Vadász Emese hűen ápolja jeles színész édesapja emlékét
Iskolatársak voltunk, szüleit sok előadásban csodálhattam meg a kolozsvári magyar színházban. 1989-ben édesapjának, Vadász Zoltán színművésznek temetésén több száz ember vett részt. Azóta személyesen nem találkoztunk, ám nemrég feltűnt, hogy Emese szobraiból és festményeiből egyre-másra nyílnak kiállítások.
2018. február 02., 20:482018. február 02., 20:48
2018. február 02., 20:592018. február 02., 20:59
– Kolozsvár neves iskolájában tanultál, kertes házban nőttél fel egy színészcsaládban. Milyenek voltak azok az évek szülővárosodban?
– A Brassai Sámuel Líceumban kezdtem iskoláimat, amely akkor erősnek számított Kolozsváron. Gyerekkoromban még nem laktunk kertes házban, hanem a Széchenyi téren, mintegy 15 éven keresztül. Ott töltöttem ifjúkoromat, a legszebb éveimet. László Zoliék laktak velünk szemben, ő László Gerő és Dorián Ilona színész fia. Arra emlékszem, hogy szüleim, amikor a próbatáblán kiírtak után érdeklődtek – telefonok még nem nagyon voltak – kiálltak az erkélyre és átkiabáltak a szomszédba Gerőékhez, hogy mi a próbarend. Csodálatos évek voltak… Később apuék megvettek egy telket, és elkezdtek építkezni, így kerültem nagyobb fejjel a Rákóczi útra.
– Átköltöztél Magyarországra. Hogyan élted meg ezt a váltást?
– Én akartam jönni, akkor már megvolt mindkét gyerekem, így hát átköltöztünk a családdal. Férjem lelkész volt, és a határszélen, egy kis faluban kapott állást. Nem volt könnyű, de úgy érzem, mindig segítettek a fentiek. Sok nehézséggel kellett szembenéznünk, de végül kialakult az itteni életünk. Édesapám éppen eljövetelünk előtt halt meg, a román forradalmat, a rendszer bukását sajnos már nem érte meg. Tulajdonképpen akkor határoztam el, hogy Romániából elég volt, menjünk. Anyukám egy-két év múlva követett bennünket. Később Debrecenbe költöztünk, közben én tanulásra adtam a fejemet, elvégeztem a pszichológiát. Siófokon kaptam állást, ott dolgoztam két évig, szép idők voltak.
Vadász Zoltán mellszobra, Vadász Emese alkotása
– Ekkor már foglalkoztatott a képzőművészet is?
– Még nem, számomra az akkor kezdődött, amikor felköltöztünk Budapestre. Siófokon spirituális dolgokkal foglalkoztam, buddhista vagyok. Ez adta meg a lelki békémet, ebben találtam rá önmagamra. Sok nehézségen átsegített a hitem. Amikor aztán 2009-ben feljöttem a fővárosba, olyan kórházban dolgoztam, ahol foglalkozásterápiát is tartottak, és volt egy keramikus műhely is. Ez pedig megfogott, tulajdonképpen az egész magától jött.
Fogalmam sem volt erről, később láttam egy filmet róla, abban emlegették a dátumot. Így kezdődött a szobrászkodásom. Végeredményben Jung hatására kezdtem foglalkozni komolyabban a buddhizmussal is és lettem azzá, ami ma vagyok.
– Alkotásaidnak közük van a hithez, a spiritualitáshoz?
– Az elején erősen kötődtek ehhez, később a nő lett a munkáim központi témája. Hiszen ő az ősanya, a teremtő. Két évig mást sem alkottam, csak az Ősanyát különféle formáiban. Később rájöttem: akkor mondhatom el magamról, hogy tudok valamit a szobrászatban, ha sikerül portrékat is készítenem. Ekkor kezdtem édesapámat mintázni, jobban mondva azokat a karaktereket, amiket eljátszott a színházban. Több ilyen szobor is megszületett, 2014-ben ezekből kiállítva szerveztünk a Bajor Gizi Színészmúzeumban egy emlékestet édesapám halálának 25. évfordulójára.
– Édesapád, Vadász Zoltán a kolozsvári színház vezető színésze, édesanyád, Lázár Erzsébet színésznő volt. Ezt hogyan élted meg?
– Hétköznapinak éppenséggel nem nevezhető élet volt. Apámat soha nem láttam próbálni, olyankor elvonult a saját szobájába. Kettős élet volt: egyrészt bulik voltak, és jöttek Budapestről meg máshonnan a színészkollégák. Másrészt apámnak létezett egy másik arca, amikor családapa, egyszerű ember volt, aki szeretett például kertészkedni. Nyáron a kertben volt, télen a műhelyében, ahol mindenfélét barkácsolt. A legfontosabb számára talán a borpince volt, mindenkinek azzal dicsekedett, büszke volt rá. Olyan szempontból normális életet éltünk, hogy nekünk sem volt bejárónőnk, meg ilyen-olyan nagyzolások.
– Kik jártak szüleidhez, milyen társaságuk volt?
– Hogyan érzékelték szüleid a diktatúrát, főleg hogy édesapád Sütő-drámákban is játszott, amelyeket a rendszer elleni tiltakozásnak is fel lehetett fogni?
– Apám mindig rebellis volt, rengeteget háborgott, de sokat ő sem tehetett. Rengeteget mesélt az orosz fogságról, ahova 17 évesen került. Ha azt mondtam, milyen nehéz a hátizsák, mindig azt válaszolta: akkor nehéz, ha üres! Mert amikor meneteltek, és nem volt mit enniük, egyre nehezebbnek tűnt az üres hátizsák. Egész életében rémálmai voltak, mindig előjött emlékeiből a front, a háború. Nem volt könnyű ezt feldolgozni. De az ember a nehéz helyzetekből is sok mindent megtanul, és ezzel ő is így volt. Ezekből az élményekből is tovább tudott építkezni.
– Édesanyád inkább a háttérbe vonult, hogy édesapád karrierje kibontakozhasson. Ennek észlelted a jelét?
– Azt tudom, hogy Nagyváradon még anyu volt a sztár, ő nem is akart Kolozsvárra menni, mert az ő karakterére igazából nem volt szükség. Inkább a háziasszony szerepét töltötte be a kolozsvári évek alatt. Miután nyugdíjba ment, megszakított minden kapcsolatot a színházzal. Biztos voltak fájó pontjai neki is.
– Színészcsaládból származol, mégis egészen más pályát választottál. Soha nem gondoltál a színpadi fellépésre?
– Érdekes módon nem. Nyolcadik osztály után a képzőművészeti iskolába szerettem volna felvételizni. Apám nem engedett, mondván, az román iskola. Kijelentette, az ő lánya nem fog románul tanulni. A képzőművészethez való vonzódás tehát mindig bennem volt, csak akkor nem jött össze. Végül csak kibújt a kisördög, ha évekkel később is. Most már több kiállításnál tartok.
– Szüleid több egykori kollégája is Magyarországon él, ők eljöttek a kiállításokra?
– Nem. Valahogy el vannak zárkózva, egymással sem tartják a kapcsolatot. Nyilván szüleim kollégái más korosztály…De László Gerőék fiával, Zoltánnal felvettem a kapcsolatot, gyerekkorunkban olyanok voltunk, mint a testvérek, úgy szerettem, mintha bátyám lett volna. Igaz, valahol Szeged környékén lakik. Barkó György fiával tartom még a kapcsolatot, de hát ő is másfelé lakik.
– Jövőre lesz édesapád halálának 30. évfordulója. Készülsz valami különlegessel ez alkalomból?
– Nem, mert a 25. évfordulóra rendezett nagyszabású megemlékezést nehezen lehet felülmúlni. Legalább száz ember gyűlt össze a múzeumban. Lehetne szervezni valamit Kolozsváron, de ahhoz támogató kellene. Úgy gondolom, megadtam édesapámnak a tiszteletet, mindent megtettem, hogy az a rendezvény emlékezetes maradjon. Szűkebb-tágabb környezetben tudják, ki volt, emlékeznek rá. Nem is csoda, hiszen fél Erdély már itt van. Tulajdonképpen azért is nincs honvágyam, mert már az összes gyerekkori barátom itt van.
– Mennyi idődet emészti fel az alkotás?
– Ezzel úgy vagyok, hogy legszívesebben dolgozni sem mennék. Van két fiam, Hunor és Előd, sajnos mindketten külföldön – egyik Dániában, másik Németországban – élnek. Úgyhogy egyikük szobájában berendeztem egy műhelyt magamnak, de csak hétvégén érek rá az alkotásra. A szakmámtól sem áll messze, hiszen a művészetterápia elismert a pszichológiában.
Vadász Emese
Nagyváradon született 1959. október 3-án. Kolozsváron járt iskolába, majd családjának Magyarországra való kiköltözését követően pszichológia szakon diplomázott. Szobrait és festményeit többször is kiállította, legutóbb január 18-án Budapesten nyílt tárlat festményeiből Ébredések címmel.
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy elsőként értesüljön a hírekről!
Életútja sporttörténet, nemzetközi tapasztalat és közösségi elköteleződés. A kolozsvári medencéktől az amerikai egyetemi bajnokságig, majd vissza Erdélybe: Baloga Istvánt vízilabdázóként, oktatóként és családapaként is a kitartás vezérli.
Szilveszter éjszakáján és az új év első napjaiban jóval fagypont alatti hőmérséklettel búcsúzik az óesztendő, és köszönt be az új esztendő. Hétvégére, illetve a jövő hét elejére azonban enyhül a hideg idő.
Karácsony előtt idén nem a szokásos takarítással foglalkoztunk, hanem egy különleges utazást választottunk: Malagát és Granadát fedeztük fel Andalúzia napsütötte vidékén. A mediterrán városok lenyűgöző erődítményei az első pillanattól magukkal ragadtak.
Harmincöt éve szolgál Marosszentgyörgyön, nemrég jelent meg a századik verseskötete, és december elején a prefektúra is kitüntette a közösségért végzett szolgálatáért. Baricz Lajos római katolikus plébánossal a szolgálatáról és az ünnepről beszélgettünk.
Lehet-e egyszerre fergeteges bulikat tartani és Jézus örömhírét hitelesen képviselni? Miklós Gyuri szerint nemcsak lehet, hanem kell is. A kolozsvári zenész és vallástanár a vele készült beszélgetés során hitről, zenéről, küldetésről és arról vall.
A gyulai Százéves Cukrászda korábban is megkerülhetetlen pontja volt a viharsarki városnak, az idén elnyert Magyarország Tortája cím pedig csak még több vendéget vonz a létesítménybe. Decemberi látogatásunkkor „belekóstolunk” az egykori kávéházi miliőbe.
Télies, hideg napok elé nézünk az esztendő utolsó hetében, éjszakánként mindenütt fagypont alá süllyed a hőmérő higanyszála. A nappalok sem lesznek sokkal enyhébbek, a csúcshőmérséklet többnyire alig haladja meg a fagypontot, napközben is hideg lesz.
A fiatal generáció nagy mértékben ki van szolgáltatva a közösségi oldalakon terjedő, a Ceaușescu diktatúrája, a totalitárius rendszerek iránti nosztalgiát és szélsőséges eszméket terjesztő tartalmaknak – derült ki nemrég egy elemzésből.
A karácsonyra készülődés jegyében az Erdélyi Napló Keskeny út című videós összeállítása keretében három lelkipásztor mesél arról, hogyan készülnek a híveik a karácsonyra.
Az újságíró sosem megy igazán szabadságra – legalábbis ezt szokták mondani nekem a barátaim, az ismerőseim, a családom. Mert valóban figyelek, látok, jegyzetelek, amikor utazom is. Valóban, mindig úgy alakul, hogy történeteket hozok haza.
Látogatottsági adatok
szóljon hozzá!