Hasson ránk a színház!

– Azt mondják, a színészé a legkiszolgáltatottabb foglalkozás, így van ez?

– Én nem éreztem ilyet soha, mert engem mindig dolgoztattak. Nagy és szép szerepeket kaptam, de ha kicsi szerepem volt, annak is örültem. Én a színházat szeretem, azt, ha egy jó előadás születik, akár főszereplő vagyok benne, akár egy kis csavar. A lényeg, hogy jól dolgozzunk, és jó legyen a végeredmény.

– Azt mondta egyszer, hogy kompromisszumképesnek tartja magát. Mikor és hogyan kell egy színházban kompromisszumot kötni?

– Például akkor, amikor kiteszik a próbatáblára a szereposztást és kiderül, hogy 33 évi pályával, főszerepekkel a hátam mögött egy tömegszereplő vagyok, és mégis azt mondom, hogy igen, a dolog a helyén van. Szerződést írtam alá, munkáért kapom a fizetésem, ezt is meg kell csinálnom. Persze az is igaz, hogy vívódom magammal, ha nem játszom eleget egy évadban. Akkor ilyeneket gondolok, hogy biztos nem is vagyok elég jó, már nem kellek, vagy valamit nem csináltam megfelelően az eddigiekben, esetleg már nem tudok fölzárkózni az aktuális színházi elvárásokhoz. Hiszen folyamatosan meg kell újulni és a saját tudás, tapasztalat mellett tanulnunk kell az utánunk következőktől is.

– Mint tapasztalt színész mit tanul a fiataloktól?

– A mát tanulom. Hogy miként kerül bele az előadásokba az ő színházi ritmusuk, az ő világké­pük a digitális kütyükkel együtt. A színház a mának tart tükröt, de a jó előadásnak érvényesnek kell lennie más korban is. Amióta léteznek olyan technikai eszközök, melyekkel rögzíteni lehet előadásokat, látjuk, hogy vannak dolgok, amik 30 év múltán is úgy hatnak ránk, mint régen és vannak olyanok is, amik a saját korukban releváns előadások voltak, de ma már keveset mondanak a nézőnek. Ritka az olyan előadás, amely évtizedek múlva is érvényes tud lenni.

– A vásárhelyi színház hetvenedik születésnapján felvételről láthattuk Bartha Lajos Szerelem című darabját Harag György rendezésében 1973-ból, azt hiszem, ez jó példa. Ön is dolgozott a kiváló rendezővel, hogyan emlékszik rá?

– Hálás vagyok a sorsnak a közös munkáért, a Csongor és Tündében Ledér szerepét osztotta rám először. Emlékszem, milyen átgondoltan, a helyzeteket milyen alaposan kibontva dolgozott, ahogyan a színészvezetésben minden lépést megfontolt. Vele afféle oda-vissza játékkal dolgoztunk, alkotótársnak tekintett minket, és elvárta tőlünk, hogy a legjobbat hozzuk ki magunkból. Nagyon szerettem, ahogyan mesélt, ahogy példákat mondott, és ha volt fülünk és agyunk ezekre, akkor már szinte nem is kellett instrukciókat adnia. Én akkor még pályakezdő voltam, de volt alkalmam felfedezni azt, hogy milyen egy jól megcsinált, precíz előadás. Amiben minden „lelki stáció” a helyén van, s ha egy év után újra elő kellett vennünk, egy próbával sikerült mindent előhívni magunkból. Beálltunk és magától értetődően jöttek vissza a mondatok, a mozdulatok, viszonyok, szándékok, alig kellett rajtuk gondolkodni.

– Mintha akkoriban több idő jutott volna a részletekre. Nem gyorsabb most maga a világ is?

– Akkor több idő volt mindenre, ez igaz. De mégsem értem, miért mondják ma sokan, hogy egy előadás nem lehet három órás. Szerintem mi vagyunk türelmetlenek, gyorsak, felületesek. Hamar beülünk a színházba, gyorsan megnézünk valamit, aztán futunk haza. Ha valaki színházba megy, az próbáljon meg lazítani. Engedje magát meggyőzni valamiről, hallgassa a mesét, figyeljen a mondanivalóra, a színészre, aki rengeteg érdekes dolgot csinál a színpadon, azt csemegézni, élvezni kell. Miért olyan borzasztó dolog néhány órát kiszakítani a rohanó életünkből? Természetesen ehhez jó előadás kell, és ha nem tetszik, ott lehet hagyni.

– Nem úgy van az, hogy az emberek a színházban kénytelenek kicsit magukba nézni és nem örülnek, ha sokáig kell szembesülniük saját problémáikkal?

– Nem tudom, hogy egyáltalán képesek vagyunk-e még önmagunkba nézni. És ha igen, adja Isten, hogy néha ettől rosszul érezzük magunkat! Mert akkor hatott ránk a színház. Én láttam már olyan előadást, ami másfél óráig tartott és azt hittem, fél éve ülök a székemben. Az a hosszú, ami nem igaz, ami nem jó. Ami nem szól semmiről, abból öt perc is hosszú.

– Milyen érzés olyat játszani, ami esetleg tényleg nem szól semmiről? Akkor miből dolgozik a színész?

– Akkor a saját zsírjából és abból, hogy ez van, erre szerződött, ezért kapja a fizetését. A színész egy olyan lény, aki ha bemegy a színpadra, elmúlik a köhögési ingere, és minden nyavalyája. Amikor a színpadon van, akkor a szervezete más állapotba kerül. Teljes hittel csak arra figyel, hogy a feladatot, amit kapott, tisztán és hitelesen fölépítse. És a fáradtság, amit érez, az nagyon más egy jó előadás és egy rossz után. És ez a próbafolyamatban is így van. De aztán jön egy újabb darab, egy újabb feladat, ami regenerálja a színészt. Ami olyan, mint egy kezelés, ami megnyugtatja az embert, hogy van még jó dolog a világon.

– Sok-sok jó szerep után egyszer csak Szatmárnémetiben a művészeti igazgatói székben találta magát. Egy társulatért kiállni, ügyeket kézben tartani, közben színpadon is lenni, mindehhez kell egyfajta önmegosztó erő, kombinatív készség, vezetői következetesség, összegezni tudó komplex látásmód. Hogyan élte meg ezt a „szerepet”?

– Nagyon nagy tapasztalat, tanulság volt, megismertem olyan oldalamat is, amiről addig nem tudtam semmit. Hogy milyen igazgató voltam, azt azok tudják, akik éppen elszenvedték a működésemet. Ha elégedetlenkedtek, vagy dühöngtek körülöttem, azt jól bírtam. A butaságot, a rosszindulatot, a modortalanságot, azt nem. Amikor egy más helyzetbe kerül az ember, ahol a felelősség az övé, és a kollégái a beosztottjai lesznek, akkor nagyon érdekes dolgok derülnek ki emberekről, olyanok, amit addig nem is hitt volna. Értek csalódások, kellemesek és kellemetlenek is, de – ami nem öl meg, az megerősít alapon – beraktam ezeket a tarsolyomba, és mentem tovább. A sebek is jók valamire, mert heget hagynak. Azok pedig emlékeztetnek a saját megtapasztalásainkra. A tanulságokra. De az ember nem azért él, hogy folyton belehaljon a kihívásokba.

– A szerepekbe sem szabad belehalni? Előadás után ki lehet lépni belőlük?

– Van olyan, amelyikből ki lehet lépni, van, amelyikből nem, és egy életen át végigkísér. Vannak szerepeim, aminek a tanulságait viszem magammal, vannak, amik eszembe sem jutnak soha. De a kérdésre válaszolva: igen, ki kell lépni belőlük, mert jön a következő szerep és aztán megint egy következő, s ha egyfolytában mind a fejünkben van, akkor megőrülünk. Kell tudni felejteni. Ha az előadás után pár hónappal a darabból fel kell idézni egy replikát, lehet, hogy nem tudom rögtön elmondani, de ha előveszem a kinyomtatott példányomat, egyszer csak elkezd előjönni az egész szöveg.

– A marosvásárhelyi Üvegcipőben hegedűn is játszott. Mit jelent önnek ez a hangszer?

– Hegedű szakon érettségiztem a művészeti gimnáziumban, de mindig halálra izgultam magam, ha ki kellett állni a színpadra. Nemrég elővettem a hangszert és nagyon érdekes, hogy az ujjam többre emlékezett, mint amire számítottam. Egy kis gyakorlással megszólalt a hangszer. Hogy aztán milyen dinamikával, milyen rezonanciával játssza le az ember a hangokat, az már tehetség kérdése. De ami igazán érdekes, hogy a színházi előadás is olyan, mint egy zenemű interpretációja. Ahogyan minden egyes hangszernek, úgy minden színésznek ugyanabban a hangnemben kell játszania.

– E digitális világban sokan a színház halálát jósolják, azt mondják, ma már mindent meg lehet nézni a televízióban, az interneten, ki sem kell mozdulni a szobából. Ön mit gondol erről?

– Ahogy az embernek állítólag naponta tizenhét ölelésre van szüksége ahhoz, hogy harmonikusan működjön, úgy szüksége van arra is, hogy élő emberi szót halljon. Van, aki szórakozni jön a színházba, van, aki azt akarja, hogy kicsit megkínozzák, megríkassák, gondolkodásra késztessék. A színésznek nem kell a televízió, az internet ellen dolgozni, a színész csak tegye a dolgát, és akinek szüksége van rá, az megtalálja őt a színpadon. Mert mióta ember él a földön, színház mindig létezett és létezni is fog.

Lőrincz Ágnes
Gyergyószentmiklóson született 1960-ban. A Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet elvégzése után, 1983-ban a Kolozsvári Magyar Operában kezdte pályáját operettszínésznőként. Ugyanabban az évben Harag György meghívta a Kolozsvári Állami Magyar Színház prózai társulatába s mindkét helyen párhuzamosan dolgozott. Később a Szatmárnémeti Északi Színházhoz szerződött, ahol 2000-től öt éven át a magyar tagozat művészeti vezetője volt. A sokoldalú, elhivatott művész négy éve a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatát erősíti. Azt mondja, hazajött: igaz, Gyergyóban született, de iskoláit itt végezte, a művészeti gimnázium hegedű szakán érettségizett és a színművészeti főiskolán kapott diplomát. Pályája során jeles szerepeket alakíthatott, feladataival és azok sikeres megvalósításával a színművészet széles spektrumát fogta be. Volt többek között Marcsa a Mágnás Miskában, Bessy a leányvásárban, Stázi a Csárdáskirálynőben, Eliza a My Fair Ladyben, de eljátszhatta a Csongor és Tünde Ledérjét, a Tartuffe Elmiráját, a Szentivánéji álom Titániáját, Az Ajtó Emerencét. Legutóbbi szerepei között említhetjük a Sirály Polina Andrejevnáját vagy az Üvegcipő Roticsnéját.