Az életmentés igazi csapatmunka – beszélgetés dr. Darvay Enikő kolozsvári mentőorvossal

– Milyen arányban választják ezt a hivatást az orvosok?
– Erre a kérdésre számokkal válaszolnék. Tudomásom szerint jelenleg 25 aktív mentőorvos dolgozik Kolozs megyében, ebből 19 Kolozsváron (ebben benne van a vezetőség és a betegszabadságon lévő kollégák is). Ezt a számot osszuk el néggyel, mert négy váltásban dolgozunk. Hasonlítsuk össze ezt a családorvosok vagy a kórházakban dolgozó kollégák számával.

– Kikből áll egy mentőegység? A sofőrnek is kell alapvető egészségügyi ismeretekkel rendel­keznie?
– Háromféle csapat dolgozik nálunk. Az úgynevezett ARTI, amely orvosból, asszisztensből és sofőrből (ambulanţier) áll, az AS-U kötelékében asszisztens és sofőr dolgozik, a szállítómentő (Transport) pedig „csak” sofőrből áll. Ám a sofőrök is részben mentősök, hiszen mindegyikük elvégzett egy tanfolyamot, hogy tökéletesen tudja használni a mentőautóban elhelyezett műszereket és együtt végezze az elsősegélynyújtást kollégáival.

– Egy kiszállás során előre nem látható gondok merülnek fel, vészhelyzetek alakulhatnak, kommunikációs gondok adódnak. Hogyan lehet bírni a stresszhelyzetet?
– Nem könnyű, de idővel megtanultam elvonatkoztatni a körülöttünk történő dolgoktól. Igyekszem csupán a betegre össz­pontosítani, ezzel együtt pedig a kollégákra is, hiszen ha olyan helyzet alakul ki, hogy bármelyikünk veszélyben van, visszavonulunk, segítséget kérünk a rendőrségtől, hiszen az életmentő biztonsága a legfontosabb. A mi munkánk igazi csapatmunka.

Ez természetes.

– Mennyire felszereltek Romániában a mentőautók az európai átlaghoz képest?
– A romániai mentőautók az európai elvárások szerint vannak felszerelve, csak az a baj, hogy kevés van belőlük, és a személyzet is kevés az egyre növekvő városi lakossághoz képest.

– Hogyan élték meg a két évvel ezelőtti kéthónapos karantént?
– A karantén elején mi is tele voltunk félelemmel, mert szinte semmit nem tudtunk erről a betegségről, nehéz volt megszokni a maszkot és védőruhában dolgozni. De ezúton is köszönetet kell mondanom mindazoknak, akik védőfelszereléssel, fertőtlenítőszerekkel és a napi meleg étel biztosításával rengeteget segítettek nekünk.

– Nemcsak az emberekért, hanem az emberekkel is kellett küzdeni, hiszen egyesek tagadták a betegséget, mások eltúlozták. Hogyan befolyásolta a vírus a munkájukat? Mi volt a legnehezebb?

Ehhez hozzájárult az is, hogy amikor a kórházakban már nem volt hely, órákig nálunk volt a mentőautóban a beteg, sokszor csak más városban találtak neki helyet. És féltettük saját családjainkat is, próbáltuk minél jobban védeni őket.

– A legnagyobb leterheltség idején kik azok, akik meghatározzák, kihez, hova kell leghamarabb eljutni?
– Létezik egy irányítóközpont, ahova a megyéből az összes hívás beérkezik, ott egy koordinátor orvos dönti el, hova kell a leghamarabb eljutni. Sajnos az emberek megszokták, hogy bármi baj van, hívják az 112-t, ezért előfordul, hogy egy balesethez vagy agyvérzéses beteg ellátására nincs szabad mentő. Pedig az emberek hasfájással, derékfájással, lázzal, vizeletfertőzéssel, fejfájással, szédüléssel – hogy csak párat említsek – nyugodtan fordulhatnának a családorvosukhoz.

– Érződik-e, hogy munkájuk iránt az elmúlt időszakban nagyobb a tisztelet és az elismertség, vagy ez nem jellemző?
– Igen is, meg nem is, rendkívül relatív, attól függ, hogy éppen kivel beszélgetünk. Nagyon sajnálom viszont azt, hogy a megyei és városi vezetőség nem értékelte annyira a munkánkat, mint a kórházban dolgozókét.

– Van-e olyan szakmai álma, amit szeretne megvalósítani?
– Szeretném, ha a törvényhozó szervek elfogadnák a „mentősök statutumát” (Statutul personalului operativ de la serviciile de Ambulanţă). Ebben azt kérjük, hogy aki úgy érzi közülünk, nem tud tovább dolgozni, 57 évesen nyugdíjba mehessen, és helyet adjon a fiataloknak, akik hatékonyabban tudnak teljesíteni nehéz körülmények között. Addig is azt szeretném, hogy legyen elég erőm és egészségem becsületesen végezni a munkámat.