A hátizsák akkor a legnehezebb, ha üres

Fogalmam sem volt erről, később láttam egy filmet róla, abban emlegették a dátumot. Így kezdődött a szobrászkodásom. Végeredményben Jung hatására kezdtem foglalkozni komolyabban a buddhizmussal is és lettem azzá, ami ma vagyok.

– Alkotásaidnak közük van a hithez, a spiritualitáshoz?

– Az elején erősen kötődtek ehhez, később a nő lett a munkáim központi témája. Hiszen ő az ősanya, a teremtő. Két évig mást sem alkottam, csak az Ősanyát különféle formáiban. Később rájöttem: akkor mondhatom el magamról, hogy tudok valamit a szobrászatban, ha sikerül portrékat is készítenem. Ekkor kezdtem édesapámat mintázni, jobban mondva azokat a karaktereket, amiket eljátszott a színházban. Több ilyen szobor is megszületett, 2014-ben ezekből kiállítva szerveztünk a Bajor Gizi Színészmúzeumban egy emlékestet édesapám halálának 25. évfordulójára.

– Édesapád, Vadász Zoltán a kolozsvári színház vezető színésze, édesanyád, Lázár Erzsébet színésznő volt. Ezt hogyan élted meg?

– Hétköznapinak éppenséggel nem nevezhető élet volt. Apámat soha nem láttam próbálni, olyankor elvonult a saját szobájába. Kettős élet volt: egyrészt bulik voltak, és jöttek Budapestről meg máshonnan a színészkollégák. Másrészt apámnak létezett egy másik arca, amikor családapa, egyszerű ember volt, aki szeretett például kertészkedni. Nyáron a kertben volt, télen a műhelyében, ahol mindenfélét barkácsolt. A legfontosabb számára talán a borpince volt, mindenkinek azzal dicsekedett, büszke volt rá. Olyan szempontból normális életet éltünk, hogy nekünk sem volt bejárónőnk, meg ilyen-olyan nagyzolások.

– Kik jártak szüleidhez, milyen társaságuk volt?

– Hogyan érzékelték szüleid a diktatúrát, főleg hogy édesapád Sütő-drámákban is játszott, amelyeket a rendszer elleni tiltakozásnak is fel lehetett fogni?

– Apám mindig rebellis volt, rengeteget háborgott, de sokat ő sem tehetett. Rengeteget mesélt az orosz fogságról, ahova 17 évesen került. Ha azt mondtam, milyen nehéz a hátizsák, mindig azt válaszolta: akkor nehéz, ha üres! Mert amikor meneteltek, és nem volt mit enniük, egyre nehezebbnek tűnt az üres hátizsák. Egész életében rémálmai voltak, mindig előjött emlékeiből a front, a háború. Nem volt könnyű ezt feldolgozni. De az ember a nehéz helyzetekből is sok mindent megtanul, és ezzel ő is így volt. Ezekből az élményekből is tovább tudott építkezni.   

– Édesanyád inkább a háttérbe vonult, hogy édesapád karrierje kibontakozhasson. Ennek észlelted a jelét?

– Azt tudom, hogy Nagyváradon még anyu volt a sztár, ő nem is akart Kolozsvárra menni, mert az ő karakterére igazából nem volt szükség. Inkább a háziasszony szerepét töltötte be a kolozsvári évek alatt. Miután nyugdíjba ment, megszakított minden kapcsolatot a színházzal. Biztos voltak fájó pontjai neki is.

– Színészcsaládból származol, mégis egészen más pályát választottál. Soha nem gondoltál a színpadi fellépésre?

– Érdekes módon nem. Nyolcadik osztály után a képzőművészeti iskolába szerettem volna felvételizni. Apám nem engedett, mondván, az román iskola. Kijelentette, az ő lánya nem fog románul tanulni. A képzőművészethez való vonzódás tehát mindig bennem volt, csak akkor nem jött össze. Végül csak kibújt a kisördög, ha évekkel később is. Most már több kiállításnál tartok.

– Szüleid több egykori kollégája is Magyarországon él, ők eljöttek a kiállításokra?

– Nem. Valahogy el vannak zárkózva, egymással sem tartják a kapcsolatot. Nyilván szüleim kollégái más korosztály…De László Gerőék fiával, Zoltánnal felvettem a kapcsolatot, gyerekkorunkban olyanok voltunk, mint a testvérek, úgy szerettem, mintha bátyám lett volna. Igaz, valahol Szeged környékén lakik. Barkó György fiával tartom még a kapcsolatot, de hát ő is másfelé lakik.

– Jövőre lesz édesapád halálának 30. évfordulója. Készülsz valami különlegessel ez alkalomból?

– Nem, mert a 25. évfordulóra rendezett nagyszabású megemlékezést nehezen lehet felülmúlni. Legalább száz ember gyűlt össze a múzeumban. Lehetne szervezni valamit Kolozsváron, de ahhoz támogató kellene. Úgy gondolom, megadtam édesapámnak a tiszteletet, mindent megtettem, hogy az a rendezvény emlékezetes maradjon. Szűkebb-tágabb környezetben tudják, ki volt, emlékeznek rá. Nem is csoda, hiszen fél Erdély már itt van. Tulajdonképpen azért is nincs honvágyam, mert már az összes gyerekkori barátom itt van.

– Mennyi idődet emészti fel az alkotás?

– Ezzel úgy vagyok, hogy legszívesebben dolgozni sem mennék. Van két fiam, Hunor és Előd, sajnos mindketten külföldön – egyik Dániában, másik Németországban – élnek. Úgyhogy egyikük szobájában berendeztem egy műhelyt magamnak, de csak hétvégén érek rá az alkotásra. A szakmámtól sem áll messze, hiszen a művészetterápia elismert a pszichológiában.