Kalandozások kora: honfoglaláskori vezérek sírjai

(folytatás 2019/49. lapszámunkból)

Az Elit alakulat 2.0 címet viselő észak-magyarországi kiállítást bemutató sorozatunk utolsó részében a 10. századi népvándorláskori magyar társadalom vezéreit vesszük górcső alá. E korabeli társadalom élén az Árpád nemzetségéből származó fejedelmek álltak, akik a törzsek és nemzetségek vezetőivel együtt gyakorolták a főhatalmat. A főemberek állandóan fegyverben álló katonai kísérettel rendelkeztek, amely a magyar haderő magvát alkotta. A kalandozások révén beáramló zsákmány és békeváltság, valamint a szolgáltató népektől beszedett járandóságok főként e rétegek gazdagságát gyarapították. Mindez visszatükröződik régészeti hagyatékukban is. A társadalmi elit tagjai egyes területeken magányosan, másutt hat–nyolcsíros családi temetőkben nyugodtak. A katonai kíséret tagjai és vezetői sajátos szerkezetű, erős férfitöbbletet mutató 15–100 síros, olykor egymás közvetlen közelében létesített temetőkben helyezték örök nyugalomra halottaikat, ezek körébe tartoznak a karosi temetők is.
A keleti puszták lovas harcosai minden fegyverüket, használati eszközüket a derékszíjukra csatolták, hogy harc vagy vadászat közben semmi ne akadályozza őket a nyeregben való mozgásban. Társadalmuk szigorú szabályok szerint tagolódott, s ennek értelmében mindenki csak olyan rangjelző tárgyakat használhatott, amelyek megillették őt a törzsi-nemzetségi hierarchiában vagy a fejedelmek, főemberek katonai kíséretében elfoglalt rangja szerint.

A vezér hagyatéka

A honfoglaló magyar férfiak rangját a nemesfémveretekkel díszített fegyveröv és az arra felfüggesztett, hasonlóképpen díszített fegyverek és használati eszközök együttese jelezte. Ruházatukat azonban csak igen ritkán ékesítették nemesfém díszekkel, s ékszereket is csak kivételes esetben hordtak. A Karoson feltárt temetőkben talált rangjelző tárgyak alapján legalább három olyan embert temethettek el e helyen, aki a fejedelem vagy főemberek kíséretének vezére lehetett.
Kiemelkedő rangú és gazdagságú férfi nyugodott az 52. sírban. Mellékletei alapján valószínű, hogy élete során jelentős szerepet töltött be a 10. századi magyar nagyfejedelmek környezetében: seregek parancsolója, kalandozó hadjáratok vezetője lehetett. A kiemelkedő rangú férfit érett korában, 40–60 éves kora között érte a halál. Addigra azonban kiemelkedő életpályát tudhatott maga mögött: részese volt az új haza megszerzésének, s az első kalandozó hadjáratoknak egyaránt. Arcvonásait koponyája alapján Skultéty Gyula rekonstruálta. Alapjában europid jellegű, gyenge mongolid (armenoid-turanid-pamiri) típusjellegekkel. A sírban mért magassága 167 cm volt. Teljesen ép fogazata fehérjedús, húsban gazdag táplálkozásról tanúskodik.
A harmadik temető egyetlen sorba rendeződő sírsorának északi vége felé helyezkedett el a 11. számú vezéri sír. Szinte pontosan ugyanolyan jellegű méltóságjelvényekkel temették el, mint a II. temetőben nyugvó kortársát. Temetési rítusuk is megegyezett: mindkettőjük szablyáját megfordítva, hegyével a koponya felé irányítva tették a sírba, övük lecsüngő végét pedig a vállukhoz hajtották.

Magyar harcmodor

A fejedelmek, törzsfők, nemzetségfők hatalmát katonai kíséretük biztosította. A harcosok feltétlen hűséggel tartoztak uruknak, aki ennek fejében ellátta s zsákmányhoz juttatta őket. A főemberek „etetett emberei” alkották a kalandozó csapatok zömét, a magyar sereg magvát. A korabeli feljegyzésekből jól ismerjük a magyarság harcmodorát. E szerint, ha nagyobb ellenséges sereggel találkoztak, az ősi nomád cselt alkalmazták. Egy előretörő csapat rövid összecsapás után színleg megfutamodott, s az üldözésükre induló, zárt hadrendjét feladó ellenséget a lesben álló többi csapattest körbefogta, s nyílzáporral megsemmisítette. Muzulmán források szerint a magyar törzsszövetség főnöke 20 ezer lovassal vonult ki. A kiszemelt területre egy vagy két nagyobb sereggel vonultak fel, majd kisebb egységekre oszolva sarcolták a környéket. A hadjáratra induló sereget valamely törzsszövetségi vezető irányította, de általában jelen volt a fejedelmi család egy tagja is. Mindez erős központi irányítást és szervezettséget feltételez. A 10. századi magyar seregek kizárólag könnyűlovasságból állottak, sem gyalogságuk, sem nehéz fegyverzetű lovas egységeik nem voltak. Ily módon várak városok ostromára sem voltak alkalmasak.

A kalandozó hadjáratok

A honfoglalás után a magyarok négy éven át nem indítottak hadjáratot. Azt követően 970-ig legalább félszáz hadjáratról van tudomásunk, amelyek nagyrészt Nyugat-Európa felé, valamint déli irányba vezettek. A Kárpát-medencéhez közeli régiók, Morvaország, Bajorország, Észak-Itália után eljutottak a dán határig, az Atlanti-óceán partjáig is. E katonai vállalkozásokat többnyire törzsenként szervezték. Eredményük jelentős zsákmány, valamint a szomszédaik által a béke megváltásáért fizetett adó volt. E hadjáratok hozzájárultak a Kárpát-medence magyarok által lakott területeinek a biztosításához. A magyar harcmodor kiismerésével és a nyugati szomszédaink királyai hatalmának a megerősödésével a 950-es évekre a nyugati kalandozások útvonala lezárult. Ezt követően még a Balkán és Bizánc irányába vezettek hadjáratokat a magyarok, de a 970-es vesztes arkadiupoliszi csata után ebbe az irányba is felhagytak a kalandozásokkal.

Zsákmány, békeváltság, kereskedelem

Az első írott források a magyarok kereskedelméről még a honfoglalás előtti időszakra vonatkoznak. Muzulmán geográfusok tudósítása szerint a magyarok Kercsben kereskedtek a bizánciakkal: rabszolgákat adtak, s cserébe brokátot, gyapjúszőnyegeket és más bizánci árukat vettek. A bizánciakkal való kapcsolat a honfoglalás után sem szakad meg, bár a sírokban talált ékszerekről nehezen dönthető el, hogy kereskedelmi forgalomban vagy hadizsákmányként kerültek-e a Kárpát-medencébe. Az arab távolsági kereskedelem a 10. század első felében főként Északkelet-Magyarországot érinthette, erre utalnak a túlnyomórészt az ottani sírokban talált arab dirhemek.
Az értékes luxuscikkek számára feltehetőleg az ottani fejedelmi udvar és kíséret jelenthette a fizetőképes keresletet.

A nők ruhadíszei és ékszerei

A 10. századi viselet darabjaira, szabására csak a ruhára varrt arany vagy aranyozott ezüstdíszítmények és ékszerek nyújtanak némi támpontot. A törzsi-nemzetségi arisztokráciához tartozó nők viselete két jól elkülöníthető csoportra bontható.
Az egyik csoport pártáját, ingét, kaftánját, csizmáját olykor tucatszámra ékesítették a kéttagú csüngős aranyozott ezüstveretek, lószerszámjuk viszont szinte teljesen dísztelen volt. A másik csoportnál éppen fordított a helyzet: ruházatukon ritkábban fordulnak elő fémdíszek, lovuk szerszámainak bőrszíjait ellenben vaskos aranyozott ezüst három- vagy négyszirmú virágot ábrázoló rozetták borították be. (A ló s így a lószerszám is, szerves része volt az akkori megjelenésnek).
E két viselet egy síron belül soha nem keveredik, de területileg nem választható el éles vonalakkal egymástól, hordozói egy-egy kisebb régióban csoportosulnak. A Karoson eltemetett nők ruházatát csak ritkán díszítették nemesfém veretekkel, de annál ékesebbek voltak a lószerszámaik.

A hiedelemvilág emlékei

A honfoglaló magyarok körében uralkodó hitvilág lényege a sámánizmus, másképpen mondva a táltoshit. Ez nem vallás, hanem az őseinket körülvevő világ magyarázatára szolgáló hiedelmek összessége. E hitvilágot a vándorlásaik során velünk kapcsolatba kerülő iráni, török és más népektől átvett elemek is gazdagították. A sámánhit szerint a világ rétegekre oszlik. A középső réteg a mi világunk. A felső világ az istenek és szellemek lakóhelye, az alsó pedig a gonosz szellemek tanyája. E rétegeket az életfa vagy világfa köti össze. A világok különböző rétegei – az emberek és az istenek – között a csodálatos képességekkel rendelkező táltos tud közvetíteni.
A kereszténység hatása a karosi temetőkben semmilyen formában nem mutatkozik meg.

Az utolsó sírok

A kalandozó hadjáratok során a 10. század közepe felé egyre sűrűsödő katonai kudarcokból, majd az augsburgi csatavesztésből (955) a magyarok ekkoriban uralomra kerülő nagyfejedelme, Taksony (955 k.–972) majd utódai, Géza (972–997) és Szent István király (997/1000–1038) levonták a politikai és a haditechnikai jellegű következtetéseket is. Felszámolták a feltételezhető korábbi, Felső-Tisza-vidéki hatalmi központot, s uralmuk súlypontját Esztergom Székesfehérvár és Óbuda körzetébe helyezték.
A karosi – s a hasonló szerkezetű és gazdagságú többi Felső-Tisza-vidéki – temető használata a 10. század közepén megszakadt. Feltehetőleg az azokat használó közösségeket 955 után az új fejedelmi hatalom felszámolta és széttelepítette.

dr. Pusztai Tamás

A szerző régész, a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgató-helyettese, a kiállítás kurátora