Állatkalandok gyerekeknek és fiataloknak

– Amióta 1974-ben megjelent első könyve, a Tájékozódás és hírközlés az állatvilágban, az utóbbi negyven esztendőben mintegy harminc ismeretterjesztő könyvet írt, de több munkafüzet és tankönyv is az ön neve alatt látott napvilágot. Mennyire kedvelik a gyerekek és fiatalok az írásait?

– Úgy gondolom, hogy ennek a kapcsolatnak a Napsugárral fenntartott külső munkatársi viszonyom a legjobb fokmérője: kereken ötven éve közlök a gyereklapban, nagyon sok pozitív visszajelzést kaptam, manapság is folyamatosan jelennek meg írásaim. Habár anyagilag a könyvírás nem egy pénzes foglalkozás – ebből megélni nem lehetett –, minden befejezett kézirat egy darabka volt az énemből: azt a könyvemet szerettem a legjobban, amit éppen megírtam. A kiadók soha nem dobták vissza egyetlen kéziratomat sem. A biológia területén az ismeretterjesztés hiánycikk, én pedig elsősorban gyerekeknek és fiataloknak írok, ők az én hálás olvasóközönségem.

– Ön nem dolgozik számítógépen, papírra ír. Nem tartják ezért maradinak?

– Nekem nincs túl jó véleményem a számítógépekről. Persze, ezek a kéziratok nem így kerülnek a kiadóba: Kolozsváron élő orvos lányom vezeti be azokat a számítógépbe, a számítógépes szövegszerkesztés adja meg a kézirat végső formáját. De én „maradi” vagyok a tájékozódásban is. Az utóbbi negyven esztendőben rangos német vagy magyar biológiai tudományos szaklapokat olvastam, amelyekből rálátásom van az élővilág dolgaira. Ha valami érdekes, könyvbe kívánkozó téma motoszkál a fejemben, részletes kutakodást kezdek könyvekben, szakfolyóiratokban. Harmincéves pedagógiai tapasztalatom segít az összefüggések megtalálásában, innentől kezdve következik a munka keményebb része, az írás. Ha kedvem van hozzá, akár két hónap alatt is összeáll az új könyv, ha valamiért lassabban, vontatottabban haladok, fél év is kell hozzá.

– Fiam kisiskolás korában nagyon szerette a méhek világával baráti viszonyt kialakító Picuri és Picurka kalandjait. Magam is lenyűgözőnek találtam az olvasmányosan megírt kalandozást. Vajon miért nem ismerik eléggé Kiss Bitay Éva munkásságát?

– Ma nemcsak a szerző, hanem a könyvkiadók élete sem könnyű. Emlékszem, a hetvenes, nyolcvanas években, amikor megjelent egy könyvem, egymást követték a könyvrecenziók az erdélyi lapokban. Biológusok, újságírók cikkeztek róla, egyik-másik kiadványt vita övezte, a közvélemény tudott róla. De ezek az idők elmúltak. Ma már jószerével kiveszett a könyvrecenzió fogalma is. Senkit nem érdekel, hol mi jelenik meg. Ha rendelnek tőlem kéziratot, a kiadók bizonyára a könyveimet el tudják adni, de nem kapok visszajelzéseket, mint régen. Apropó, könyveladás. Egy gazda földet bérel tőlem, amiért legutóbb egy veder szilvalekvárral fizetett. Odaadtam az unokahúgomnak, hogy adja el, így aztán kilónként kaptam a lekvárért 25 lejt. Annyit, amennyiért legutóbbi könyvemet, a Furfangos trükkök a megmaradásért címűt lehet megvásárolni. Csak annyi a különbség, hogy a szilvalekvárnak nagyobb a keletje...

– Ön jómódú erdélyi földbirtokos család sarja. Mi maradt meg a régi hírnévből és az anyagi örökségéből?

– Már a háború alatt mindenünk elveszett. Bitay nagyapám a Dés melletti Némában volt tehetős földbirtokos, fiatalon gróf Mikó Imrének a gazdatisztjeként tanulta el az erdélyi földbirtokos életet. Édesapám a besztercei erdőigazgatóság erdőmérnökeként biztosított jólétet a család számára. Nekem gyönyörű gyerekkorom volt, amit egyik napról a másikra felváltott a nélkülözés, a nyomor, a nincstelenség. Édesapám azelőtt halt meg, mielőtt bejöttek a magyar csapatok Besztercére. Bátyám, aki önként jelentkezett honvédnek a magyar hadseregbe, Budapest ostrománál megsebesült, és az Ingolstadtba menekített kecskeméti hadikórházban kezelték. Legutolsó levelében azt írta, hogy gyógyul, de többet nem hallottunk róla. Édesanyám hiába kerestette hosszú évekig a vöröskereszttel...Azokban a zavaros években átmentünk Pestlőrincre, onnan pedig a Besztercéről kimenekített szolgabíró nagybátyámmal és a vármegyeháznál tisztviselő nagynénémmel ide-oda menekültünk a front elől. Mindig a hátunkban voltak az oroszok. Számomra ma is csoda, hogy életben maradtam, miközben a rokonságból többen is meghaltak. Tizenéves lány voltam akkor. Arra emlékszem, hogy a német katonák emberségesek voltak velünk, az oroszok viselkedéséről pedig rossz beszélni... Hosszas hányódás után – mialatt mindenünket elveszítettük –, egy menekültvonattal 1945 nyarán tértünk vissza Besztercére. Lakásunkba közben három román családot telepítettek, akik azt sem engedték meg nekünk, hogy benézzünk az udvarra...

– Hogyan lett önből biológiatanár?

– Akkor biztos nem hittem abban, hogy befejezhetem az iskolát. A nagybátyám által örökölt némai birtok csőszkunyhójában húzódtunk meg. Édesanyám édesapám örökségéből egy darab földet kiadott felébe, hogy legalább a legfontosabb élelmiszereket megtermeljük. Közben jött a kuláktörvény, és mi lettünk a falu kizsákmányolói. A termény nehezen fedezte a kivetett adókat, alig maradt asztalra való. Nagyenyeden élő nagynéném vett magához 1946-ban, hogy befejezhessem az iskolát, hiszen semmink nem volt. Így tudtam érettségizni a Bethlen Gábor kollégiumban 1949-ben. Nagyon szép emlékként maradtak meg a nagyenyedi évek. Osztályfőnökömet, Szatmári Gyula biológust olyan nagyszerű pedagógusként ismertem meg, akihez hasonlóval azóta sem találkoztam tanári pályámon. Ő volt az egyetlen tanárunk, ahol az osztály mindig azért izgult, hogy ne csengessenek ki. Nem véletlen, hogy osztálytársaim többsége olyan pályát választott, ahol a biológia fő szempontnak számított. Jómagam a Bolyai Egyetem biológia szakára jutottam be. Anyagilag nagyon nehéz évek vártak, sokat nélkülöztem, de 1953-ban évfolyamelsőként, vörös diplomával végeztem el az egyetemet. Ma is hálás vagyok tanáraimnak, akik kulákdossziém láttán mégsem bántottak, nem különböztettek meg a többi diáktól. Az egykori gazdagságból nekünk semmink nem maradt, de ez a megbélyegzés hosszú ideig végigkísérte az életem.

– Egy évfolyamelsőként végzett, fiatal tanár azért a kommunizmusban is presztízsnek számított. Vagy mégsem?

– Ha jó származással kerülök ki az iskola padjaiból, sokra vihettem volna. Így viszont az történt, hogy amikor kihelyeztek Nagybánya tartományba, a dossziém alapján azt mondta nekem az illetékes elvtárs, örüljek neki, ha egy eldugott, kis falucskában lesz állásom. Hogy mégsem így történt, az gyerekkori, némai román ismerősünknek köszönhető, aki a tartomány egyik járásában, Szilágycsehben megismert, és ott marasztalt a városban. Sorsom mégis másként rendeződött: az egyetem évei alatt megismerkedtem leendő férjemmel, aki a biológián tanított tanársegédként, és az akkor életbe lépő törvény alapján visszakerülhettem Kolozsvárra. Mivel a vőlegényemnek „egészséges” volt a származása, a házasság hírére figyelmeztették az egyetemen, hogy ne tegye tönkre a karrierjét egy kuláklánnyal. Ő mégis engem választott, és én később annak örültem, hogy mégsem tettem tönkre egyetemi karrierjét: kinevezték dékánnak, egyetemi professzor lett, kiemelkedő tudományos karriert futott be, a Magyar Tudományos Akadémia tagjává választották.

Kiss Bitay Éva
Besztercén született 1928. május 20-án. Középiskoláit a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumban végezte, majd a Bolyai Tudományegyetemen Csűrös István tanítványaként biológia szakos tanári diplomát szerzett 1953-ban. 1983-as nyugdíjba vonulásáig Szilágycsehben és Kolozsváron tanított. A Napsugár Ég-Föld-Természet című rovatának szerkesztője. Mintegy harminc tudomány-ismeretterjesztő könyvet írt, román tankönyveket fordított magyarra, illetve több magyar tankönyv és munkafüzet szerzője.

– Ön több kolozsvári iskolában tanított, szakmailag elismerték, megbecsülték. Nehéz volt gyökeret verni Kolozsváron?

– Szinte hihetetlenül hangzik, hogy 1983-as nyugdíjazásom előtt öt évvel lett állandó kinevezésem biológiatanári állásra. 1954-től helyettesítettem több iskolában, mígnem a Napsugár akkori főszerkesztője, Farkas János – aki nagyenyedi osztálytársam volt és befolyásos ember – ingerülten elment a megyei pártvezetőséghez reklamálni: milyen dolog az, hogy egy évfolyamelsőként, vörös diplomával végzett, jó képességű tanárnő hányódik Kolozsváron? Máig hálás vagyok neki, hogy ezt megtette értem, mert onnantól változott meg a pedagógusi életem. Előbb az Irisz-telepen, majd a Rákóczi-negyedben lettem aligazgató egy iskolában. Az úgynevezett „tituláris” álláshoz és a szakmai elismeréshez azonban más is kellett. Bukaresti minisztériumi gárda csöppent be az iskolánkba – közöttük egy biológus –, ami akkoriban óriási kihívásnak számított. Amikor kiderült, hogy az inspektor a román kolléganőmhöz menne óralátogatásra, a tanárnő elájult, így nekem kellett beugranom helyette a román nyolcadik osztályba. Szerettem az interaktív órákat, így előkerült Vivaldi Négy évszakából a Tél, a szomszédos rádióstúdióból kölcsön kértem egy magnószalagot egy farkasfalka téli üvöltéséről, és olyan érdekes órát hoztunk össze a gyerekekkel, hogy a bukaresti vendég azt mondta az igazgatónak, húsz év óta járja az országot, de még ilyen biológiaórát nem látott. Innentől kezdve a tanfelügyelőség kedvence lettem: a tanárok továbbképzésével és a fokozati vizsgára jelentkezők minősítésével is foglalkoztam. Mire nyugdíjba mentem ötvenöt évesen, elismertek szakmailag.

– Bő két évtizede már nem tanít. Milyennek tartja a mai oktatást?

– Sokak számára elavult nézeteim vannak ezzel kapcsolatban. Az a nagy gondunk, hogy azt hisszük, a számítógépes kattintásokkal helyettesíteni lehet a lexikális tudás megszerzését. A biológusok régi alapelve, hogy amelyik szervünket nem használjuk, az visszafejlődik. Ez érvényes az agyra is. Nagyon sok fiatal nem a fejével gondolkodik, hanem az ujjával pötyögtet. Az agyunkat csak az összefüggések kiderítésével, az igazi tanulással tudjuk fejleszteni, tornáztatni. Egyetemi oktató barátaim mondják, hogy évről évre gyengébbek az évfolyamok, miközben a gyerekek körében egyre több a funkcionális analfabéta. A gyerekek nem szocializálódnak. Régen, a játszótereken csapatjátékok dúltak, ma ideges a gyerek, ha a közelében más gyereket lát. Két fiatal egymás mellett ül a padon, és nem beszélgetnek, hanem üzengetnek a telefonon. Biológusként mondom, nem jó irányba halad a világ.