akart, a magunk világát meg is váltottuk, hiszen radikálisan megváltozott minden. Ebbe a változásba szinte magától érthetően beleillett az a tény, hogy médiával akarok foglalkozni. Mindig is szerettem írni, van készségem hozzá, tehát számomra nem volt egy beláthatatlan változás.

– A tévézés után ismét a szakmája közelében találjuk, hiszen a kolozsvári filharmónia igazgatója. Sorsszerű volt ez a visszakanyarodás a zenéhez?

– Valójában csak a közelében vagyok a szakmának, hiszen az igazgatóság nem a szakmám. A viccet félretéve: nem volt fizikai energiám, hogy a Video-Pontest is, a filharmónia igazgatását is csináljam. Amikor eldöntöttem, hogy elvállalom az igazgatást, nem gondoltam, hogy ez ennyire igénybe vesz. Végül is kétszáz embernek a sorsáért vagyok felelős, ami nem könnyű feladat. A Video-Pontes az én gyermekem is, a mai napig nem gondolom, hogy véglegesen otthagyom. Amikor befejezem a filharmóniánál a feladatomat, megpróbálok új projekteket kitalálni a tévében. Biztos, hogy híradózni nem fogok, és nem fogok kicsi riportokat készíteni, ahhoz már nincs lelki energiám, de egy érdekesebb, nagyobb tervben bármikor hajlandó vagyok résztvenni.

– Igazgatósága alatt elkezdődött – legalábbis tervek szintjén – az új kolozsvári filharmónia felépítése. Hol tartanak most az építkezéssel?

Marius Tabacu
Szilágysomlyón született 1952. január 13-án. A temesvári zenelíceum elvégzését követően a kolozsvári zeneakadémián diplomázott 1975-ben. 1990-ig zenetanárként dolgozott, a forradalom után a román televízió kolozsvári stúdiójának volt szerkesztője. 1993-ban megalapította a Video-Pontes stúdiót, 2007-től a Transilvania Állami Filharmónia menedzsere. 1982-ben szerzett műfordítói bizonyítványt, mások mellett Lászlóffy Aladár, Bodor Ádám, Bartis Attila, Pap Sándor Zsigmond műveit ültette át románra.

– Azt pontosan én sem tudom. Állítólag kellenek még valami papírok, tervek a műépítészek részéről. Hogy vannak, lesznek, vagy mikor lesznek, nem tudom. Én összeállítottam annak idején a filharmónia szükségleteit, leírtam mindazt, ami a normális működéshez feltétlenül kell, és minden esély megvan arra, hogy Közép-Európa egyik legpompásabb koncertterme Kolozsváron épüljön meg. A hely ki van jelölve, a filharmónia és a zeneakadémia is ott lesz: egy zenei kulturális központot képzeltünk el. A terv gyönyörű, tetszetős, Romániában egyébként sincs új, korszerű koncertterem. Már az is nagy eredmény volt nekünk, hogy sikerült megkötni a szerződést a Babeş-Bolyai Tudományegyetemmel, és visszaköltözhettünk koncertjeinkkel eredeti helyünkre, a Farkas-utcai Egyetemiek Házába, oda, ahol gyakorlatilag 1956-ban létrejött a filharmónia.

– Csak érintőlegesen szóltunk fordítói munkájáról – gondolom, az is alaposan igénybe veszi.

– Jól érzem magamat a bőrömben, nagyon szeretek fordítani, kikapcsol, hiszen teljesen más munka, mint amit nap, mint nap végzek. Szoktam mondani, én nem vagyok fordító, átíró vagyok. Ha fordít az ember, akarva-akaratlanul megpróbálja ugyanazokat a kifejezéseket használni, mint az eredeti szövegben, és azok nem mindig találják meg helyüket abban a nyelvben, amire fordít az ember. Úgy szoktam hozzáállni az eredeti szöveghez, hogy azt „átírom” románra. Megpróbálok egy olyan nyelvközeget találni a románban, amely közel áll az eredetihez, és így átírom azt a művet románra. De fordítottam én már hollandból is: német, angol tudással és szótárakkal kezdtem egész jól érezni magamat a holland nyelvvel, de amikor elkerültem Hollandiába, az élő beszédből egy vak hangot sem értettem. Most Bánffy Miklós Erdélyi történetét fordítom románra. Marosvécsen találkoztam többek között a trilógia holland fordítójával is, elkezdtem lapozni a holland fordítást, és minden további nélkül megértettem, hol tart a szöveggel. A szerződésen és a kiadón múlik, mikor fog megjelenni...