Drótok a falban, antennák a háztetőn

– Egyedüli fotós volt Szilágysomlyón?

– Még volt egy, de az csak bejárt ide, nem volt somlyói, és egyébként sem jelentett konkurenciát, mert nem volt olyan szinten, mint apám.

– Jól lehetett akkoriban ebből a szakmából élni?

– Amikor apám elvette feleségül édesanyámat, azt mondta neki, soha életében nem kell többet dolgoznia. Anyám orosztanárnő volt, első férje szintén tanár, szétosztogatta az egész fizetését a kocsmákban. Viszont ez a volt férj féltékeny volt édesapámra, és feljelentette, hogy kulák. El is vitték apámat a Duna-csatornához kényszermunkára.

– A műterem magántulajdonban volt?

– Sokáig magánkézben volt, apám rendesen fizette utána az adót. Előbb a kommunisták csak inasokat kényszerítettek rá, aztán az államosításkor elvették a műtermét is. Ezután egészen furcsán alakultak a dolgok: az inasból főnök lett, apám pedig az alkalmazottja. Ő készített mindent, a főnök csak a pénzt szedte be. Később azt is megtiltották, hogy a műteremben dolgozzon. Állami szövetkezetbe került, nálunk pedig a mozivállalatnak rendeztek be irodát és műhelyt.

Belevágott igazolványképek készítésébe, itthon dolgozta fel a képeket, de megint feljelentették a „jóakarói”. Szerencsére nem tudtak semmit rábizonyítani, így megúszta.

– Folytatta valaki a fényképészmesterséget?

– Öcsém folytatta, de én is sokat segítettem apámnak. Megtanultam az előhívást, a másolást, a retust, a nagyítást, de engem más dolgok is érdekeltek. Öcsém jobban szerette e szakmát, ő már a líceumban foglakozott fényképészettel. Apánk halála után ő vette át a fotóműhelyt. 1994-ben halt meg apánk, sajnos két évre rá öcsém is elhunyt, azóta gyakorlatilag üres a műterem…

– Útjára indította Szilágysomlyó, Erdély és talán az ország egyik legelső kábeltévé-szolgáltatóját. Hogyan vágott bele?

– 1988-ban egy magyarországi szaklapban megjelent a műholdvevő leírása. Engem mindig érdekeltek az elekrotechnikai dolgok, és elhatároztuk egy barátommal, hogy megépítjük. Magyarországról hozattunk alkatrészeket, és elkészítettük. A műholdvevő ugyan kész volt, de kellett hozzá antennafej. Feketén vettük meg, egy évi fizetésem ment rá! Egy ismerősömmel parabolát is készíttettünk, befóliáztuk, befestettük, hogy a Nap melege ne olvassza meg. Ezután ráállítottuk a műholdra. Befogtunk számos német, angol programot. Később a brassói helikoptergyártól vettem egy antennát, aminek különleges vevőfeje volt.

– Hogyan lett ebből kábeltévé?

– A tömbházunkban volt ugyan kiépítve a kor szokása szerint egy klasszikus antennahálózat, de azt nem használta senki. A szálak viszont be voltak húzva a falba. Mondtam a szomszédomnak, ezen a szálon adok neki is programokat, amik nekem bejönnek. Jött a másik szomszéd, hogy akkor neki is kell. Aztán a harmadik, és így tovább. Kellett mindenkinek, hiszen olyan tükörtiszta képet addig – a 80-as évek végéről beszélünk – még nem láttak. És nyilván annyi programot sem. Öcsém, Tibi egy másik tömbházban lakott, kérte, oda is juttassam el. Kábelt nehéz volt szerezni – akkoriban még a blokk tetejéről is ellopták egymástól az emberek –, de aztán megoldottuk. Áthúztuk a kábelt, persze amikor az öcsém szomszédjai megtudták, nekik is kellett. Így

– Milyen adókat nézhettek a szomszédok?

– Az elején csak azt, amit én. Egy vevőm volt, amikor bekapcsoltam, a többiek is tudták nézni azt a műsort, amit éppen én néztem.

– Ebből származott akkoriban valami haszna?

– Semmi sem, legfeljebb kifizették a kábelt annyiért, amennyiért én is vettem. Este hívogattak telefonon, hogy tegyem már át másik műsorra, mert ami épp megy, az nem tetszik. Kezdtem megunni, hogy éjfélkor is hívogatnak, készítettem még egy vevőt, aztán még egyet, és már lehetett válogatni a csatornák között. Lassan az egész tömbháznegyedet behálóztam.

Ők akkor már taksálták a klienseket, én nem. Közben jött a fordulat, 1991 körül szólt a konkurencia, hogy akarnak találkozni velem. Ugyanis megjelent az audiovizuális törvény, és már nem mentek olyan egyszerűen a dolgok. Felajánlották, hogy társuljunk, nekik is vannak előfizetőik, nekem is, és az már szép nagy számot jelent. Ugyanakkor kezdtek megjelenni a működést szabályozó törvények is, kellettek engedélyek.

– Hogyan szerezték be ezeket az engedélyeket?

– Volt egy sportújságíró ismerősöm Bukarestben, elutaztam hozzá. Ő valamennyire ismerte a dolgok menetét, elvitt az Audiovizuális Tanács székhelyére. Beadtam a papírokat, két hétre rá hívtak vizsgázni az engedélyért. 1992-ben volt ez, összesen tízen voltunk az egész országból. Mindenki tele volt dokumentumokkal, nálam nem volt semmi. Azt mondja a barátom, „vigyázz miket beszélsz, ezek a bizottságban mind kommunisták”. Mindenféle kérdést tettek fel, én meg elmagyaráztam, miért akarok kábeltévét. Hangsúlyoztam, főleg azért, hogy a szilágysomlyóiak jó minőségben nézhessék a román tévét! Na, ez megtetszett a bizottságnak, onnantól kezdve minden válaszomra tízest adtak, és megkaptuk az engedélyeket a működéshez. Ez lett az Andy-Astra Papp kábeltévé-szolgáltató cég. A neve a véletlennek köszönhető: én úgy akartam, hogy AndraSat legyen, ám feleségem ment el, hogy beírassa a cégbíróságon. Mire odaért, elfelejtette, mit beszéltünk, és hirtelen ötlettől vezérelve azt mondta, legyen Andy-Astra a neve.

– Meddig tartott a társulás a partnereivel?

– Nem sokáig. A társaim elég furcsa emberek voltak, mindenfélét híreszteltek rólam, pedig gyakorlatilag én tartottam életben a céget. Ők nem nagyon dolgoztak, csak a pénz kellett nekik. Egy idő után ezt kezdtem megelégelni, és azon gondolkodtam, hogyan szabaduljak meg ettől az egésztől…

– Eladta a céget?

– Először egy kolozsvári üzletember környékezett meg 2001-ben, kétmillió dollárért akarta felvásárolni a céget, én maradtam volna az igazgató. Nem akartam belemenni. A többi szolgáltatóval szemben nekem az volt az előnyöm, hogy minőségi felszerelésem – 20 éves garanciaidővel rendelkező amerikai kábelek, vevők, antennák – volt. Konferenciákon vettem részt, ismertem az újdonságokat, tartottam a lépést a fejlődéssel. Németországból hoztunk erősítőket, amelyek automatikusan állították a kép minőségét. Az ellenőrök soha semmi rendellenességet nem találtak nálunk. Végül 2008-ban a két társam azt javasolta, adjuk el a céget, mert jó árat lehet kérni. Egy zilahi cég jelentkezett, nagyjából 450 ezer eurót fizetett. De a zilahiaknak is megvoltak a hátsó szándékaik: csak úgy tudták eladni az ő kábeltévés társaságukat, ha bizonyos számú előfizetővel rendelkeznek, tehát ezért kellett nekik a mi szilágysomlyói cégünk. Miután 2009-ben megalakult a NextGen, bekebelezte a mi egykori cégünket is, és létrejött Erdély egyik legjelentősebb kábeltévés szolgáltatója. Egy ideig náluk dolgoztam, aztán átmentem az RDS-hez nagyobb fizetésért.

– Bánta valaha, hogy nem maradt meg kábeltévé-szolgáltató tulajdonosnak?

– Mi voltunk Szilágysomlyón az elsők, az emberek megszokták. Újításokat is bevezettem, kitaláltam, hogy ingyen reklámfelületet biztosítok a nézőknek, aminek hatalmas sikere volt. Sokáig egyedüli szolgáltatók voltunk a környéken. Valószínűleg meg tudtam volna tartani a céget, ha nem lett volna a két társam. De jobb így. Lehet, gazdagabb lennék, de fejtörésből sokkal több lenne.