A teológiai intézet örök barátja

– Közeledett a front 1944 őszén. Mit tett a család?

– Felpakoltunk és nyugat felé indultunk, de csak a Szilágyságig jutottunk el. Szilágypanitba kerültünk, ahol anyai nagyapám volt a lelkipásztor. 1944. október 17. volt az a tragikus nap, amikor az orosz csapatok egy szakasza a faluba érkezett. Édesanyám kiugrott hátul az ablakon, elöl benyomultak az oroszok, lövöldözni kezdtek a lakásban, és keresték a nőket. Az árpástói családunk – szüleim, testvéreim és a velünk érkezett apai nagymamám – kiment a rétre, egy szénaboglya alá menekült, csak másnap tért vissza. Akkor már nagytatám, aki szenvedélyes vadász is volt, meglőtte nagymamámat, aki súlyos tüdőbajban szenvedett, és saját magával is végzett: nem bírta elviselni azt, ami velük történt.

– Miként került a család Kolozsvárra?

– 1948-ban a tanügyi reform miatt a vallásoktatást megszüntették, édesapám a zilahi kollégiumban állás nélkül maradt. Viszont zenei képzettsége is volt, ezért kinevezték énektanárnak a tanítónőképzőbe. 1949-ben ért minket a sokk, hogy nem kérték fel a megüresedett gyakorlati teológiai tanszéki állásba, ezért 1950-ben a kolozsvári operához szerződött.

– Érettségi után sikeres felvételi helyett letartóztatás és börtön következett. Miért ítélték el?

– 1952 áprilisában rendszerellenes röpcédulákat szórtunk a városban. Még mindig szó szerint emlékszem a szövegre, amit akkor kezdetleges eszközökkel sokszorosítottunk: „Emberek, harcoljatok a vörös kutyák ellen, akik romba döntik családjaitokat, és elviszik a nép legjobb fiait”. Nyáron a Bolyai Egyetem kémia szakára szerettem volna felvételizni, ezért otthon tanultam, társaim pedig augusztus 22-én újabb akcióra készültek. Egyik barátunk családjának illegális kommunista harcos tagja feljelentett, és társaimmal együtt engem is letartóztattak.

– Miért felvételizett a teológiára?

– Vallásos környezetben, hívő emberek között nőttem fel, mindig jártam templomba. 1954 szeptemberében szabadultam, de a börtönben minden este imádkoztam. Egy magát ateistának mondó személlyel is – később kiderült, hogy hívő katolikus volt – sokat vitatkoztam, aki „legyőzött”, ezért akkor nagyon elkeseredtem, de megerősödtem. Szabadulásom után hazajöttem Kolozsvárra, édesapám tanácsára pedig a teológiai istentiszteletekre kezdtem járni. Megtetszett a környezet, a hangulat, a közösség. Ezért azt mondom: belső indíttatásból, de számos külső hatás következtében határoztam el, hogy teológus leszek.

– Hogyan vált egy kufferes pap kedveltté a Mezőségen?

– Telefonon érkezett a „felső értesítés” a püspökségre, hogy túl sok lelkészjellegű személy él Kolozsváron. Ezért Dávid Gyulának ki kellett helyeznie a segédlelkészeket falura. Megkérdezte tőlem, hova akarok menni, nekem azonban mindegy volt. A megüresedett Szárazajtára Magyarszovátról választották meg a lelkészt, így én kerültem a helyébe a Mezőségre. Karácsony után érkeztem meg az autóbusszal: leszálltam a bokáig érő sárba a kufferrel, s miután mindenki szétszéledt, a sötétben valaki rám kérdezett: maga a pap? A harangozó volt, aki bevitt a jéghideg parókiára, s ott maradtam. Néhány nap múlva megtartottam az újévi istentiszteletet. Ekkor már olyan hangok hallatszottak, hogy „nekünk nem kell kufferes pap”, „mi lelkipásztort akarunk választani”. Azt válaszoltam, hogy amúgy is csak addig vagyok ott, ameddig választanak. Elkezdtem a szolgálatot, közben családot látogattam, tanítottam a konfirmandusokat. Még a konfirmáció is Magyarszováton ért, utána viszont karácsonyig elvittek katonának. Kolozsvárra jöttem vissza, ám a presbiterek megkerestek Szovátról.

– A presbiterek azt szerették volna, hogy öt évig maradjon, végül 17 évig szolgált a gyülekezetben. Hogyan tudott érvényesülni egy városi fiú vidéken?

– A presbiterek valóban azt akarták, én azonban nem írtam alá az öt évre szóló szerződést. Ennek ellenére a gyülekezet megválasztott.

A több mint másfél évtized alatt kétszer javítottuk a parókiát, háromszor a templomot, 40 méteres kerítést és a dombon betonlépcsőt építettem. Közben folyamatosan tanultam, magiszteri tanfolyamra iratkoztam be. 1966-ban megnősültem: Kali Gyöngyvért, a backamadarasi lelkész lányát vettem el feleségül. Négy gyermekünk született.

– A magiszteri tanfolyam, majd a doktori cím jelentette a lépcsőfokot a tanári állás felé?

– Részben igen. 1949-ben alakult meg az Egyetemi Fokú Egységes Protestáns Teológiai Intézet, 25 évvel később pedig ünnepélyes keretek között 14-en tettük le a doktorátust, ekkor tíz díszdoktort is avattak. Mindez márciusban történt, októberben pedig már óraadó tanárként alkalmaztak. Szovátról ingáztam: kedden reggel öt órakor a buszra ültem, kedden és szerdán megtartottam az órákat, szerda délután pedig hazamentem. Eleinte a héber és görög nyelvet tanítottam, a kezdőknek pedig németet. Úgy próbáltam megoldani az óratartást, hogy a gyülekezetben egyszer sem kellett helyettesíteni a két év alatt.

– Hogyan került a gyakorlati teológiai tanszékre?

– Két év után versenyvizsgáztam, s beköltöztünk Kolozsvárra. Hat évig voltam lektor. Ezt követően történt az, amit sokan helytelenítettek. Megüresedett az egyik gyakorlati tanszék – édesapám, aki korábban már az egyetemre került, nyugdíjba ment –, Nagy Gyula püspök felhívatott, és azt mondta, engem nevez ki helyette. Hiába mondtam, hogy ószövetséges vagyok, mégis a gyakorlati teológiai tanszékre kerültem: liturgikát, pojmenikát, katekétikát adtam elő. Majd megbíztak az ószövetségi bibliaismerettel is.

– A mintegy három évtizednyi tanárság ideje alatt 2500 prédikációvázlata született, számos prédikációs kötete jelent meg. Melyik munkáját tartja a legjobbnak?

– A legjobbnak Jézus Krisztus példázatait tartom. Azon ritka könyvek közé tartozik, amelyeket nem megrendelésre írtam. Ugyanis számos kötet úgy jelent meg, hogy a benne levő tanulmányok megírására, az előadások megtartására felkértek. A leghasznosabbnak a Teológiai idegen szavak, kifejezések, szólások szótárát tartom. A legtöbb időt mégis a Református Szemle repertóriumával töltöttem, amely 18 449 címszót tartalmaz, majdnem egymillió nevet és több mint tízezer helységnevet. 2011-ben kezdtem el, és 2016-ra fejeztem be. Aprólékos és nehéz volt, de élveztem átnézni azt, hogy az elmúlt évszázadban kik miről és mit írtak.

– Külföldi tanulmányútra nem engedték, itthon alkotott. Egyesek szerint talán ezért is kerültek ki tollából jellegzetesen erdélyi magyar református munkák, írások. Nem tekint vissza minderre úgy, mint valami isteni gondviselésre?

– Részben magam, részben mások életére nézve is szoktam mondani:

Több olyan év telt el, amikor negatív élmények értek. Akkor nem tudtam, hogy ezek valamire jók. Nem volt olyan hitem, hogy azt mondjam: ezek majd valamire jók lesznek. Később jöttem rá arra – és ez nem a teljes hit –, hogy Isten ezeket felhasználja majd mások javára. Külön története van annak, miért nem mehettem külföldre. Nem az történt, hogy elhatároztam, Erdéllyel szeretnék foglalkozni, hanem rá voltam erre kényszerítve. A Makkai Sándor-évforduló után következett a Tavaszy Sándor-, majd Ravasz László- és Imre Lajos-évforduló. Mind tősgyökeres erdélyi teológusok voltak, akikkel foglalkozni kellett. Ráálltam a témákra: mindig azt néztem, hogy az egyetemes református egyházon belül milyen sajátosságai vannak az erdélyi reformátusságnak, illetve ez hogyan viszonyul a magyarországihoz. Azt vallottam, hogy mindaz, ami velünk történt itt Erdélyben, az határoz meg minket. Az összesítőket és repertóriumokat is azért készítettem, hogy világosabban lássam, kik voltunk és kik vagyunk, hogyan érkeztünk el a reformációi emlékévig.

– Tudatosan készült a nyugdíjas évekre?

– Édesapám mellett Tőkés István, Geréb Pál, Juhász István is sértetten ment nyugdíjba a teológiáról. Nem szerettem volna vákuumba kerülni és traumaként megélni a nyugdíjazást. Ezért erre lelkileg is felkészültem. És gyakorlatilag is: nyugdíjazásomat követő első naptól kezdve új témával foglalkoztam, a Zsidókhoz írt levéllel, amely a Magyarországon készülő kommentársorozat egyik része lesz. Tudtam, minden időmet igénybe fogja venni. Még a doktorjelöltekkel való további foglalkozást is visszautasítottam. A teológiáról való távozás a tudatos készülődés miatt nem viselt meg. Előtte játszottam a gondolattal, hogy milyen lesz az utolsó tanári gyűlés vagy az utolsó akadémiai istentisztelet, mit fogok mondani. Végül minden úgy történt, mintha nem is készülnék nyugdíjba: nem mondtam semmit, azt sem, hogy mit jelentett számomra a teológia, mint intézet.

– És mit jelentett?

– Amikor teológus voltam, a teológia második otthonom volt. Amikor magyarszováti lelkipásztorként készültem a doktorátusra, a teológia második otthonom volt. Amikor tanár voltam, a teológia második otthonom volt. Most, amikor nyugdíjas vagyok, a teológia a második otthonom. Szinte nem telik el olyan nap vagy hét, hogy ne lennék legalább a teológia könyvtárában. Remélem, a teológus ifjúság öreg barátja és a teológiai intézet örök barátja maradok.