Képek, elszállások, bolondozások, pszichedélia és rock and roll

– Ha visszatekintünk a Quimby elmúlt huszonhárom évére, mi az, amin nem szeretne változtatni, és mit tenne ugyanúgy?

– Nem szoktam ilyen kérdéseken gondolkodni, mivel teljesen szürreális: semmin sem lehet változtatni. De nyilvánvalóan sokkal jobbak lettünk volna már az elejétől fogva. Ilyen tapasztalattal nyilván másként gondolunk arra, mit hogyan lehetne csinálni. Ha visszamehetnék az időben, akkor épp ezért nem huszonéves szeretnék lenni, hanem 35-37. Mert nagyon hiányolnám azokat a tapasztalatokat, melyek már megvannak. A mai agyammal, tapasztalatommal nem tudnék úgy tenni, ahogy egy 17-18 éves ember elkezd egy ilyet.

– Ha keressük azt a jelzőt vagy jelzőcsoportot, amitől quimbys egy szám, mi lenne az?

– Ezt mi sem tudjuk pontosan. Ráadásul a Quimbyben nagyon sok minden keveredik: stílusok, világok. Hogy ebből mégis valami sajátos hangulatot hozunk, az nem olyan egyszerű. Valószínűleg az a lényeg, hogy ugyanazok az emberek készítik, s ennek vannak lenyomatai, jellemzői. Képies, szimbolikus szövegek, nagy elszállások, őrületek, bolondozások, pszichedélia és rock and roll. Mi nagyon sokáig úgy éreztük, nincs olyan karakterünk, mint más zenekaroknak, aztán mások azt mondták, hogy pedig van.

– Volt Family togedör című album, karácsonykor is happy familyként kívánt boldog ünnepeket mindenkinek a Quimby. Ki kicsoda ebben a családban?

– Változnak a szerepek, de mindenkinek megvannak a határai, korlátai, az, hogy mire lehet használni. Nagyon régóta ismerjük már egymást. A Family togedört akkor adtuk ki, amikor egy hosszabb szünet után újraalakult a zenekar. Mindenki familyzte meg bro, brotherezte a másikat. Akkor ragadt rajtunk a family. Valóban olyan ez, mint egy nagy család. Nemcsak a zenekar, hanem a műszaki személyzet, a sofőrök, a roadok, a hangosítók, a fényesek is. Úgy is működünk. Sokkal több emóció van benne, mint egy átlagos professzionális külföldi csapat stábjában. Érzékeny fiúk vannak benne, itt még a hangmérnök is egy érzékeny rumzeis, és nagyon jól ismerjük már egymást.

– Mi a helyzet a legismertebb Quimby-dallal, a Most múlik pontosan cíművel? A Csík Zenekar feldolgozás is nagyon befutott, megszámlálhatatlan további feldolgozás is született, amelyek esetében igazán széles spektrumon mozog a műfaj és minőség. Hogy viszonyul a dalszerző együttes ehhez a jelenséghez, hogyan tudja ilyen körülmények között még játszani azt a dalt?

– Egy évig pihentettük a dalt, mert annyian játszották, annyi feldolgozás volt, hogy a közönségnek egy része már a Csík-verziót énekelte, ami egy kicsit más ritmusban van, és feljebb szaladnak a hangok. Az elején csak néztük, hogy dől az egész, nagyon sok ember másként énekli, mint ahogy én szeretném. Kicsavarták a kezünkből a dalt. Most már megint játsszuk, de átdolgoztuk egy kicsit. A saját dalainkat is szoktuk más ruhába öltöztetni. Amúgy a dalnak semmi baja, arról nem tehetünk, hogy szanaszét nyúzták. Óhatatlan, hogy egy ilyen hosszú ideje működő zenekarnak legyenek úgymond nagy slágerei, amelyek berobbannak. Szerintem ez is fontos. De ez ballada és továbbra is játsszuk.

– Erdélyben nagyon népszerű a zenekar. A többi határon túli magyar területen is ilyen frenetikus a Quimby sikere?

– Felvidéken még hasonló a helyzet, külföldön inkább klubkoncerteken szoktunk zenélni. Ahol magyarok vannak, népszerű a zenekar.

– Európa nagyvárosaiban is megfordulnak. Milyen tapasztalatok gyűltek össze az ilyen turnék során?

– Tavasszal általában elmegyünk egy-egy európai nagyvárosba – London, Brüsszel, Párizs, Amszterdam –, ez már hagyomány. Tulajdonképpen kicsit meglátogatjuk az ottani magyarokat is, mert nyolcvan százalékban magyar az ottani közönségünk is. Kénytelenek vagyunk mi utánuk menni, ha már ők elmentek, úgyhogy erről is szól egy picit a külföldi turné, meg nekünk is kaland. Még jobban összerottyanunk, bár már nem tudom, hova tudnánk rottyanni. Hasonlatos egy igazi turnéhoz, sajátos hangulata van annak, amikor az ember szinte minden nap újabb országban, városban játszik.

– És mit fed a Quimby-féle teátrum turné?

– A zenekar amúgy is szereti váltogatni a játszótereit, azt, hogy milyen helyzetbe kerül, mert az is hatással van ránk. A színházi miliőt lovagoljuk meg, egy teátrális környezet kínálta hangulatot. Alapvetően a dalainkat játsszuk, de az egésznek van egy dramaturgiai íve, picit megrendezett jelenetekkel megspékelve, amelyekben elsősorban a két fő színészünk, Varga Livius és Kárpáti József, azaz Dódi vesz részt. A változatosságban van a játék, az öröm. Amikor egy hosszú, izzasztós klubturné után komfortos színházakba megyünk, más hatással van ránk: olyan dolgokat tudunk eljátszani, amelyeket egy rockszínpadon nem lehet, mert ott azt sem lehet meghallani, ha Livius feldönti a kongáját. De ha a színházban egy kulcscsomót leejt az ember, annak már olyan zenei esszenciája van, hogy lehet köré építeni hangulatokat, mert minden apró részletet jól hallani. Ilyen alkalmakkor sok finomabb, halkabb dalt is játszunk. De nem kell arra gondolni, hogy mindenki nyugodtan üldögél és végigballadázzuk az egészet, hanem belepasszírozzuk a nézőket a székbe. Előfordult már, hogy egy-két idősebb hölgy „vérző füllel” távozott egy ilyen koncertről.

– Van még olyan cél, amit mindenképpen szeretne elérni az együttes?

– Nem úgy tekintünk a zenekarra, mint valamilyen teljesítménytúrára vagy hegymászószakkörre, hogy feltétlen el kell érni valamit, ami magasan van. Néha épp az ellenkezőjét csináljuk: nagy helyek után elmegyünk kis klubokba játszani. Nem az a kihívás, hogy hol van, hanem, hogy miként tudjuk izgalmassá varázsolni a magunk számára, e szerint szoktuk kialakítani a következő terveket. Az egész folytonosságában kell legyen annyi izgalom, hogy az bennünket is inspiráljon.

Quimby-történelem
Magyar alternatív rockegyüttes. A zenekar 1991-ben alakult Dunaújvárosban, első albumuk, az A Sip Of Story 1993-ban jelent meg. Ezen és következő lemezükön csak angol nyelvű dalok szerepeltek, míg az 1996-os Majom-tangó című lemeztől kezdve nagyrészt magyar nyelvű dalokat adnak elő. Két év szünet után az együttes 2005-ben jelentkezett a Kilégzés című albummal, amely elnyerte Az év hazai modern rock albuma díjat, és platinalemez lett. Az együttes egyre népszerűbbé vált, széleskörű közismertségük kötődik a Csík Zenekar Most múlik pontosan című Quimby-feldolgozásához is. Ajjajjaj című dalukkal elnyerték Az év hazai dala díjat. Legutóbbi albumuk, a 2013 decemberében megjelent Kaktuszliget platinalemez lett. Az együttes tagjai: Balanyi Szilárd (zongora, orgona, szintetizátor, vokál), Gerdesits Ferenc (dob), Kárpáti József (trombita), Kiss Tibor (gitár, ének, mandolin, zongora), Mikuli Ferenc (basszusgitár), Varga Livius (ütőhangszerek, rap, vokál).

– A legutóbbi album bakeliten is megjelent. Miért?

– Ez volt az első alkalom, ez van a legtávolabb a digitális rendszertől. Klasszul szól, aki még birtokol ódivatú lemezlejátszó szerkezetet, annak biztos nagy öröm. Mert a muzsika alapvetően analóg dolog. Nem számokból, számrendszerekből áll. A digitális rendszerrel nyilván veszít egy kicsit a varázsából, de az új korban az a jó, hogy a zene sokkal könnyebben eljut olyan emberekhez is, akik nem tudják megvenni azt a szellemi munkát.

– Miért jó önöknek Erdélybe járni?

– Egyrészt a csorbáért, másrészt a közönség tényleg nagyszívű, nyitott. De azért van néhány veszély is. Menekülni kell például a műanyagpalackos pálinkás emberektől, akik agresszíven kínálják a nedűt. Ha nem ittál a pálinkájukból, akkor még agresszívabbak lesznek, s ha harmadjára sem akarod elfogadni a pálinkát, medvévé változnak. De meg lehet tanulni úgy inni műanyag palackból sajátos pálinkákat, hogy viszonylag kevés csorogjon le az ember torkán. Ezt Tusványoson fejlesztettem ki.

– Melyik a legemlékezetesebb Erdélyhez kapcsolódó történet?

– Az például jó volt, amikor Liviust egy koncert után kerestük Tusványoson. Másnap este hétkor indultunk a megkeresésére, mert mentünk volna tovább. Egymás után jöttek a jelzések, hogy hajnali kettőkor itt volt, háromkor a dj pultban ugrált, délelőtt az Oltban fürdött. Mondhatni nyomkövetővel mentünk utána, nyolc-tíz fős társaság kereste Liviust a fesztiválon. De sok hasonlóról tudnék mesélni.

– A zene és képzőművészet egyaránt önkifejezési eszköz, mindkettőt műveli. Ez a kettő erősíti vagy inkább váltja egymást?

– Hatnak egymásra, mindegyiket lehet használni a másikra. De ha karrierre gondolok, akkor az egyik elveszi az időt a másiktól. A dalszövegekben van képiség és a zenében is vannak színek, hangulatok. A többféle tapasztalat, ahogyan vizsgáljuk a világot, mindenképpen pozitív és termékeny hatással lehet.

Kiss Tibor
Dunaújvárosban született 1971. május 10-én. Zenész, képzőművész, dalszövegíró, a Quimby alternatív rockegyüttes gitáros frontembere, előadóművész. 1997-ben diplomázott a Magyar Képzőművészeti Egyetemen. Dalszövegei önálló kötetben is megjelentek Ventilátor blues címmel, de a zene és a dalszövegírás mellett tanult hivatásával, a képzőművészettel, festészettel is foglalkozik. 2010-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjével tüntették ki.

– Hisz Istenben?

– Hiszek egy felső erőben, valamilyen nálamnál nagyobb hatalomban.

– Mi a kedvenc hangneme?

– Ha én azt tudnám, csak abban játszanék. Mindegyiknek megvan a maga hangulata. Van, amelyik barnább, van, amelyik zöldebb, van, amelyik vidámabb vagy beborulósabb. A keresztes akkordok általában nagyon érdekesek, mert picit másként szólnak, mint a hagyományosak. Egy B-dúr vagy b-moll izgalmasabb lehet, mint az
a-moll. De alapvetően a dal mondja meg, milyen hangnemet szeretne, ő a főnök, nem én. Én csak egy melós vagyok.