Az Erdélyben kapott magyarságtudat – beszélgetés a Budapesten élő Óss Enikő színművésszel

be voltunk szorítva, az ember félt beszélni, még a színház öltözőjében is.

– Ekkor határozták el, hogy kitelepednek?
– A férjem bátyja Los Angelesben élt, és miután apámhoz Magyarországra nem tudtunk menni, elhatároztuk, hogy családegyesítési alapon kimegyünk az Egyesült Államokba. 1978. január 28-án Amerika földjére léptünk.

– Gondolom, hatalmas bátorság kellett nekivágni az ismeretlennek, hiszen Amerika nem a szomszédban van…
– Messze van, és azt is tudtam, ezzel vége a színházi karrieremnek. Szerencsémre édesanyám kozmetikusnő volt, és kitanított engem is. Sosem hittem, hogy egyszer hasznát veszem. Anyukám adott nekem egy iparlevelet, ezzel Amerikában levizsgáztam, megspóroltam időt és pénzt.

– Új szakmájából meg tudtak élni?
– Januárban mentünk, februárban már dolgoztam. Tudtam angolul – illetve tudtam, én mit mondok, csak nem értettem, amit ők mondanak. Előbb Beverly Hillsben kaptam állást egy elegáns szalonban. A férjem csak franciául beszélt, ő elment pincérnek. Megélhetésünket a férjem állása és az én kozmetikai szalonom biztosította. 1984-től kezdve önállósítottam magam és saját szalont nyitottam.

– Magyar közösséget találtak ott? Fellépésre volt lehetőség?
– Sógornőnk elvitt a Budapest Bálra, amelynek Fényes Mária volt a szervezője. Az ottani magyarok szereztek állást a férjemnek is, meghívták, hogy szolgáljon fel a Magyar Házban. Nehéz volt, a férjemnek például három évig nem volt szabadnapja. A magyar közösség hívott minket szavalni. Előfordult, hogy két különböző szervezet egyidőben hívta a férjemet fellépésre.

– Hogyan kerültek ismét kapcsolatba a színházzal?
– Próbáltunk beilleszkedni, közben szültem két gyereket. Egyszer felhívott Borvető János, az Operettszínház egykori bonvivánja, aki 1970-től élt Amerikában. Elmondta, szeretné megrendezni a Bánk Bánt, és rám gondolt, hogy eljátsszam Melinda szerepét. Emlékszem, éppen főztem, és megállt a főzőkanál a kezemben. Mondtam a férjemnek, ezt nem hagyhatom ki, ezt nekem el kell játszanom! 1983-at írtunk, Magyarországról nemigen jöttek művészek, Amerikában csak az volt, amit mi adtunk a közönségnek.

– Azelőtt nem létezett állandó magyar társulat Los Angelesben?
– Addig nem és profi színész sem. Borvető János már belefáradt, készült haza. Férjem állandóan dolgozott, tanult, nem vett részt ilyesmiben. Viszont sikerült vele a főszerepben színpadra állítani a Nem élhetek muzsikaszó nélkül című darabot, és ezzel 1987-ben elkezdődött a Thália története. Az alapítók mi ketten, valamint a Szemethy házaspár, Mária és Péter voltunk. Később ők kiváltak, maradtunk ketten. Elhatároztuk, minden évben két önálló előadást hozunk létre. Tibor rendezett a legtöbbet, én feleltem a kosztümökért, a díszletért és a műsorért. A Nagyváradi Színháztól és a Színháztudományi Intézettől kaptam példányokat, és elkezdtük a munkát. Sok darabot adtunk elő, olyan előadásokat hoztunk létre, ami akkor nagy újdonság volt. Huszonöt évig folyamatosan működött a Thália Stúdió. A bevételek felét elvitte a színházbérlés, s akkor még nem említettem a kosztümöket, díszleteket.

– Akik játszottak az előadásokban, ingyen léptek fel?
– Minden fellépő kapott 70 dollár költségtérítést benzinre. Hat óráig mindenki dolgozott, akkor beült az autójába, lementünk a Magyar Házba vagy a református egyházhoz próbálni. Este 11-ig próbáltunk, másnap ment mindenki dolgozni. Bevezettük a közönségtalálkozókat, előadások után banketteket szerveztünk, ennek a bevételét a Magyar Ház vagy az egyház kapta, ahol megengedték a próbát. Általában két hónapig dolgoztunk egy előadáson. 2000-ben a honfoglalás megünneplésére készítettünk egy ünnepi előadást És mégis élünk címmel, amelyen minden magyar részt vett, a végén 150-en voltunk a színpadon.

– A gyerekei hogyan élik meg az „amerikai álmot”?
– A fiaimat, Árpádot és Zoltánt, Magyarországra küldtem egyetemre. Amikor Los Angelesben gimnáziumba mentek, azt mondták, nem akarják ezt a nevet, mert mindenki csúfolja őket. Józsefnek és Istvánnak is elkereszteltem annak idején őket, hogy választhassanak. Így váltak a barátok számára Steve és Joe. Ám Budapesten azt mondták, ide akarnak jönni, mert itt szeretik őket. Amikor Árpád átment az azonos nevű hídon, kijelentette, kezdi érezni, hogy ő valaki.

A férjem 2006-ban elhunyt, egyedül maradtam, három évig még Amerikában rendeztem előadásokat. Próbáltam túlélni, de Tibi nélkül nem ment. Végül elhatároztam, Magyarországra jövök. Innen még rendeztem két előadást, vittem ki díszleteket, kosztümöket. 2012-ben volt a 25. évadunk. Utolsó amerikai évemben írtam a Zárszámadás című könyvemet, ezzel lezártam egy fejezetet. Az Életem, Thália már Budapesten íródott a Los Angelesben alapított színházról és előadásokról.

– Budapesten is tevékenyen részt vesz a kulturális életben.
– Tíz éve a marosvécsi Kemény Alapítványnak rendezem az előadásait. A marosvécsi erdélyi Helikon összes íróját feltérképeztük, és úgy osztotta el tíz évre Kemény Endre, hogy mindegyiket bemutassuk. Ne csak Tamásit vagy Dsidát, hanem mindenkit! Idén novemberben lesz az utolsó előadás. Minden évre megvan a programom, egyáltalán nem unatkozom.

– Mit jelent önnek a magyar állami kitüntetés?
– Nagy megtiszteltetésnek tartom, de soha nem ezért tettem semmit. Meg vagyok hatva, hogy a magyar haza elfogadott és megtisztelt ezzel, és igyekszem továbbra is megfelelni az elvárásoknak.