Az orvos számára a tanulás nem ér véget

A daganatok esetében új prognosztikus és prediktív tényezőket kerestünk, amelyek a betegség lefolyásának felbecsülésében és a daganatok célzott, személyesített kezelésében jöhetnek számításba. Újabban a daganatokban megfigyelt epiteliális-mezenchimális átmenet folyamatának vizsgálatát tűztük ki kutatásaink céljául.

– Minden onkológus kolléga elfogadja, hogy a patológus az „orvos orvosa”?

– Persze, hiszen az onkológus patológus nélkül nem tud dolgozni. Ez nem hiúság kérdése. Egy rákos daganat kezelése csak akkor kezdhető el, ha a patológus pontosította a diagnózist beleértve a prognosztikus és terápiás lehetőségeket is, modern molekuláris biológiai vizsgálatok eredményei alapján.

– A 90-es évek végén abban a kormánybizottságban tevékenykedett, amelyet a Radu Vasile-kormány a magyar állami egyetem megalapításának kidolgozásáért hozott létre. Halva született kezdeményezés volt?

– Négy hónapon keresztül hat magyar és ugyanannyi román egyetemi tanár hetente üléseztünk és dolgoztunk a Victoria-palotában az egyetemlétesítés dokumentumain. Tokay György néhai kisebbségi államtitkár irodájában éppen zajlott a munka, amikor betoppant a miniszterelnök – aki egyébként rendkívül felvilágosult, értelmes ember volt – , és az esetleges kudarcra figyelmeztetett. „Én tisztelem és becsülöm az önök munkáját, de ismerve a közhangulatot, már most borítékolhatom, hogy az önálló állami magyar egyetem létrehozását a román parlament soha nem fogja megszavazni, még a saját kollégáim sem”– mondta. Radu Vasile áthidaló megoldásként azt javasolta, tegyük multikulturálissá. Hosszas gondolkodás után kitaláltuk, hogy bevonjuk a nagyszebeni Evangélikus Teológiát, illetve egy szintén ott működő főiskolát. Így született meg a multikulturális egyetem gondolata, amelyet a sajtó Petőfi– Schillerként kezdett emlegetni.

– A oktatói munkája és társadalmi szerepvállalása mellett ön az 1860-ban elhunyt Bolyai János kórképéről is komoly tanulmányt írt. Mi késztette e rendhagyó kutatásra, illetve mit sikerült felfedezni a világhírű matematikusról?

– A kétezres évek elején, amikor közeledett Bolyai János születésének 200. évfordulója, egy lelkes csoport – Kiss Elemér és Weszely Tibor matematikus professzorok, Csegzi Sándor, Marosvásárhely alpolgármestere, az Erdélyi Magyar Műszaki és Tudományos Társaság fizika szakosztályának elnöke, Horváth Sándor matematikus, egyetemi oktató, valamint jómagam – arról tanakodott, miként lehetne minél méltóságteljesebben megemlékezni a magyar tudomány egyik legnagyobb alakjáról. Orvosként a betegségeit szerettem volna kideríteni, ugyanis Bolyai Jánosról sok valótlanságot állítottak. Egy időben azt állították, hogy szifiliszes volt, aztán kitalálták, hogy skizofrén. A Teleki Tékában rábukkantam Péterfi doktor, a kor jeles vásárhelyi orvosának naplójára, abban kezdtem Bolyaira vonatkozó feljegyzéseket keresgélni. Segítségemre voltak a Magyar Tudományos Akadémia levéltárában lévő írások, amelyekből sikerült összeállítanom egy teljes képet. A dolgozat kötet formájában is napvilágot látott. A lényeg, hogy a feldolgozott adatokból egyértelműen kiderül: Bolyai János nem volt sem szifiliszes, sem skizofrén. Ő hipochonder volt, aki sokat foglalkozott saját magával.

– Az elmebajjal való megvádolása vajon nem a zsenikre jellemző különleges viselkedéséből ered?

– Lehetséges, mert a skizofrének általában magas fokú intelligenciával rendelkeznek. Kissé összeférhetetlen természetű volt, aki mindenkinek nyíltan elmondta a véleményét, de ez semmiként nem jelent elmebajt.

– Miben halt meg alig 58 esztendős korában?

– Hipochonder lévén a vélt betegségei miatt állandóan priznicelte magát. Azt eddig is tudtuk, hogy levelezéséhez, gondolatai lejegyzéséhez mindenféle kis fecnit felhasznált, de még Prisniznek is írt. Naponta többször fürdött, hol hideg, hol meleg vízben, fehérneműit vizesen vette magára. Emésztőszervi, ízületi és bőrbántalmakban szenvedett, és gyakori idegkimerültségről panaszkodott. A folytonosan nyirkos, lucskos fehérneműk és a drasztikus hidroterápia kedveztek a gyakori hűléses megbetegedéseknek. Élete utolsó szakaszában lábszárán visszérgyulladás alakult ki, amiből arra lehet következtetni, hogy tüdőembólia lehetett a halál oka.

– A Bolyai Társaság elnökeként, a marosvásárhelyi orvosi egyetem tanáraként miként látja a magyar nyelvű orvos- és gyógyszerészképzés jelenét, jövőjét?

– Véleményem kissé eltér más kollégák álláspontjától. A kilencvenes évek elején a Bolyai Társaság azért küzdött, hogy a magyar diákok beiskolázási száma a MOGYE-n a románokéval azonos legyen. A költségvetésből fedezett helyek esetében ezt sikerült is elérni. Szorosan együttműködtünk a diákszövetséggel és akkori vezetőivel, Vass Leventével és Gergely Istvánnal, akikkel a későbbiekben létrehoztuk a Studium Alapítványt.

– A székelyföldi végzős miért kerülne Székelyföldön kívüli kórházba? Manapság senki nem küldi Craiovára vagy Botoşani-ba. Ráadásul a Székelyföld orvoshiánnyal küszködik.

– Ha évfolyamonként végez százötven magyar diák, ennyi csak nem kerülhet évente a Székelyföldre. Megfordítva a kérdést: az, aki nem tanulja meg jól az állam nyelvét, miként jelentkezik a rezidensvizsgára?

– A kétnyelvű oktatás nem elegendő a szaknyelv elsajátítására?

– Az elméleti oktatás magyarul zajlik, de a klinikai gyakorlaton, ahol a magyar fiatalok román kollégáikkal és tanáraikkal együtt állnak a beteg ágyánál, szerintem szerencsésebb, ha románul folyik a beszélgetés. Bárhogy is csűrjük-csavarjuk, az a végzős, akinek nem sikerül elsajátítania a román szaknyelvet, hátránnyal indul pályatársaival szemben.

– A magyar oktatók arányának csökkenése nem veszélyezteti a tagozat létét?

– Veszélyezteti, de az egyetemnek ma már nincs meg az a vonzereje, amivel egy fiatal végzőst ide lehetne édesgetni.

Egyszerűen nem érdekli az oktatás, a MOGYE által felkínált álláslehetőség. 

– A régi nagy professzorok nem hibáztak, amikor nem nevelték ki a megfelelő utánpótlást?

– Valamikor tényleg ez volt a helyzet. Jelenleg viszont elég nehéz utánpótlást kinevelni.

Nehezen sikerült itt tartanunk tanársegédnek egy fiatalembert, aki most szakvizsgázott és doktorált. Még így is három betöltetlen állásunk van. Sem a magyar, sem a román fiatalok nem jelentkeznek.

– Nincs feltétlenül összefüggésben az ifjú végzősök katedra iránti érdektelenségével, de azért mégis megkérdezem: mi történik a hagyományokkal?

– Konrad Lorenz, Nobel-díjas orvos-szociológus behatóan foglalkozik a társadalom hanyatlásával, elembertelenedésével. Az Emberiség nyolc fő bűne című könyvében többek között a hagyományok lerombolásáról és az emberiség önmagával vívott versengéséről ír. Ezek elsősorban a fiatal nemzedéket – beleértve az egyetemistákat és fiatal orvosokat – fenyegetik. A hagyományok lerombolásának nem kívánatos következményei vannak, a fiatalokat nem érdeklik a szellemi és kulturális hagyományok, az egyházak tanításai. A fiatalok egy része megveti a szülőket, tanárokat és emberi mivoltukat megtagadva arroganciával viszonyulnak hozzájuk. A fiatalok szokatlan viselkedésének egyéb okai is vannak: egy szülői és tanári mintakép hiánya, a gyermekek elkényeztetése majomszeretettel, pénzzel. E fiataloknak a tanuláshoz való viszonyulása, hanyagsága korán jelentkezik és nehezen kezelhető. Egyetemi hallgatóink között is sokszor találkoztam megengedhetetlen viselkedéssel. Amikor az egyik diákot arról kérdeztem, miért nem tanult, azt válaszolta: a tanulás nem divatos. Egy másik társa, arra a kérdésre, miért akar orvos lenni, azt mondta: sok pénzt akarok keresni. Ehhez én azt fűztem hozzá, hogy lehetőleg gyorsan és a beteg emberekre való tekintet nélkül. Nem csodálom, hogy manapság több beteg panaszolja: sok fiatal orvos anyagi juttatást követel a betegektől, miközben az orvosi műhibák szaporodóban vannak. Az emberiség versengése önmagával arra készteti az egyént, hogy megfeledkezzen a valódi értékekről. Konrad Lorenz azt kérdezi, vajon mi okoz a ma emberének nagyobb lelki károkat: a pénz és vagyon iránti hajsza, egy magasabb társadalmi pozíciókért való küzdelem vagy félelme az elszegényedéstől? Mindezek fokozatosan megfosztják az embert az esztétikai és etikai érzékétől. Mindezen hatások fokozottabban érvényesülnek a serdülő és fiatal korban, amikor személyiségzavarokhoz vezetnek. Ez a tanuláshoz, munkához való viszonyulásban, felelőtlenségben nyilvánul meg, extrém esetekben pedig agresszivitásig fokozódhat.