A lelkes hegedűs és a hegedű lelke

A háború előtt amerikai cégekkel is kapcsolatban állt, őket kereste fel először, s noha nem alkalmazták, de segítették: bizományba adtak neki hangszereket. Németországból is megjöttek az első fecskék: a Hohner, a Klier és a Framus hangszerek.

–Az üzlet tehát kettévált, a klasszikus hangszerekre és az új idők eszközeire.

–Magam is a pult mögött nőttem fel, iskola után siettem az üzletbe, s szükség is volt rám: apám betegeskedett, s 73 éves korában meg is halt. Mivel én csellóztam, így a klasszikus zene iránt érdeklődtem, ezért apám óva intett: míg a magas kultúrában van a nehézség és a küszködés, a popkultúrában van az öröm, a pénz és az üzlet. A tapasztalata mondatta vele, számos párizsi, svájci, londoni cég küldött neki hegedűket, volt egy Stradivari, egy Bergonzi, egy Guarneri, del Gesù, s nagyon sokat dolgozott, míg eladta azokat. Az utóbbi például tízezer dollárért talált vevőre, s apám csupán ezer dollárt keresett a bolton. Összehasonlításul: ez alatt ötszáz harmonikát 800–1000 dolláros áron adott el. Halála előtt egy-két hónappal adta be a derekát, s határozott egy hagyományos hegedűosztály kimunkálásáról. Egy európai bevásárló utat is terveztünk, ami apám halála miatt meghiúsult.

Sínen volt az üzlet, és mivel a Queen Street akkor már „rossz negyednek” számított, egy felújított hangszerüzletet nyitottunk meg. Vezetésem alatt ismét költöztünk, a Bloor Street, az egyetem és a konzervatórium környéke –elit klientúrájával –ideális helynek tűnt. Álmomhoz a hegedű és zongora osztályhoz viszont fejleszteni kellett szaktudásomat. Jó alapom volt: Magyarországon egy lakásban éltünk nagybátyámmal, Reményi László mesterrel, s sok mindent ellestem a munkapadja mellett. Az ő nevére és kapcsolataira egész Európában kinyíltak az ajtók, Amszterdamban, Németországban nagy cégeknél tanulhattam, s New Yorkba is eljutottam. Jól számítottam: a hetvenes évek végén a gitár dömpingjében már nem vehettem fel a versenyt. Így abba is hagytam a pophangszerek forgalmazását; az üzletág nehezebb, de kevésbé jövedelmező részére voksoltam. Később visszahoztuk a minőségi pophangszereket: kézzel készített gitárok sorakoznak a polcokon.

–A cremonai iskola csodái aismertek. Mi az igazság az új hegedűk hangzásvilágáról?

–Saját véleményemet mondom: a nemes régi olasz hangszereket semmi sem fogja túlszárnyalni. A mesterek keze munkájában a tudomány és a művészet egyesült. A hangszer hangszínén, hangerején lehet persze vitatkozni. Napjainkban jó hangú hegedűk születnek, kinézetre pedig akár Párizsban, akár Tokióban készülnek, formailag, lakkozásban megkülönböztethetetlenek. Ezek valamik, nem pedig valakik! Igen, például Fenyves Lóránd, a legendás muzsikus-tanár a Stradivariját személyként kezelte. Magam is belekóstoltam a hegedűkészítés rejtelmeibe: egy idős, a visszavonulás gondolatával játszó padovai mestert hozattam ki Torontóba, s a műhelyben leshettem el a szakma titkait.

–Az üzletben márkás zongorák sorakoznak. Az amerikai zongorákról miért lehet többet hallani otthon, mint a kanadai gyártmányokról?

–Az országban megérkezésünkkor hét zongoragyár működött. A legismertebb közülük a Heintzman volt, a kiváló minőségű hangszerei mellett minden városban volt üzlete is. Theodor August Heintzman, mint új emigráns ugyanabban a manufaktúrában dolgozott, mint Henry Engelhard Steinway, a világvezető márka megalapítója. Az utóbbi New Yorkban építette ki karrierjét, de végig szoros kapcsolatban voltak, s a két hangszer párhuzamosan fejlődött. Mikor az amerikaiak szisztematikusan lebombázták a konkurens ipari létesítményeket, így a világhírű Bechstein német zongoragyára is a földdel vált egyenlővé, az üzleti lehetőségeik korlátlanok lettek. Mire az európai zongoragyárak magukhoz tértek, addigra a hangversenytermekben a Steinway volt az egyeduralkodó.

Felvette a kapcsolatot a budapesti Nagykörúton megnyitott zongorateremmel, s tőlük már szépen rendbe hozott hangszereket rendelt. A 60-as években a csehszlovák Petrof és Rösler zongorákkal, pianínókkal tört be igazán a piacra. Szembesülnie kellett azzal, hogy e termékeket az ismeretlenségük és az alacsony áraik miatt lenézték, pedig akkor kiváló minőségűek és elnyűhetetlenek voltak; még napjainkban is visszavásárolunk az egykori szériákból. A régi manufaktúrák is beszálltak a ringbe, például az 1790-ben alapított német Ibach cég is megjelent a világpiacon. Akinek nem volt elég jó a Steinway, azoknak a csodálatos hangszínű Bösendorfereket szállítottuk. A Blüthner cég Kelet-Németországba szorult, de még őrizte hírnevét, ezért keresett volt az Újvilágban is. Az európai emigráns zenészek is szívesen játszottak európai hangszereken.

–A Steinway-zongorák forgalmazása nem tartozott a profiljukba?

–Sikereinket látva 1979-ben a cég megkeresett, hogy vegyük át képviseletüket, s becsülettel el is láttuk a feladatot. Amikor viszont az utolsó Steinway fivér is elhunyt, változtak az idők. A nagy szaktudású menedzsmentet elbocsátották, bezárták a New York-i patinás Steinway Hallt. Ennek ellenére a hangversenytermek és az intézmények rendelései még mindig víz felett tartják a vállalkozást. Steinway a standard! Az elfoglalt művészeknek egy ugyanolyan jó, netalán jobb márkán pedig rizikós játszani. Így mi is megkaptuk: „maguk ne beszéljenek a hagyományról, a maguk feladata, hogy a faanyagot (sic!) eladják”. Azért ők is megkapták újabban a konkurenciát. Paolo Fazioli egy kiváló minőségű hangszert mutatott be két évtizede. Hasonló történt Magyarországon is, de Faziolinak megvolt a tőkéje is az újdonság népszerűsítésére: a legjobb akusztikusokkal, famérnökökkel kísérletezték ki a prototípust.

Életre keltettük a torontói egyetemen –a Magyarországon ötven évig nagy megbecsülést jelentő –Reményi-díjat, amihez egy mesterhegedű is járt. Édesanyám 90 éves koráig dolgozott aktívan az üzletben, s feleségemmel is a zene szeretete hozott össze. Családja Észak-Olaszországból származott, s hangszert vásárolni tért be hozzánk. A vele töltött üzleti öt perc elég volt, hogy szívem megdobbanjon. Megtudtam címét, s számos alkalmi koncertre hívtam játszani, így a Cigánybárót is együtt játszottuk végig. Nem szaporítom a szót, az első randevún eljegyeztem Rózát. Most ő vezeti az üzletet, figyelme mindenre kiterjed. Két gyermekünk van, s megpróbáltuk őket elkergetni az üzletből: nem sikerült. Lányom ugyan most más üzletben gondolkozik, fiammal viszont egy irodában dolgozunk. Tisztában kell lennünk azzal, hogy állandóan változik az ízlés és a vásárlási szokások, így nekünk is meg kell újulnunk.