Egy srác egy gitárral

– Mi erdélyi magyarok nagyon erősen megéljük, fontosnak tartjuk a kisebbségi hovatartozást. Önt ritkán hallani beszélni szerb identitásáról. Miért?

– Talán azért, mert a mi családi helyzetünk különleges. Nem Magyarországon születtünk, ezért aztán nem születtünk tipikus kisebbségi létbe. Politikai emigránsok voltunk. Mert hát attól kisebbség valaki, hogy van egy anyaországa, amelyben a többség nem az ő nyelvét beszéli. Ahol mindig harcra kényszerül az életben maradásért – a kulturális, politikai, társadalmi szempontok összességét ideértve. Hasonlóan nagy csatát kell vívnia az asszimilálódás ellen, hiszen a kisebbségi többnyire védi a maga létét. Nekünk viszont nem kellett megküzdenünk az identitásunkért: Belgrádban születtünk, apám diplomata volt, pici gyerek voltam, amikor előbb Prágába kerültünk, aztán 1949 tájékán Budapestre, eredetileg oda is csak két évre, ahogy az a diplomaták életében lenni szokott. A történelem azonban másként akarta, az akkoriban formálódó szocialista tábor tagjai kiközösítették a jugoszláv vezetőt, Titót, mert nem akart a Sztálin diktálta feltételek között élni. Jugoszlávia ugyanis büszke volt arra, hogy nem külföldi csapatok szabadították fel – még ha sokan segítették is az angoloktól az oroszokig. Mi ennek a varsói döntésnek a következtében ragadtunk Magyarországon. A hetvenes évek elején ugyan adódott még egy esély a hazatérésre, amikor talán a szüleink egzisztenciális szempontból is újra tudták volna kezdeni, de a mi zenei pályánk, az enyém és a Dusáné, akkor már elindult, s annak megszakítását a szülők sem akarták.

– A szerb kultúra hívása milyen mértékű, mert a zenéjében azt is alig-alig lehet felfedezni...

– Valóban kevés nyoma van aránylag. Igazság szerint soha nem kellett küzdenünk a szerbségünkért, evidencia, a család valamennyi tagja belgrádi eredetű, Dusán is, jómagam is jól beszélünk szerbül, a nyelv és az azonosságtudat mindig része volt az életünknek. Ha megkérdeznek, mennyire érzem magam szerbnek, illetve magyarnak, viccesen azt szoktam mondani – bizonyára nem az én költésem, valahonnan lophattam –, hogy száz százalékig vagyok szerb és száz százalékig magyar. Hogy a zenénk miért lett mégis közel kétszáz százalékig magyar? Ennek talán az a magyarázata, hogy az angolszász zenén nőttünk fel. Akkor az volt az egész világot megmozgató zene. Később, amikor elkezdtünk saját zenét írni, egy ideig akkor is azt a fajtát próbáltuk utánozni.

– Leonard Cohen hatása viszont egyértelmű. Lelki rokonságból fakad a mintavétel?

– Ezek a dolgok sokkal egyszerűbben működnek, mint ahogy azt a legtöbben gondolnák. Ha nem lennék zenész, valószínűleg akkor is szeretném Cohen dalait, mert olyan ember vagyok, akinek fontos, hogy egy dal szövege szóljon is valamiről. Egyszerűen közös az ízlésünk. Nem véletlen hát, hogy hasonló zenét kezdtünk játszani. Az viszont véletlen volt, hogy amikor a négy évvel ezelőtt megjelent Körtánc – Kóló című lemezemre már elkészült nyolc szám, és elkezdtünk hiányolni egy tempósabb dalt, akkor Dusán elővett a fiókból egy másfél-két évvel korábban írt szöveget. Miközben írta, egy nem létező szólót hallott. Odaadta a szöveget Presser Gábornak, aki meg simán lejátszotta, mintha egy partitúra állna előtte. Kivételesen ihletett pillanat volt. Aztán lett belőle még egy körtánc, a Törjön a csend. Ezek után nyilván megkérdezték tőlem, hogy miért épp most nyúltunk vissza a gyökerekhez, mire mondtam: nem tudatos a visszanyúlás, a jelek szerint mindig is ott volt bennünk.

– A dalok többsége hasonló módon nélkülözi a tudatosság „diktátumát”?

– Soha nem születtek úgy dalok, hogy egyik vagy másik téma diktált volna. Mindig büszke voltam rá, hogy maguktól értetődő történetek vannak a dolgok mögött. A dalaink többsége esetében amúgy előbb a dal születik meg, s arra ír Dusán szöveget, mert egyszerűen így a könnyebb, a természetesebb. Könnyebb egy-egy dallamívre találni egy jó szót, mint egy nagyon karakteres szövegrészre ritmikailag, hangmagasság szempontjából is jól találó dallamot. Én abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy „csak” előadója vagyok a Presser dalainak és a Dusán szövegeinek. Az utolsó szó persze az enyém, hiszen a szerzők is tudják, hogy végső soron én viszem vásárra a bőrömet.

– Dusánnal – lévén testvérek – bizonyára különleges az alkotói kapcsolata...

– Nem győzöm elégszer elmondani, mekkora szerencse az életemben, mondhatni, a sors adománya, hogy a dalaim szövegét olyan ember írja, aki töviről hegyire ismer engem. Nem mellékes körülmény az sem, hogy mi ketten alapvetően hasonlóan gondolkodunk az élet fontos kérdéseiről is. Dusán pontosan „érez engem”, ezért, ha nem is egyeztetünk a dalszövegek tartalmát illetően, ő akkor sem tud tévedni. Presser Gábort még a Metrós korszakból ismerem. Akkoriban ő még javában omegázott, és már akkor mondogatta, hogy nekem inkább egyedül kellene csinálnom valamit. Dusán az első perctől kezdve mellettem állt, sem a magánéleti, sem a változó zenei korszakok nem befolyásolták a kapcsolatunkat.

– A Zorán-dalok nem trendekre, hanem értékekre figyelve születnek. A Boldog idők című viszont mindenképpen kivételnek számít, hiszen olyan mértékben a rendszerváltás káoszáról, illúzióiról és azok összeomlásáról szól, mintha épp arra az évszámra íródott volt.

– Az aktuálpolitikai témákat rendszerint kerüljük, mert az nagyon képes megkötni az embert. Jó néhány dal esetében azonban fel lehet idézni a kort, meg lehet határozni a születése idejét, akárcsak a Boldog idők esetében a rendszerváltás. Az érzet azonban sok esetben ott van a sorok között, és majdnem mindent meghatároz.

Sztevanovity Zorán
Előadóművész, zeneszerző, gitáros, énekes, Belgrádban született 1942-ben. Szülei diplomáciai szolgálatban kerültek Magyarországra, 1948-ban, Zorán azóta is Budapesten él. A budapesti Radnóti Miklós Gimnáziumban érettségizett, majd 1960-ban felvételt nyert a Budapesti Műszaki Egyetem villamosmérnöki karára. Öt szemeszter elvégzése után döntött úgy – öccsével, Dusánnal együtt –, hogy a műszaki pálya helyett inkább a zenélést választja. A beatkorszak hajnalán, 1960-ban Dusánnal megalapította a Zenith együttest, amely nevét nem sokkal később Metróra változtatta. Rövid ideig a Taurus Ex-T basszusgitáros-énekese volt, majd Nyugat-Európában, a vendéglátóiparban zenélt. 1974-ben tért haza, szólóelőadóként próbálkozott, hagyományos táncdalokat is énekelt. 1976 óta dolgozik közösen Presser Gáborral, először egy kislemezt jelentettek meg, majd 1977 tavaszán az első nagylemezt. Pályája során közel 40 lemezt, illetve albumot jelentetett meg, az utóbbi öt évben kiadott albumai: Zorán antológia (2010), Körtánc – Kóló (2011), Aréna 2011 (2012), Egypár barát (2013) – duettalbum. Legfontosabb díjak, kitüntetések: Ezüst Gitár-díj (1967), Nemzetközi Dalfesztivál – II. díj (1968), Liszt Ferenc-díj (1982), EMeRTon-díj (1987), A Magyar Köztársasági Érdemrend tiszti keresztje (polgári tagozat) (1994), Arany Európa-életműdíj (1994), A Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje (2005), Kossuth-díj (2006), Prima Primissima-díj (2006).

– Ül egy ember egy szál gitárral a színpadon, és vásárra viszi a bőrét. Több éven át tartó együttesekben zenélés után alakult ez így. Miért és hogy érzi magát benne?

– De hiszen az egész műfaj így indult: ül egy ember egy gitárral. Ez a műfaj jellegzetessége. Sőt, ha igazán korhűek akarunk lenni, akkor így hangzik: egy srác egy gitárral. Majdnem mindenki így kezdte.

– Elsősorban szerencsés vagyok: szüleim 18, illetve 19 évesek voltak, amikor megszülettem, apám idősebb korában is bátran letagadhatott volna tíz-húsz évet a korából. Ugyanakkor nagyon szeretem, amit csinálok, a zenélés örömforrás, egyetlen pillanatig sem érzem fárasztónak, sőt, az egész társaság nevében mondhatom: alig várjuk, hogy összejöjjünk, várjuk a következő koncertet. Akik több éves kihagyásokkal állnak össze, közben pedig egyetlen hangot sem énekelnek, esetükben már a korrepetálás sem segít. Én a mai napig járok amolyan karbantartási hangképzésre, s ha kihagyom, máris érzem a hiányát. Szóval a mázli önmagában nem elegendő, tenni is kell az ügy érdekében.

– Esetenként szánalommal hallgatjuk egy-egy régi zenei ikon fellépését, mások viszont még mindig úgy szólnak, mint harminc-negyven évvel ezelőtti fénykorukban. Ön hogyan és mit tesz annak érdekében, hogy ne érezzünk semmiféle elfáradást?

– Készül-e valami a Zorán-Dusán-Presser háromszögben, miközben egymást érik a koncertek?

– Egyre nehezebb a helyzetünk, mert a lemezcégek, a kisebb kiadók kezdik feladni a harcot. A legutóbbi koncertalbumom ugyan gyémántlemez lett, de ez már senkit sem érdekel, annyira levitték a minősítő példányszámokat. Ugyanakkor folyik az internetes másolás, illegális letöltés is. A folyamat egyre inkább más irányba tart:
ahogy elkészül két-három szám, rögtön koncertre kerül, ahol felveszik, s máris megy fel a YouTube-ra, ahová a kiadóm, az Universal pénzért tudja eladni.