Ami nem rímel, nem barátságos

– Gyerekversszerzőként hogyan vélekedik arról az állításról, miszerint nincs gyerekeknek vagy felnőtteknek szóló vers, csak jó vagy rossz vers?

– Sok igazság lehet benne. Én sokáig nem foglalkoztam azzal, hogy kinek szól, amit írok. Az első kötetemről, a Bögréről nagyon sokan mondták, hogy milyen gyerekes, olyan kritikai megfogalmazással is találkoztam, hogy én vagyok a posztinfantilizmus előfutára. Na jó, mondtam, akkor legyen így, ám az általam gyerekeknek szánt Túl a Maszat-hegyen című kötetem viszont azt kapta, hogy túlságosan felnőttes, és hogy a célközönségem legfeljebb a vájt-fülű, sznob óvodások lehetnek. Szóval én nem figyeltem túlságosan erre a dologra, s abban az összefüggésben, hogy a felnőtt verseim túl gyerekesek, a gyerekverseim pedig túl felnőttesek, magam is csodálkoztam, hogy így megtalálták a közönségüket.

– Hogy közben két gyerek apukája lett, nem változtatott a hangsúlyokon?

– A gyerekeim megszületése óta kicsit megváltozott ez a dolog, hiszen próbálok nekik célzottan is írni. Persze nem biztos, hogy ez a jobbik változat, azoknak a költőknek, akiket gyerekként és felnőttként is a legjobban szerettem – Weöres Sándor, Nemes Nagy Ágnes, Tamkó Sirató Károly –, egyiküknek sem volt gyerekük. Ez szerintem arról árulkodik, hogy nem annyira szülőnek kell lenni, mint inkább gyerekekhez közelálló lelkületű, „világnézetű” embernek.

– A saját gyerek ezek szerint inkább visszahúzó erőt jelent, nem pedig plusz inspirációs forrást?

– Bizonyos mértékben fennáll a veszély, hogy a gyerekkel szembeni elfogultság lehetetlenné teszi a szükséges távolságtartást. Olvastam olyan verset nagyon jó költőktől is, ami beleragad abba, hogy a gyerekük milyen jót mondott, mennyire aranyos dolgot művelt. De elvonatkoztatni sem lehet a helyzettől. Amikor a fiamat először a kezembe adták, nagyon sírt, nekem meg fogalmam sem volt, hogyan kell megnyugtatni egy egynapos csecsemőt. Mivel nem jutott eszembe más, elkezdtem neki mondani a Párizsban járt az ősz című Ady-verset, szegénykémnek ez volt élete első versélménye. Viszont abbahagyta a sírást, és kerekre nyílt szemekkel várta a folytatást, én meg megtapasztalhattam, micsoda praktikus haszna tud lenni a versnek. Ezen felbuzdulva gyerekmondókákat kezdtem keresni, de egyrészt nem találtam túl sokat, másrészt csak olyanokat, mint a „Hátamon a zsákom, zsákomban a mákom”. Nekem, Budapesten született és élő embernek, apukának sosem volt zsákomban mákom, meg a komámasszony sem kérte soha a szekeremet, ezért aztán elkezdtem magam írni mondókákat. És a saját fejlesztésű altatómondókát kitartóan mondogattam, mire egyszer csak elaludt a kisfiam, és én azt nagy sikerként éltem meg. De született mondóka öltöztetéshez, evéshez is, hasonlóan praktikus eredményekkel. Nem biztos, hogy ezek irodalmi remekek, de a két mondókás kötetem megjelenése után sok szülő visszajelzett, hogy milyen jól működnek.

– Ritmus, zene, bravúros külsőségek vagy mély értelem, súlyos mondandó: ön melyik párton áll ebben a vitában?

– Mindig megkapom, hogy a verseim nem túl mély értelműek. Kritikákban is kiemelték, hogy míves versek, meg hogy jó formaérzékkel rendelkezem, de a mai napig nem érzem, hogy nekem kellene megmondani a tutit, és nem is tartom, hogy a költészet erre való volna. Olvasóként is azokat a verseket szeretem, amelyeknek jó a zenéjük, imádom a csengő-bongó rímeket, elandalodom  rajtuk. Ugyanakkor arra törekszem, hogy az engem érdeklő apró-cseprő dolgokat összehozzam a sajátos költői nyelvezettel, s a kettőnek különös, érdekes feszültségét érzem. Egy Mikszáth-anekdota szerint állítólag egy hölgyolvasó azt rótta fel neki, hogy amit Mikszáth úr ír, nem rázza meg az ember lelkét. Mikszáth erre azt válaszolta, hogy drága hölgyem, állítottam én valaha, hogy az ön lelkét kívánom rázogatni? Nekem sem célom, hogy lelkeket rázogassak, érthető, szerethető, humoros verseket akarok írni. Valahogy így fest az én versideálom.

– Saját forrásból, gyerekeiből vagy egyéb példákból kiindulva sikerült már megfogalmaznia, hogy hol, milyen módon ragadhat meg egy gyereket a nyelv, az irodalom?

– Őszintén? Fogalmam sincs. Azt tapasztalom, hogy a kicsik – félévestől hét-nyolcévesekig – ösztönösen nagyon fogékonyak nyelvre, a jó ritmusú dolgokra, még ha nem is értik őket. Nagyon aranyos verseket is írnak, aztán kamaszodás elejétől legtöbben kezdenek megfelelni az elvárásoknak, és sokkal kínosabb, modorosabb dolgokat produkálnak. Azonban változatlanul sokan verselnek, ez mélyen gyökerező késztetés az emberben, elsősorban a heves érzések kifejezésére.

– Hogyan került a gyerekversek közé Rómeó és Júlia? Azon túl, persze, hogy magyar-angol szakon diplomázott...

– Teljesen véletlenül csöppentem a színházi világba. Körülbelül az első könyvem megjelenésével egy időben kaptam egy fordítói felkérést egy meglehetősen költői nyelvezetű darab kapcsán – Kés a tyúkban című kortárs mű –, amihez lehetőleg költő, angolul tudó embert kerestek. Az idősebb, nagyobb nevű költők vagy nem értek rá, vagy nem tetszett nekik a darab, és afféle vészmegoldásként jutottam eszébe az előadás dramaturgjának, aki egyben a könyveimet megjelentető kiadó igazgatója is. Szóval minden színházi előélet nélkül csináltam az első fordításomat, az előadás nagyon jól sikerült, még díjat is kaptam érte. Azóta színházi emberként kezelnek, és szépen kaptam megbízásokat. Eleinte nagyon sok kortárs darabot fordítottam, közöttük sok botránydarabot is, amely amúgy tőlem elég messze álló műfaj, ezért aztán nagyon örültem, amikor Shakespeare-t fordíthattam.

– Milyen volt a  Shakespeare-rel való fordítói találkozás?

– Nagyon nehéz őt fordítani, a legnagyobb küzdelemre az ad okot, hogy Shakespeare-t sokan és a legnagyobbak fordították magyarra. A színház részéről ugyanakkor természetes igény, hogy minél frissebb szöveggel dolgozzon, s ha egy modernebb felfogású előadás készül, ahhoz tényleg nem passzol egy 150 évvel ezelőtti nyelviséggel fordított szöveg. A második, általam fordított Shakespeare-darab Lear újra címen Lear király volt, amit Vörösmarty óta nem nagyon fordított senki. Csodálatos költői erejű szöveg, de hát mégiscsak évszázadokkal ezelőtt készült, tele olyan szavakkal, mondatszerkesztéssel, amelyek ma nagyon nehézkesnek hatnak.

– Az „Ó Rómeó, mért vagy te Rómeó!” klasszikus hogy hangzik a Varró Dániel féle változatban?

– Jaj, Rómeó, mért vagy te Rómeó! – ez az én fordítói leleményem, és meg is tudom indokolni. Az „ó” szép hagyományos költői sóhajtás, amelyet nagyon szeretek, de viszonylag ritkán használjuk, 13-14 évesek, mint Rómeó és Júlia pedig még kevesebben. Amúgy az erkélyjelenetet élveztem a leginkább, hiszen Shakespeare-ben az a csodálatos, hogy miközben szereplői drámai jambusokban beszélnek, abszolút átjön, hogy szerelmes fiatalok bájos, aranyos gesztusokkal. A „jaj” pedig szerintem sokkal inkább illik ebbe a képbe, ami elsősorban nem rácsodálkozásról, hanem elkeseredésről, kétségbeeséséről szól. Most a Szentivánéji álom van soron, azt is a Vígszínházban adják majd elő.

– Verseinek tekintélyes részét a pelenkázó asztal fölé hajolva mondják fogékony csecsemőknek. Amúgy szereti viszonthallani a verseit?

– Ahhoz a fajta költészethez, amit én szeretek, hozzátartozik, hogy elmondják. Ha csendben olvasunk egy verset, sok minden elvész belőle. Imádom azokat a régi felvételeket, amelyeken költők adják elő verseiket, Babits az egyik kedvenc, amint nagyon furán, szinte énekelve mondja saját költeményeit. Megkockáztatom, sokkal hatásosabb, mint egy Latinovits-előadás. A szerző ugyanis pontosan odateszi a hangsúlyokat, ahová eredetileg szánta, és ez több, mint egy bármilyen jó színészi alakítás.

– Prózáról szó sem esik: csak nincsenek haragban egymással?

– Roppant ingoványos terepnek tartom. A Maszat-hegyet eredetileg prózában terveztem, de előbb túl lázárervinesre sikerült, aztán túl jellegtelenre, úgyhogy feladtam. Bevallom, olvasni is inkább verset szeretek, ami nem rímel, az nekem már nem annyira barátságos. Ha egy kiállítás megnyitóra invitálnak, akkor is rímes prózában, makámában írom meg, szükségem van ezekre a kapaszkodókra.

Varró Dániel
Költő, Budapesten született 1977. szeptember 11-én, első verseit 12 éves korában (1989) írta. Az Alternatív Közgazdasági Gimnáziumban érettségizett, az ELTE-BTK magyar–angol szakára járt. Gimnazista kora óta publikál verseket és műfordításokat különböző irodalmi lapokban és folyóiratokban. Négy önálló kötete jelent meg, emellett több (elsősorban gyerekeknek szóló) kötet társszerzője. Első kötete, a Bögre azúr 1999-ben, 21 éves korában jelent meg. Második, a Túl a Maszat-hegyen – verses meseregény 2003-ban látott napvilágot. Harmadik kötete, a Szívdesszert 2007 decemberében került a könyvesboltok polcaira. Negyedik kötete az Akinek a lába hatos – Korszerű mondókák kisbabáknak címmel jelent meg 2010-ben. Műfordítói tevékenységet végez, drámafordításait és egyéb (önálló vagy másokkal közösen írt) színházi munkáit több magyarországi színház műsorára tűzte. Legfontosabb kitüntetései: Bródy Sándor-díj 1999 (különdíj); Az Országos Színházi Találkozó különdíja (a Kés a tyúkban fordításáért) 2000; Petőfi-díj 2003; Az Év Gyermekkönyve díj 2004; József Attila-díj 2005; Magyar Köztársasági Arany Érdemkereszt 2007; Színikritikusok díja – Legjobb új magyar dráma 2008/2009.