Egy rendszerváltó magyar esete a Felvidékkel

– A Magyar Közösség Pártja (MKP) szeptember derekán ünnepelte megalakulásának 15. évfordulóját. Az eseményre reflektálva ön azt írta: a felvidéki magyarok politikailag, társadalmilag sohasem voltak megosztottabb állapotban. Vajon törvényszerű-e, hogy a Kárpát-medence utódállamaiban hasonló forgatókönyv szerint politizálunk?

– A délvidéki és az erdélyi helyzet különbözik a felvidékitől. Délvidéken létezett az egységes Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége (VMDK), amely az 1994-es magyarországi kormányváltást követően kezdett el hasadozni, mert volt, aki úgy gondolta, hogy a Magyar Demokrata Fórumhoz kötődő addigi viszonyt át kell értékelni, és a szocialistákhoz kell közelebb kerülni. A megjelenő új pártok azonban változatlanul magyar pártok voltak. Valami hasonló történt Erdélyben is, ahol a Neptun-üggyel kezdődött az elkülönülés. Ma viszont senki nem vitatja, hogy az RMDSZ, az Erdélyi Magyar Néppárt és a Magyar Polgári Párt magyar párt. Felvidéken azonban másként alakult a rendszerváltó politizálás. Az 1990-ben megalakult új magyar pártok életében fontos választóvonal volt, hogy ki miként viszonyult a kommunista rendszerben beidegződött magatartáshoz, amin az éppen létező hatalomhoz és hatalmi garnitúrához való szoros felzárkózást kell érteni. A háromból csak egy párt lett az önálló és önjáró politikai szervezkedés híve, a többiek többé-kevésbé a múlt folytatásában hittek. Sok huzavona után a három pártból jött létre 1998-ban a Magyar Koalíció Pártja (MKP), a látszategyezség azonban keveset tartott: a 2009-ben bekövetkezett pártszakadáskor azok távoztak, akik már 1998 előtt is akadályozták az egyesülést.

– A felvidéki magyarság mégsem az MKP-nak szavazott bizalmat, hanem a Most-Hídnak. Miért hisznek az emberek jobban egy szlovák–magyar vegyes pártban?

– Látni kell, hogy a felvidéki magyar szavazatok mellett Bugár Béla pártja azoknak a szlovákoknak a szavazatával jut be a parlamentbe, akik számára a magyarok nem ellenszenvesek, de a szlovákul gondolkodó magyart szeretik. A magyar szavazatoknak egy jelentős részét pedig az éppen tudati válságba jutottak teszik ki. A Most-Híd alapító elnöke kereszténydemokrata múltjára hivatkozva egyféle ministráns fiú-imázst hozott magával, amivel azokat erősíti, akik számára nem az a fontos, hogy mit mondasz, hanem mit érzel. Félművelt választói nem veszik észre, hogy súlyos értékzavarban szenvedő politikus, aki számára nem világos, hogy a keresztények között nem csak katolikusok, hanem protestánsok is vannak. Hiányos vallási ismeretek és a ministráns fiú egyszerűsége egy felvidéki politikus számára sem elegendő a sikerhez. Ehhez kellett a felvidéki magyar közösség szinte genetikussá váló félelme is. Sokan megpróbálják eltitkolni magyarságukat, úgy érzik, hogy vesztenivalójuk van. Az ilyen embereknek jól jött a Most-Híd. Sok kisvállalkozó például csak úgy támogat magyar rendezvényt, ha kilétét titokban tartják. Attól tart, hogy elveszítheti szlovák kapcsolatait. Ki kell mondani: a Most-Híd párt a társadalmi lezüllés tenyészete.

– Régi beidegződések ezek, vagy valóban van mitől tartani?

– Nehéz megítélni, hogy ebből mennyi a képzelgés, és mennyi a reális félelem. Hallottam olyan esetekről, amikor felvidéki magyar vállalkozó elveszítette a szlovák kereskedelmi kapcsolatait ilyen okból. Tény, hogy a félelem a mindennapok szerves részévé vált Felvidéken.

– Dunaszerdahelyen, a Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kultúregyesülete (Csemadok) székházában beszélgetünk. Mára a szervezet Szlovákiai Magyar Társadalmi és Közművelődési Szövetség lett, de a régi Csemadok mégis megmaradt. Nem tartja ezt furcsának?

– A Csemadok szorosan kötődik a felvidéki magyarsághoz. Olyan korban jött létre, amikor a negyvenes évek végén a magyarság mindenét elveszítette: nem voltak magyar iskolái, nem voltak lapjai. A Csehszlovák Kommunista Párt ideológusai azt mondták, létre kell hozni egy olyan szervezetet, amely a mindenből kiábrándult magyarokat aktivizálni tudja a szocializmus építésében. Szinte mindenki belépett az új szervezetbe. A számkivetett, és politikailag üldözött szüleim is tagjai lettek. A felvidékiek abban bíztak, hogy újra lehet éleszteni a magyar életet. A Csemadokot a kommunizmus későbbi időszakában szinte ellenzéki szervezetnek tekintették. 1969-ben a pártállam egyik fontos szerve, a Népfront kizárta soraiból a Prágai Tavasz idején tanúsított magatartása miatt. Így értük meg vele a rendszerváltást.

– A Felvidékre látogató magyar vendég számára nemcsak az feltűnő, hogy a magyar nyelv ellen szabályos szlovák „dzsihád” folyik, hanem az is, hogy a múlt öröksége összemosódik a jelennel. A kommunista szlovák állam közismert magyar ellenzékijeként hogyan tekint erre az örökségre?

– Számomra az ellenzékiség nem választási lehetőség volt, én ebbe születtem bele. Már diákkoromban a hatalomtól független magyar ifjúsági szervezet létrehozásában láttam a kibontakozás lehetőségét. 1968 júniusára az új magyar diákszervezetnek húszezer tagja volt, ezzel lettünk részesei a Prágai Tavasznak. Az első nagy pofont mégis azoktól kaptuk, akiktől nem vártuk el: a szlovák ellenzéki ifjúsági szervezetek elutasítottak, mert magyarként szervezkedünk. Korán szembetaláltam magam a szlovák sovinizmussal. Felkerültem a fő politikai bűnösök listájára, és ígéretes kutatói pályafutásom derékba tört. Üzemi geológusként dolgozhattam tovább, de amikor megírhattam volna a magyarok lakta területek ásványvíz-monográfiáját, egy házkutatás során a rendőrség elkobozta jegyzeteimet.

– Tartós ellenzékiségre rendezkedett be?

– 1976-ban úgy tűnt, változik valami: a Helsinki emberjogi konferenciát követően Csehszlovákia jogrendjébe iktatta a Polgári és Politikai Jogok Egységokmányát. Kiderült azonban, hogy a változás reménye hiú ábránd. Ekkor született meg a Helsinki Záróokmány csehszlovákiai megsértése ellen tiltakozó Charta 77 politikai nyilatkozat. A felvidéki magyar értelmiség jelentős része nem vállalta fel, így a Charta 77 magyar aláírójaként elszigetelődtem. Az események azonban egymást követték: 1978-ban megalakítottuk a Csehszlovák Magyar Kisebbség Jogvédő Bizottságát, miután az állam tervbe vette a magyar iskolák felszámolását. 1984-ig tartó küzdelmünk sikeres volt, mert megakadályoztuk a magyar iskolák beszüntetését. Igaz, engem kétszer letartóztattak és bebörtönöztek.

– A rendszerváltó személyiségek közös sorsa a mai Kelet-Európában, hogy mindenhol megkérdőjelezik tetteiket. Ön ezt hogyan éli meg?

– Nekem nem kellett éveket várni erre. 1989 decemberében a Polgári Fórum javasolta, hogy tagja legyek a rendszerváltó prágai kormánynak. A tárgyalásokon az asztal másik oldalán ült a Csehszlovák Kommunista Párt delegációja, akik belekötöttek személyembe. Kiderült, én voltam az egyetlen a leendő kormányból, aki az általuk készített egykori politikai bűnösök listáján szerepeltem és ráadásul magyar – ugyanis kimondva ez az utóbbi volt a kizáró ok –, így nélkülem alakult meg az új kormány.

– Felvidéki politikusként, parlamenti képviselőként ön volt a kilencvenes években a magyar-magyar kapcsolatok letéteményese. Azt olvastam, hogy a MÁÉRT és a státus törvény létrehozása az ön ötlete volt...

– Az MDF-kormány 1994-es bukása után, a határon túli magyar politikai szervezetek vezetőinek találkozásai megszűntek. Több mint egy év elteltével a Magyarok Világszövetségének akkori székházában találkoztam Takács Csabával, az RMDSZ ügyvezető elnökével, és arról kezdtünk tanakodni, hogy tovább kéne lépni. Mivel neki jobb kapcsolatai voltak a Horn-kormánnyal – engem zsigerből utáltak –,,úgy egyeztünk, hogy ő veti fel a környező országok magyar politikai szervezetei és a magyarországi parlamenti pártok rendszeres találkozójának gondolatát. 1996-ban jött létre az első magyar–magyar csúcstalálkozó. A magyar kormánypártok neheztelése ellenére sikerült egy közös zárónyilatkozatot elfogadni. Három fő tétele – a szülőföldön boldogulás, a szülőföldön maradás és az autonómia valamint a találkozók rendszeresítése – azóta is a magyar–magyar kapcsolatok alapját jelenti. A fejlődés 2002-ig töretlen volt, a kapcsolatrendszer évről évre új elemekkel bővült, aztán a kormányváltás után visszazuhant. Ezt tetézte a kettős állampolgárságról szóló 2004-es népszavazás, amely diverziós merényletként éket vert a kárpát-medencei magyarság testébe. A népszavazási kezdeményezést az Alkotmánybíróság leállíthatta volna, ha abból indul ki, hogy az állampolgárság alapvető emberi jog, amiről nem lehet népszavazást tartani. Politikai haszonszerzés céljából a Gyurcsány-kormány erre rátett egy lapáttal, a főbűnös azonban egyértelműen a kezdeményező volt.

– A magyar–magyar kapcsolatok tételeként említette az autonómiát. Mi az oka, hogy ezen a területen nincs előrelépés?

– Az autonómia létrehozásának két fontos feltétele van: a közakarat – ne legyen belső megosztottság – és a belpolitikai helyzet, amelyeknek időben találkozniuk kell. Felvidéken soha nem alakult ki belső egység az autonómia mellett, emiatt a belpolitikai helyzetet sem tudtunk kihasználni. A délvidéki Magyar Nemzeti Tanács egy fényes példa, ám erről sem lehet úgy beszélni, mint az autonómia letéteményeséről, de az autonómiának mindenképp egy csirája. Ez egy intézményes önigazgatási rendszer, amely a titói hagyományoknak köszönheti létét. Erdélyben talán most jutott el a magyar közösség arra a pontra, amikor a politikai megosztottság ellenére Székelyföld és Partium ügyében meg tud egyezni. Ez egy nagyon fontos lépés!

– Bízhatunk az Európai Unió jóindulatában?

– Ez naivitás! Az Európai Bizottság nem csak az erdélyi kezdeményezéseket, hanem a szlovákiai állampolgársági üggyel kapcsolatos beadványunkat is elutasította. Saját szabályaiknak ellentmondva vették le napirendről. De nem új keletű az EU viselkedése. 2002-ben a bajorországi szudétanémetek szervezete óvást nyújtott be Csehország uniós tagságával kapcsolatban, a cseh (és a szlovák) jogrendben ma is élő 14 jogfosztó Beneš-dekrétum miatt. Az EU döntése értelmében a Beneš-dekrétumok az 1957-es Római Szerződés előtt születtek, azokat tehát nem érinti a jelenlegi uniós jogszabály. Nos, olyan ez az indoklás, mintha azt mondanák, hogy az unió nem ítélheti el a holokausztot, illetve más háborús bűntetteket, mert azokat ugyancsak 1957 előtt követték el. Európában kettős mérce van érvényben, ez egyértelmű! Autonómiát csak belső összefogással és belpolitikai helyzet teremtésével érhetünk el!

Duray Miklós

Duray Miklós Losoncon született 1945. július 18-án. Volt rakodómunkás, geokémikus, hegymászó, polgárjogi aktivista, politikai elítélt, majd a rendszerváltás után pártalapító és parlamenti képviselő. A természettudományok doktora, vendégprofesszor is volt az Egyesült Államokban. A politikusként, közíróként, nemzetpolitikai szekértőként számon tartott Duray Miklós címzetes egyetemi docens, a nemzetismeret egyetemi tantárgy előadója. Nős, egy fiúgyermek édesapja. Politikusi, közéleti munkásságát számos díjjal tüntették ki – Felvidéken (sem Szlovákiában sem Csehszlovákiában) nem kapott elismerést.