Akinek tanítványa volt a fél város – portré Fekete Árpád szovátai pedagógusról, sportemberről és közíróról

A Mester temetését követően ekkor hallottam először nyilvánosság előtt ilyen szép és sallangoktól mentes, őszinte méltatást. „Az Érről indult, és eljutott a nagy óceánba” – jellemezte a nagy CCA egykori nagyváradi születésű játékosát, majd az ASA éppen szolgálatos katonatisztjei által méltatlan feledésbe temetett edzőjét. És ekkor simogatta fülemet először Marosszék valamelyik sporteseményén magyarul megszólaló bemondó. Ekkor ismertem meg személyesen Fekete Árpádot.

Karosszékre váltott lelátó

Árpi bácsi azóta sem változott. Csupán az évek teltek el fölötte, 2020 márciusában a 84-be fordult. Most is az anyanyelv, a helytörténet és a sport hű szolgája, még ha nem is közöl már napilapok sportrovatában, és a helyi labdarúgó-játékvezetők testületét sem ő irányítja. A sportklub vezetőségéből is visszavonult, és a negyedosztályos meccseket sem látogatja. „Régebb még az edzésekre is kijártam, de két esztendeje, amióta a forgómmal műtöttek, nehezemre esik a mozgás. És még valami: nem szeretem azt, ami mostanság a lelátón végbemegy” – tapint a lényegre, mint olyan, aki világéletében a sportszerűség elkötelezett híve volt. Mintegy ráadásként teszi hozzá, hogy a negyedosztály középmezőnyében tengődő szovátai csapat jövőjét sem látja a jelenleginél sokkal fényesebbnek. Nincs is különösebb ok a túlzott derűlátásra, hiszen a mai fiatalok zömének egészen más elképzelése van a szabadidő kitöltéséről, mint a korábbi nemzedékek tagjainak.

– sajnálkozik, miközben a vásárhelyi „aranycsapat” szovátai edzőtáborozásainak egy-egy emlékfoszlányát eleveníti fel. Két kemény, alapozóedzés között gyakran fordult meg a házában Bóné Tibor és játékosseregének egy része: a labdavarázsló Nagy Miki, a fáradhatatlan két védő és jó barát, Kiss Madocsa és Czakó János, a sepregető Florea Ispir, a játékszervező-bombázó Hajnal Gyuszi. A beszélgetések nem arról szóltak, amiről egy mai csevegés szólhatna: az ízig-vérig vásárhelyi vagy azzá vált fiúkat nem a továbbigazolás, a minél nagyobb kereseti lehetőség, a cifra életmód foglalkoztatta. Az ASA eredményei, a gólok, a dobogó, a lelkes és népes székelyföldi szurkolótábor érdekelte.

Íráskésztetés – napi szinten

Mindez már a múlté, akár Fekete Árpád sporttudósításai. Fociról már nem ír, ám mégsem telik el nap, hogy ne ragadna tollat, és ne vetné papírra a gondolatait. Így, a szó szoros értelmében, számítógépmentesen. Neve hol az Unitárius Közlönyben, hol a Keresztény Magvetőben bukkan fel, de dolgozik az erdélyi és a anyaországi magyarörmények lapjainak is, és írogat a Szovátai Hírmondónak.

Az élet az iskolában kezdődik címmel az S. Ilyés Lajos iskola történetét, Elődeim kitaposott ösvényein cím alatt családmonográfiát közölt. Derzsi Ferenccel a szovátai sportélet történetét foglalta vaskos kötetbe, Józsa Andrással, Szőke Andrással és Zepeczáner Jenővel pedig a település és a gyógyfürdő történetét írta meg. Egykori évfolyamtársa, Kovács Júlia biztatására a szovátai örmények történetét írta meg. „Ha nem teszed meg, Isten megver – e szavakkal kért fel Bálint Tibor özvegye, hogy lássak neki a munkának. Pedig én nyárádgálfalvi unitárius vagyok, nem szovátai magyarörmény! De úgy belejöttem, hogy most már a nyárádremetei örmények történetén is dolgozom. Újabban a szovátai helynevek gyűjtését is elkezdtem” – sorjázza az előtte álló feladatokat.
Mint meséli, az első írása hatvanhárom évvel ezelőtt látott napvilágot a Bukarestben megjelenő hetilapban, az Ifjúmunkásban. Többkezes munka volt, hiszen elsőéves egyetemistaként Kupán Árpád évfolyamtársával együtt írta. Tanáruk, Balogh Edgár Kalotaszentkirályra kirándultatta a kolozsvári bolyais diákokat, ahol Ady születési évfordulója alkalmából emléktáblát avattak a helyi iskola homlokzatán. A Nyárádgálfalváról indult, Szászrégentől és a kincses városi egyetemi évektől a szakmai pályafutását megkoronázó, pedagógusszövetség adományozta Apáczai-díjig vagy a Szováta művelődési, társadalmi és sportéletéért kifejtett tevékenységet elismerő városházi díszokleveléig igencsak hosszú volt az út. Olykor göröngyös is, de mindenképpen szép.

„Tízpróbás” kezdő pedagógus

Már gyerekként késztetést érzett az akkor még nagyobb tekintélynek örvendő pedagógusi pálya iránt. A szászrégeni tanítóképző elvégzése után szinte magától értetődőnek számít a kolozsvári folytatás.

1958. szeptember elsején, alig 21 esztendős zöldfülű gyerekként vonattal, majd Bánffyhunyadtól ökörszekérrel került egy olyan faluba, amelyről addig jóformán nem is hallott. „Történelmet, németet és tornát tanítottam. Pedig németül csak a Nur ein wenig háromszavas mondatot tudtam, ami éppen azt jelentette, hogy csak egy kicsit. Még szerencse, hogy a vidéki gyerekek még ennyit sem értettek. Aztán szép lassan, velük együtt tanultam meg Goethe és Schiller nyelvét. A testneveléssel nem volt gond, mert a régeni tanítóképzőben az első órám, amit rám bíztak, az a torna volt” – eleveníti fel első találkozását a diáksággal a 83 esztendős tanár. Míg a német nyelvvel megkínlódott, a testnevelés ment, mint a karikacsapás. Olyannyira, hogy délutánonként fociedzést is tartott az általa verbuvált csapatnak. A farnasi gárdát beíratta a rajoni bajnokságba, amit a kalotaszegi gyerekeknek már az első évben sikerült megnyerni. Igaz, némi szerencsével, hiszen a mindent eldöntő tétmérkőzésen a bánffyhunyadiak nem álltak ki; a városi legények inkább az aznapi szüreti munkát és vigadozást választották. Árpi bácsi úgy beszél a több mint fél évszázaddal ezelőtt megismert Farnasról és lakóiról, mintha napi szinten tartaná a faluval a kapcsolatot. „Meg is lepődtek a szomszéd településről, Zsobokról érkező turisták, akiknek egy pár évvel ezelőtt a szovátai unitárius templomot kellett bemutatnom. Azt kérdezték, tudom-e, hol van az ő kis falujuk? Hogyne, Sárvásár és Farnas között. Aztán sorolni kezdtem a helyneveket: Alszeg, Felszeg, Egerlő és így tovább… Csak ámultak és bámultak, nem tudták, honnan tudhatom én mindezt.”

Az oktatás mellett némi kockázatot is vállalt, mert a Nyárád-mentéről hetente át kellett gyalogolnia a vízválasztó túlsó oldalára, a Küküllő partjára. Az iskola gondnokától kapott fokos némi biztonsági érzetet nyújtott, de csak addig, amíg nem találkozott a medvével. Az erdőszentgyörgyi rajoni gyűlés kihagyhatatlan volt: onnan hiányozni egyenlő volt a párt oktatási politikáját becsmérelni. „Mégis itt ért a legnagyobb szerencse. Április elsejét írtunk, amikor egy gyűlés után a helyi könyvtáros elújságolta, hogy Szovátán egyetemet végzett embert keresnek a fürdőtelepi könyvtárba. Örömmel vállaltam, méghozzá úgy, hogy hétfőtől már az új munkahelyemen jelentkeztem.”

A könyvszeretet hozta Szovátára

Szováta nem volt ismeretlen a fiatal tanár és könyvtáros számára. Gyermekkorában már megfordult kétszer-háromszor itt, az egyik látogatása pedig igencsak emlékezetesre sikeredett. A Géra vizét akkoriban még kerekeskútból merték, ennek a tekerőkarja meg jól fejbecsapta a figyelmetlenül tekerő legénykét. Mindezt ma már nevetés közepette eleveníti fel, holott ezelőtt hét évtizeddel komoly nyomott hagyott a halántékán. A könyvtárosi munkához szolgálati lakás is járt: az ifjú Fekete volt az első tanügyi káder, akinek a kommunista rendszer lakást utalt ki a fürdőtelepen. Előbb a Püspök-villában, majd a Herminában lakhatott – havi hat lejért, vagyis szinte ingyen. „Ismét behívtak a párthoz, és újabb ajánlattal rukkoltak elő.

Bár szerette a könyvtárosi munkát, és odaadóan vezette az egyre jobban szárnyaló idegenforgalmi vállalatot, Fekete Árpád a következő kihívásra is rábólintott. „Mester Mihály akkori iskolaigazgató azzal keresett meg egy fociedzésen, hogy az Adyban megüresedett a történelemkatedra. Gondolkodási időt kértem. Kaptam is: az edzés végéig. Nagyon jó életem volt az ONT-nél, de nem akartam egy életen át tisztviselői munkát végezni. Ismét váltottam. De úgy, hogy a kecske is jól lakjon, a káposzta is maradjon: az iskolaév alatt tanítottam, a vakációban idegenvezetősködtem” – mondja.

Nagyszebeni „legénytovábbképzőn”

A nyári szünetnek más előnyei is voltak, főként 1965-ben. „Már azelőtt egy évvel Nagyszebenbe küldtek továbbképzésre. A rendszer így próbált gondoskodni a magyar pedagógusok román nyelvtudás-bővítéséről. Engem ’65 nyarán is elküldtek, noha azelőtt egy esztendővel a záróvizsgán jeles minősítést kaptam. Meg is lepődött a tanárnő, mit keresek ott, és azt mondta, nyugodtan hazautazhatok, de akár maradhatok is, nem kell részt vennem az órákon. Három hét Szebenben, szállás, koszt, szép város, hegyek a közelben, ugyan miért utaznék haza? – tettem fel magamban a kérdést, amit nyomban meg is válaszoltam. Maradtam. Napközben nagyokat kirándultam, a kurzus résztvevői között pedig megismertem a Kézdivásárhely melletti Futásfalván románt, magyart, történelmet és földrajzot oktató szép fiatal tanárnőt. Tovább nem mondom” – zárja le széles mosollyal az arcán élete talán legszebb és intenzívebb időszakának felidézését Fekete Árpád. Csak annyit tesz hozzá, hogy mindez július elsején történt. Rá két hónapra és három napra, szeptember 4-én az ifjú pár egybekelt.

Ketten együtt szinte száz évet töltöttek a tanügyben

Bár Sepsiszentgyörgyre is költözhettek volna, a fiatal sepsizaláni Edit úgy döntött, inkább követi férjét a Sóvidék központjába. Hosszas pályafutásuk során volt alkalmuk megismerni mindenkit, aki Szovátán élt és mozgott. Nem is csoda, mert nyilvántartásuk szerint ketten együtt, két esztendő híján, száz évet töltöttek a tanügyben. Talán nincs semmi túlzás abban, ha ezek után azt írom, a Fekete családnak a fél város tanítványa volt. A nyugalmazott történelemtanár hosszú perceken keresztül sorolja ismertebb diákjainak a nevét. Ha egy adott rétegből valakit véletlenül kifelejt, a konyhában szorgoskodó – de vérbeli pedagógusként periferikus látásával a férjét követő – feleség nyomban a szobában terem, és kiegészíti a listát. Amelyen szerepel ismert színész, képzőművész, befutott politikus, polgármester, alkotmányjogász, orvos, lelkész, vállalkozó. Egy darabig még jegyzetelem a neveket, de a harmincvalahányadiknál lemondok a felsorolásról. Ilyen bő kínálatból lehetetlen valakit ki nem hagyni. „Soha nem buktattam el senkit. Fiatal, kezdő koromban pótvizsgára állítottam egy-egy gyereket, aki sem tanulni, sem viselkedni nem tudott. De elvágni soha senkit.

Történelemtanárnak lenni 1989 előtt hálás feladat volt, meg nem is. Attól függ, ki hogyan viszonyult hozzá. Fekete Árpád nem tartozik azok közé, akik utólag fél téglával verik a mellüket, hogy bezzeg ők aztán megmutatták! „Törciórán, főleg, ha látogatóink akadtak, a könyvben leírtakat tanítottam. Osztályfőnöki órán, kirándulások alkalmával, táj- és helytörténeti foglalkozások és kutatások során mindig megtaláltam a módját annak, hogy az általam ismert történelmet adjam tovább. Aki magyarként azt állítja, hogy a diktatúra ideje alatt lehetetlen volt az igaz történelemről beszélni, hazudik. Csak akarni kellett. Most is előfordul, hogy egykori diákjaim megköszönik azt, amit tettem. És van olyan, aki elmondja, hogy akkor szerette meg a történelmet, amikor félretettem a tankönyvet, és mesélni kezdtem” – sorolja halkan, miközben csak szerénysége gátolja abban, hogy mindezzel hangosan büszkélkedjék. A környékbeli iskolákkal közösen szervezett Bekecs-csillagtúrák, a honvédsírok látogatása és gondozása, a pionírexpedíciók, az országos kirándulások mind jó alkalmat kínáltak a székely–magyar önazonosság és a múlt feltárására. A gerinces pedagógusok egyik-másik akció betiltásától sem riadtak vissza, leleményességükkel mindig sikerült túljárniuk a hatóságok eszén.

Játékos, edző, bíró

Mindemellett a sportéletet sem hanyagolta el: a pályán vagy annak a szélén Fekete Árpád állandó jelenlét volt.

Noha nem voltak különösebb játékvezetői ambíciói, a sors még a C osztály mezőnyébe is bevetette. Igaz, életében mindössze egyszer, de felejthetetlen módon. „A 80-as években, a Medve-tó egyik itthoni mérkőzésén adatott meg, hogy egy félidő erejéig partjelző legyek. Történt ugyanis, hogy a mérkőzést megelőző estén a játékvezetők kissé túlzásba vitték a »protokollozást«. Másnap meg is látszott rajtuk, főleg a főbírón. Jobbra-balra lődörgött, egyszer meg elveszítette a sípját. Olyan részeg volt, hogy amikor az egyik játékosunk, Papp István felvette a sípot és átadta, gesztusát sárga lappal »jutalmazta«. Szünetben az egyik taccsbíró kénytelen volt helyette beugrani, engem meg – a vendégcsapat beleegyezésével – odatettek partjelzőnek. Szerencsére nálam volt a felszerelés, mert a nagyok találkozóját megelőzően én vezettem az ifik mérkőzését. Jó játék után a Szováta 4–1-re verte a Szentágotai IMIX-et, de ebben egyikünknek sem volt benne a keze, amit a Szeben megyeiek vezetői is elismertek” – idézi fel a nem mindennapos sztorit a „pótbíró”. Ami azért is érdekes, mert olyan korszakban történt, amikor még a világbajnoki döntőkre sem delegáltak negyedik játékvezetőt.

A tollat nem lehet szegre akasztani

Árpi bácsi már rég szegre akasztotta a sípját is, a csukáját is. A tollát viszont nem tudja letenni. „Hiába, na: szeretek írni. Kár, hogy nem tudok” – süti el jókora adag öniróniával a kihagyhatatlan poént, amelyen aztán ő is nagyot nevet.

Amikor pedig kis szabadideje akad, felmegy a patakmajori nyaralójába matatni, ahogy jellemzi a háztáji munkáját. Bármerre is jár, mindenütt barátokba, ismerősökbe, volt tanítványokba akad. Árpi bácsit szeretik Szovátán, és ő is szereti Sóvidék központját. Hálás az ittenieknek, hogy könnyen elfogadták, majd teljes szívvel befogadták. „Azt szoktam mondani, Nyárádgálfalván vagyok otthon, Szovátán vagyok itthon” – vallja a nyugalmazott tanár. Azt állítja, hogy 75 éves koráig huszonötnek érezte magát, de utána bizony az idő vasfoga őt is megmarta. Még szerencse a vele egy napon, március 18-án „született” zöld Daciájával, amely ide-oda most elhordozza. Ketten együtt – autó és sofőrje – a 128 esztendőt is elrúgta. Pedig egyikük sem mutatja a korát; a verda tízzel, gazdája hússzal is kevesebbnek tűnik. „Jól esik, amikor azt hazudják, hogy rajtam nem is látszik a kor. Köszönöm szépen!” – hálálkodik, és szinte háromórásra nyúlt beszélgetésünk alatt újból és sokadjára egy egészségeset nevet. Majd a slusszpoént is elsüti: „Bárhogy is számolom, 83 évet már legyúrtam. Szép kor, de nem elégséges!”