A százéves Benedek Sándort ünnepelték
Fotó: Pataky Lehel Zsolt
Ritkán adatik meg az embernek, hogy egy százéves személlyel találkozzon, olyan korszakok tanújával, amelyeket a mai nemzedék tagjai elbeszélésekből, vagy csak a történelemkönyvekből ismerhetnek. Hajlamosak vagyunk azt gondolni egy százéves emberről, hogy bizonyára nehezen mozog egyedül, esetleg rosszul hall vagy homályosan idézi fel emlékeit. Ehhez képest Benedek Sándor – akit az Arad megyei Kisiratoson mindenki csak „Tanárbácsiként” ismer –, a kapuban várt, pontban a megbeszélt időpontban, és a kezében a bot nem támaszkodásra szolgált, hanem azzal bírta a kapun belül maradásra Buksit, aki régóta már csak egyetlen társa a portán… Bemutatta az udvart, a tulipános kertet, ami még mindig a néhai hites- és pályatársa, a néhány éve eltávozott Kati néni keze nyomát viseli magán, majd a nappaliként használt szobában – ahol olykor a tévét nézi vagy nagy ritkán a számítógépet kapcsolja be – telepedtünk le a karosszékekbe beszélgetni a gyerekkorról, régi kirándulásokról, határon való szökésekről, a budapesti ostromról, a tanári pályáról, a kommunizmus sötét éveiről.
2026. április 27., 18:542026. április 27., 18:54
2026. április 27., 19:082026. április 27., 19:08
– Mi a titka annak, hogy ilyen jó egészségnek örvend százévesen is?
– Nem tudom, hogy az-e vagy sem, de rengeteget mozogtam, rengeteget kirándultam. Már Pankotán az elemiben is. Két magyar iskola volt, a református és a katolikus, és a katolikus tanítónője a plébánosnak volt a húga. Nagyon szerette a kirándulást, és nem volt olyan vasárnap – függetlenül attól, hogy milyen idő volt –, hogy ne mentünk volna a környező hegyekbe.
Reggel kilenckor volt a kismise, fél tízig tartott, utána nekiindultunk télen is, nyáron is. A vakációkban pedig már reggel korán mentünk a világosi hegyekbe, Kaszojára, a solymosi várhoz, a Hegyes csúcsára. Néha latyakosak voltunk meg sárosak, havasak, mert télen is mentünk. Pankotánál kezdődött a Szőlőhegy, a Kis-Úri-, meg Nagy-Úri-hegy, és ott volt egy gyönyörű út fel egészen a világosi várig. Jobbról-balról borházak, amint mondták, kolnák álltak, és azok előtt gyümölcsfák, főként cseresznye, barack, mindenféle. Azt mondta a tanítónőnk, hogy enni szabad, de kosárba tenni nem. És tényleg, ha ott volt a gazda, megengedte, hogy együnk, amennyi belénk fér, de zsebre nem tehettünk… Legfelül báró Atzél Péter kolnája volt az utolsó, ott volt egy fúrt kút, jó vízzel, mi abból ittunk, viszont, ha tanárok is jöttek velünk, azok a bort is kóstolgatták.
Szóval megszoktam a kirándulást, és felnőttként is mentünk. Elindultunk kerékpárral tíz-tizenöt napra a hegyekbe, egész Kolozsvárig, a Tordai-hasadékig mentünk.
Gyalogtúrát is rengeteget tettem, volt olyan, hogy Máriaradnáról átfutottam Kaszojára a hegyeken át, onnan Pankotára, az összesen negyven kilométer, és még utána játszottam egy futballmeccset.
– Volt, aki tartsa a lépést önnel? Mondjuk a kedves néhai felesége vagy a diákok?
– A gyalogtúrákra a feleségem nem jött velem, csak ha autóval mentünk. Viszont diákok nélkül sosem mentem. Nyáron sokat táboroztunk, az állami gazdaság adta a teherautókat, majd miután vásároltak egy házat Menyházán üdülőnek, oda jártunk sokat. Falusi parasztház volt, de jó felszerelve. Konyha, szoba, kamra, és oda vittem mindig 50-60 gyereket. Ott aludtak a földön, eleinte szalmán, mint a kismalacok. Semmi bajuk nem volt, nem volt ennyi kényeskedés, mint manapság. Később kaptunk szivacsokat, akkor az volt a fekvőhely. Egész nap be volt osztva, ki főz, ki kirándul. Mentünk a hegyek közé, szedtünk rókagombát, abból is készítettünk vacsorát.
Egyszer voltam a gyerekekkel Ada Kaleh szigetén, mielőtt a Vaskaput megépítették és a szigetet elárasztották volna. Két Molotov-teherautóval mentünk, összesen ötven gyerek. Miniszteri engedély kellett, hogy bemehessünk a szigetre, de nekünk nem volt, annyi főre nem lett volna idő kérni. Ittuk a finom, parázson főtt kávét, s volt egy gyönyörű szép almafa, terebélyes, teli piros almával. A gyerekek el is kaptak egyet-kettőt az utcán – nagyon jó ízű, valódi alma volt –, amikor aztán kijött egy nagy bajuszú, magas, szikár ember, és magyarul szólalt meg.
Azt mondta, hogy magyar huszár volt a monarchia hadseregében. Úgyhogy ő volt az egyetlen török a szigeten, aki tudott magyarul. Azonnal behívta a bandát, egyen mindenki, amennyi belefér, minket meg kínált mindenféle ízzel, rózsaízzel, meg ilyen különleges török dolgokkal. Akkor már az őrök piszkáltak, hogy siessünk, mert mindjárt lezárják a határt, s nem lehet elmenni a szigetről. Ugyanis csak bizonyos órában lehetett átmenni a szigetig, a másik oldalra ki sem volt szabad menni, mert ott olyan keskeny volt a folyó, hogy átúszhatott az ember Szerbiába.
A százéves Benedek Sándor letagadhatna néhány évet
Fotó: Pataky Lehel Zsolt
– Tehát a sok mozgás, a természetben való tartózkodás segített abban, hogy megőrizze a jó fizikai állapotát. De lelkileg és szellemileg mi segítette át a nehéz időszakokon, mert gondolom voltak olyanok is?
– Persze, piszkáltak a Securitatéról. Mivel a kultúrháznál voltam igazgató egy darabig, sok mindent hallottam… Lakodalmak után az volt az első, hogy megjelent valaki, s kérdezte, hogy ki, mit beszélt. Mit mondjak, hogy áruljak be valakit? A végén nem mentem a lakodalmakba, hogy ne kelljen hazudni, hogy nem hallottam semmit. A bálokat csak éjfélig volt szabad szervezni hétvégén, de minden bál előtt be kellett menjek Újaradra – akkor még rajonok voltak, és ott volt a központ – engedélyért. Egy ívpapíron fel kellett sorolni a zeneszámokat, hogy mit játszik a zenekar, de annak csak 25 százaléka volt szabad magyar legyen. A papíron úgy szerepelt, ahogy kérték, a valóságban azonban csak magyar nótát játszottak.
Rengeteg matematikaórát tartottam, éjjel-nappal jóformán. Még most is tartok, pontosabban még tavaly tartottam.
– Felkészíti a diákokat még most is matematikából?!
– Igen. Középiskolás is volt, Magyarországról. Náluk sokkal jobb az anyag, pontosabb, míg nálunk megvan, hogy mi kell legyen az eredmény. Annak idején megmutattuk, hogy ezt, meg ezt, így és így kell megoldani, ezt kell tudni hozzá. Most fordítva van. Csináld meg, jöjj rá! Ilyesmire kevés tanuló képes, száz gyerekből kettő-három talán. Akik jártak hozzám órára, a tizenhárom nyolcadikosból hat, semmit sem tudtak, de megmutattam nekik.
Akkor aztán jöttek a nyolcadikosok szülei, hogy tablót csinálok-e még? Mondom, még egyet csinálok, de többet nem. Én vezettem be, hogy a végzős nyolcadikosoknak legyen tablójuk, és az 1960-as évek óta készítem, talán csak egy-két évfolyam maradt ki. Rendeztek már kiállítást is belőlük, meg amikor van osztálytalálkozó, akkor előveszik.
– Mielőtt még rátérnénk arra, hogy mikor került Kisiratosra, kérem, meséljen a gyerekkoráról. Pankotai születésűként ott nevelkedett Arad-Hegyalján?
– Eredetileg belényesi a család, és egy ága elköltözött Újszentannára. Aztán ez az ág beköltözött Aradra, ahol apám cipészként dolgozott. Nem szerette a mesterségét, úgyhogy ment mindenhova más munkát vállalni. Bukarestben is dolgozott építkezésen. Amikor elkezdtem az iskolát, édesanyám is elment Bukarestbe. Iskola előtt pedig az ezeréves határon, Târgu Jiu-tól felfelé vagy negyven kilométerre, a Kárpátok gerincén, Olténia és Dél-Erdély között van egy kicsi falu, Grui: apám ott még cipészettel foglalkozott, s én ott nevelkedtem hétéves koromig. Akkor Pankotára hoztak, a szüleim meg elmentek Bukarestbe dolgozni, s én a nagyszülőknél maradtam, ott végeztem az iskolát, hét osztályt. A szülői házat később megvette egy család, amelyiknek ikerfiaik voltak, azok meg két kisiratosi ikerlányt vettek feleségül. Úgyhogy, ha megyek hozzájuk, szívesen látnak Pankotán a régi családi házban.
– Matematika-fizika szakos tanár, de az orosz nyelven kívül mindent tanított itt Kisiratoson.
– Amikor idejöttem, akkor volt a nagy tanügyi reform. Mindenkit bevágtak az ötödik osztályba, nem volt felsőbb évfolyam, hanem úgy mentek minden évben feljebb. Úgyhogy két tanerő kellett csak, meg egy igazgató. Bujáki Sándor volt az igazgató, s amikor engem ide helyeztek, akkor rám sóztak mindent, ami nekik nem tetszett.
– Hogyan köteleződött el a pedagógusi hivatás mellett?
– Én nem akartam soha tanítani. A négy osztályt becsületesen elvégeztem – mindig jó jegyeim voltak, kilenc-tízes –, de negyedikben már kezdett büdös lenni a tanulás, szerettem volna inkább valami mást csinálni, lakatosmunkát például. Akkor kezdte el Návrádi Ágoston toborozni a környékbeli magyar iskolákból a jó tanuló diákokat, akik hajlandók voltak a kisérettségi után tanítóképzőbe menni Nagyenyedre. Az unokatestvérem, Bognár Levente volt aradi alpolgármester édesapja vállalta, de én nem. Azt mondtam, hogy én elvégzem az 5–7. osztályt, és utána elmegyek inasnak.
2023 szeptemberében: épp a műszaki vizsgáról hozta az autót, amellyel akkoriban még összejött évente 500 kilométer
Fotó: Pataky Lehel Zsolt
Apám bejött Návrádihoz és Fischer Aladárhoz, aki akkor a Katolikus Gimnázium (a mai Csiky Gergely Főgimnázium – szerk. megj.) igazgatója volt. Azt mondták: rendben van, de nem rakhatnak össze az ötödikesekkel, az első évfolyammal, mert én már a hetediket végeztem. Fischer azt ajánlotta, hogy kérvényezzük a tanügytől és a temesvári püspökségtől, hogy két osztályt egy nyáron tegyek le. Hoztak egy rakás könyvet, neki is láttam, úgyhogy a végén sikerült a felvételi.
A püspökségről meg is jött a jóváhagyás, de a minisztérium elutasította a kérést. Azt mondták, hogy kezdjek mindent elölről, és minden félévi vizsgát le kell tenni az akkori Moise-líceumban, ami az első világháború előtt a Magyar Királyi Gimnázium volt, csak a román állam elvette. Elmentem vagy háromszor-négyszer, de mindig megbuktattak. Mondtam Fischer Aladárnak, hogy
Azt mondta erre, hogy tegyem le a negyedikes vizsgát is, ami már kisérettséginek számít, és adnak bizonyítványt róla, de nem kapom kézbe, hanem a követségen keresztül küldik Magyarországra. Így is történt.
– Mit szólt ehhez a család?
– Volt egy nagybátyám Pesten, s arról volt szó, hogy hozzá megyek. Nem számoltunk világháborúval meg Budapest ostromával. Először Tornyánál fogtak el, ahol most határátkelő van. Hárman voltunk diákok, és egy negyedik, már végzett tanító. Mind lebuktunk, és aszerint kaptunk börtönbüntetést, hogy mennyi idősek voltunk. Én voltam a legfiatalabb, és két hónapot kaptam, amit le is ültem Temesváron.
Augusztus 20-án kaptak el és október 6. előtt engedtek ki, de 6-án már Magyarországon voltam. Akkor már igazából nem akartam átszökni, de amikor elengedtek a börtönből, egy pénteki nap értem haza Pankotára. Vasárnap volt a pre-militaria, 21 éves kor alatti fiúknak és fiatal férfiaknak katonai előkiképzésen kellett részt venniük.
Mikor hazamentem, mondtam a szüleimnek, én innét elmegyek, mert kikészítik az embert. A másik vasárnap már Magyarországon voltam. Amikor másodszor szöktem, itt mentem át, Kisiratosnál. Akkor még nem is tudtam erről a faluról. Ahol most van a szivattyútelep, ott állt öt tanya. Az egyiknek a tulajdonosa volt a csempész, aki átvitt. Becsületes volt, mondta, hogy menjünk át egy pallón a csatornán, de ne térjünk se jobbra, se balra, mert akkor visszajutunk Romániába. Ugyanazokkal mentem, mint korábban. Bele is botlottunk a magyar csendőrökbe, de nem igazoltattak. Mondták, hogy gyalogoljunk be Kevermesre, majd ott ellátnak minket.
Elvittek a battonyai táborba, s mondták, hogy akinek van ott rokonsága, vagy van, aki felel érte, mehet hozzá. Én nem említettem a nagybátyámat, mert akartam látni Losoncot, ott volt a menekültügyi hivatalnak a központi tábora, a visszacsatolt területen. Ott irodára kerültem, és karácsony másnapján jött értem a nagybátyám, már időközben szóltam neki, hogy vegyen ki, mert most már kéne menni iskolába. Elvitt Pestre a menekültügyi hivatalba, de már késő volt, azok is alig találtak egy helyet, ahová be tudtak volna tenni internátusba.
Szívesen is fogadtak. Csak aztán mondták, hogy baj van: az első félév letelt, ezért adnak egy csomó könyvet, vizsgázzak le, és aztán mehetek rendesen tovább. Március 15-ére végeztem a tanulmányokkal, másnap vizsgáztam, és sikerült is. Csakhogy megkezdődött elsején a tanítás, és megint pechem volt, mert két nap után kezdődtek a bombázások, és bezárt az iskola. A végeredmény az, hogy én az egész iskolából két teljes évet jártam rendesen, a többi idő alatt alig láttam az iskolát, csak úgy bejárogattam, és mindig kellett valamiből vizsgázni.
1948-ban érettségiztem Nagyváradon a szatmáriakkal és az aradiakkal együtt, mert azok az iskolák akkor nem kaptak nyilvánossági jogot. A volt aradi osztálytársaimmal együtt érettségiztem, és a vizsgáztató bizottságban benne volt az előző osztályfőnököm. Ő sokat segített, mert az osztály a fel anyagországi volt, egy büdös szót nem tudtak románul.
– Ha jól tudom, volt olyan karácsonya is, amit Budapesten töltött a bombázások idején.
– Ottrekedtem az ostrom alatt. Minden vakációban mi, menekültek, kaptunk egy szabadjegyet a magyar államtól. Én is felmentem vonattal Pestre, mert mondták, hogy Budapest szabad város, azt nem fogják támadni. Elmentem a Csepel-szigetre, ahol a nagybátyámék laktak, de csak egy nagy gödröt találtam a házuk helyén. Mondták a szomszédok, hogy ne ijedjek meg, mert ők nem voltak itt, hanem Budán élnek valahol, de éjszaka ne járkáljak, maradjak ott, mert már hetek óta nincs bombázás.
Addig nem tudtam eljönni Budapestről, amíg tartott az ostrom. Háromszor vittek ki a Margitszigetre lőszert hordani, a Duna jegén hason kellett átcsúszni, közben a németek lőttek ránk, de a ruszkik nem.
Ugye, megszűnt a bécsi döntés, és akkor visszakerült Észak-Erdély Romániához, csak nem egyik napról a másikra, hanem elhúzódott majdnem egy évig. Nagyszalontánál jöttünk át, végig a vonat tetején, de nem volt határellenőrzés, meg még ott is pengővel fizettünk, Bocskai-sapkában jártunk. Itt, Aradon, pedig megkaptuk a karszámot: az enyém KG 52 volt – Katolikus Gimnázium, 52. Annyi volt a különbség, hogy a magyar időben a főkapun jártunk be, most pedig a hátsó kapun…
Mint kiránduló beiratkoztam a Soproni Erdő- és Bányamérnöki Egyetemre, meg is beszéltem egy mozdonyvezetővel, hogy a szeneskocsiban átvisz Magyarországra, de meggondoltam magam, és Kürtösnél leszálltam. Inkább elmentem Kolozsvárra felvételizni. Először a mezőgazdaságira, de az nem tetszett. Akkor átmentem a kereskedelmire, mert ott volt matematika. Jártam egy évet, de valutákat kellett átszámítani, én azt nem bírtam. Egy év múlva azt is otthagytam, és akkor mentem a számtan-fizikára a Bolyaira. Többek között Toró Tibor néhai atomfizikussal és Horváth Imre költővel voltam egy konviktusban.
Egy 12 évvel ezelőtt készült fotó, amikor még biciklivel járta a falut
Fotó: Pataky Lehel Zsolt
– Még el sem végezte az egyetemet amikor már 1949 januárjában Kisiratosra került, és az egyetemet is levelező tagozaton fejezte be. Miért?
– Nem volt magyar tanerő, és toboroztak egyetemistákat, aki hajlandók voltak elmenni tanítani. Én is jelentkeztem, és elmentem a tanfelügyelőségre, Aradra. Nagyszerű ember volt a magyar tanfelügyelő, adott egy hosszú listát a magyar iskolákkal. Volt vagy húsz-harminc. Mondtam, hogy nekem olyan kéne, amely tiszta magyar falu. Itt van Kisiratos – mondta – színtiszta magyar, nincs benne egy román se. Akkor választottam ezt, s azóta itt voltam véges végig.
– Még egy kicsit visszatérnék a pankotai gyökerekhez. Mennyire támogatták otthon azt, hogy ön tanuljon?
– Nagyon akarták. Sőt papnak akartak nevelni, mert nagyon vallásosak voltak a szüleim. Született előttem még két gyerekük, aki egy-két hónapos korukban meghaltak. Akkor valaki ajánlotta, hogy élőnek a nevét adják a következő gyereknek. Az én voltam. A többieket Árpádnak meg Lászlónak hívták. Biztos azért maradtam meg, mert más nevet adtak…
– Mindezek után ön mennyire vált hívő emberré?
– Az a helyzet az, hogy én templomba nem nagyon járok, talán mert sokat kényszerítettek rá gyerekkoromban. De nem akadályoztam soha senkit, a gyerekeket se. Sőt! Volt, hogy a kommunizmusban pionírfoglalkozást kellett tartani, hogy a tanulók ne mehessenek a templomba, mire én kihirdettem a foglalkozást, ami alatt a gyerekek mehettek misére. Amúgy sokáig nem is neveztük pioníroknak, mert nekem megvoltak a magyarországi cserkésztörvények. Az volt a neve a csapatnak, hogy 12. úttörő egység. Magyarul, magyar vezényszóval. Aztán rájöttek, hogy ezt mégsem lehet, s akkor át kellett nevezni pionírokká…
Úgyhogy volt itt „sok szép” a dolog. Jöttek a szekusok, minden héten itt voltak, a buszon jöttek lehallgatóval, hogy ki, mit beszél.
Aztán amikor mondtam nekik, hogy vigyázzanak, mert minden szavuk fel van véve, akkor aztán nem beszélgettek már.
– Ön honosította meg itt a betlehemezés szokását is, ugye?
– Pankotán volt betlehemezés, de itt nem hallottam róla. Négy-öt fiatal összeállt, és karácsony előtt, egészen új év utánig így jártak a családokhoz köszönteni, a szomszéd falvakba is, de nem betlehemes formában. Aztán betiltották, az iskolai betlehemezésről meg szó se lehetett a kommunista időszakban.
Összeszedtem az iskolából az ügyesebb gyerekeket, és csináltunk egy csoportot, és jártuk az egész falut. Az első betlehemes szöveget Székelyföldről kértem, s a mai napig is megvan. Hol Háromkirályokkal rendeztük meg, hol csak Betlehem volt, hol a Szent Család, hol a pásztorokkal, hol angyalokkal, tehát változatosan.
– Említette, hogy a közelmúltban még matematika felkészítőket tartott, másoknak házszámokat faragott fából vagy teraszok tartógerendáit faragta ki. Mivel telnek mostanság a mindennapjai?
– Van valamilyen komolyabb egészségügyi problémája?
– Kivezetőm van, a szondát kell cserélni minden páros hónapban, tehát áprilisban is… Sajnos délután nincs kihez szóljak, ezzel a hülye kutyával meg hiába beszélek…
– A faluba ki szokott még járni? Nemrég nem volt olyan közösségi rendezvény, program, ahol ön ne lett volna ott.
– Most is ott vagyok, megyek. Az idősebbeket még ismerem. Meghívnak 50 éves találkozóra, a múltkor is voltam, meg 25 éves találkozókra, de arra azt mondom, hogy kicsik még… Persze, csak viccelek. Az autóra nem fizettem ki a biztosítást, mert vártam, milyen idő lesz.
A tulipánokat néhai felesége, Kati néni ültette
Fotó: Pataky Lehel Zsolt
– Tehát megvan még a régi Dacia?
– Persze! Megvan a műszaki vizsgája is,
Csak ki kellene fizetnem a biztosítást, de egyedül hová menjek?! Van két háromkerekű is, lábbal hajtható meg motoros is. Ezt a motorost olykor begyújtom, és akkor megyek a faluban jobbra-barra. Még tárgyalni tárgyalok, csak az a baj, hogy nem ihatom le magam…
– De nem is volt jellemző szerintem, hogy alkoholt fogyasszon rendszeresen?
– Emlékszem, ha kis korában elrontotta az ember a gyomrát, akkor pálinkát itattak vele, mert állítólag helyrejött. Nekem jött ki a fülemen. Úgyhogy nem ittam, a jó bort azt még elszopogattam néha, de azt se sokat. Volt egy iskolaorvos, aki azt mondta, hogy
De én nem tudok úgy egész nap ülni, s nem csinálni semmit. Ha nem más, nézem a térképeket, amerre jártam. Egy egész halom fénykép van, amit én készítettem, mert fotókört is vezettem a gyerekeknek, meg gyógynövényeket szedtünk, volt időszak, amikor az iskolában bevezettem az állattenyésztést. Nyulakat neveltünk százával, az iskola padlása tele volt galambbal, de aztán ki kellett pusztítani őket, nehogy postagalamb legyen köztük, amivel Magyarországra üzengessünk, vagy mit tudom én. Minden galambot ki kellett irtani a faluban, le kellett szegezni a padlásfeljárókat, a galambdúcokat ledönteni. De itt tulajdonképpen a galambot nem díszmadárként tartották, hanem ették. A kisgalambból nagyszerű leves készül, és nyáron, amikor még az aratás nem kombájnnal történt, hanem kaszával, akkor vitték ki a jó galamblevest az aratóknak.
Amikor nem volt szabad tanítani a magyar történelmet, én akkor is próbáltam. A kirándulásokkor meséltem a dolgokról.
– Amikor megérkeztem, említette, hogy a füvet is ön nyírta le, tehát a ház körüli teendőket még el tudja végezni?
– A fűnyírót nem tudom berántani, mindig valakit elkapok, hogy rántsa be, de aztán tologatom én. Most nem szedtem össze a levágott füvet, mert olyan izomlázat kaptam, hogy mondtam, elég erre az évre – majd jövőre …
– Nagyon sokat megélt Kisiratoson, látta ennek a településnek több korszakát is, amikor idekerült, még nem volt közművesítés, mostanra pedig egy teljesen modern település. Ön hogy emlékszik ezekre vissza?
– Amikor én idejöttem, akkor különálló község volt, még képviselő is voltam egy jó fél évig. A főutcán volt járda, de olyan kövek, hogy az ember azon nem szívesen járt, mert kiment a bokája. Az út nagy terméskövekkel volt lerakva, meg volt kövesút Kürtösg, igaz, azon se kocsival, se biciklivel nem lehetett közlekedni, csak gyalog. Akkora sarak voltak itt, hogy vettem a sárcipőt, kalucsnit, és emlékszem, hogy át kellett menni itt a gyepen, de január-februárban beleragadt a kalucsni.
Később aztán egy motor gerjesztett áramot, ami csak este két-három órát világított, aztán lekapcsolták. Ha játszottunk egy színdarabot a kultúrházban, akkor mindig meg kellett mondani, hogy ha tovább tartott, mint tíz óra, akkor hagyják tovább.
1968-ban Kürtöshöz csatolták a települést, és két-három évig ott is vezettem a kultúrotthont. A legvégén már olyasmikkel jöttek, hogy a plakátokat két nyelven kell írni. Én aztán többet nem írtam semmilyen nyelven. Van is két-három tabló, amire nincs kiírva a község neve, mert nem volt szabad magyarul, tehát én nem írtam semmit.
Benedek Sándor a kisiratosi ünnepségen
Fotó: Pataky Lehel Zsolt
– Hány éve kényszerült az özvegyi életre?
– Négy éve. Egyébként hat évvel volt fiatalabb nálam a feleségem, és ötven valahány évet voltunk házasok. A lánykori neve Szabó Katalin, Bánffyhunyad mellett egy színtiszta magyar faluban, Magyarbikalon született. A kolozsvári pedagógiát végezte el, tanítónő volt itt, néhány évig még igazgató is. 1952-ben vagy ’51-ben helyezték ide, és azóta itt tanított a nyugdíjazásig.
Az az érdekesség, hogy másvalaki akarta feleségül venni. Miután végzett, Kisiratosra helyezték. Arról volt szó, hogy itt lesz egy évet, és utána visszamegy a szülőfalujába, mert ott a vőlegénye. Nagyon kedves volt, nagyon rendes, láttam rajta, és amikor visszament, akkor meghívott hozzájuk. El is mentem, ott voltam egy hétig, megismertem a rokonságát, a falut. Utána hazajöttem, semmiféle biztatás nélkül, de a lényeg az, hogy mikor kezdődött ősszel a tanítás, megint megjelent Kisiratoson. Akkor aztán a vőlegénye elvette a húgát, és a gyerekük lett a keresztlányunk.
– Saját gyerekük nincs?
– Nincs. Neki volt valami baja, járt is kezelésre, aztán én sem erőltettem a dolgot, mert olyan korszak volt, hogy gondoltam, nem érdemes gyereket vállalni. Elég nagy marhaságot csináltam, most már látom, de már késő, nem lehet helyrehozni.
– De jelképesen nagyon sok gyerekük volt, mert azt hiszem, hogy a tősgyökeres kisiratosiak közül talán nincs is olyan, akit ne tanított volna…
– Most egy hónapja halt meg az utolsó, aki akkor negyedikes-ötödikes gyerek volt, amikor ide kerültem. A többiek mind azután születtek.
– Mi az, amin változtatna, ha újból kezdhetné a pályafutását?
– Azt hiszem, semmit. Nem változtatnék. Csak legfeljebb többet csinálnék mindenből.
– S vannak-e még tervei?
– Csak egyik napról a másikra.
A kisiratosi önkormányzat szervezésében hétfő délután a faluközösség, a magyarországi és felvidéki testvértelepülések képviselői, az RMPSZ, az RMDSZ országos és megyei szervezete köszöntötte a százéves Benedek Sándort. Orbán Viktor magyar miniszterelnök oklevelét Lőkösháza önkormányzatának képviselői adták át.
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy elsőként értesüljön a hírekről!
A Kolozsvári Magyar Opera immár 5 éve lehetővé teszi erdélyi és partiumi települések lakói számára, hogy megismerkedhessenek a zenés színház varázsával.
Ha valaki jó ideje pizzaimádó és spagettizabáló család tagjaként tengeti a boldog gyermekkor rántotthús-illatától egyre távolabb sodródó életét, óhatatlanul eljön a pillanat, amikor belátja: nincs mese, el kell vinni a pereputtyot Olaszországba.
Ha valaki jó ideje pizzaimádó és spagettizabáló család tagjaként tengeti a boldog gyermekkor rántotthús-illatától egyre távolabb sodródó életét, óhatatlanul eljön a pillanat, amikor belátja: nincs mese, el kell vinni a pereputtyot Olaszországba.
Szeles, de többnyire napos napok következnek a térségben: a hét közepén még hűvös marad az idő, a hétvégére azonban jelentős felmelegedés érkezik. Csapadék csak elszórtan fordulhat elő, ugyanakkor az északi szél több napon át erős marad.
Mindössze két hét telt el azóta, hogy az egyik nemzetközi hitelminősítő a politikai instabilitás kockázatára – és annak kedvezőtlen mellékhatásaira – figyelmeztetett Romániával kapcsán, és a politikum tett róla, hogy ez önbeteljesítő jóslattá váljék.
Miközben az éjszakák még jó ideig hűvösek maradnak, fagyra már nem kell számítani, a nappali csúcsértékek pedig elérik a 19–20 Celsius-fokot. Hétvégére azonban mérséklődik a nappali felmelegedés.
A második világháborút követően Csehszlovákia vezetése súlyos jogfosztással, deportálásokkal, asszimilációval és kitelepítéssel sújtotta a felvidéki magyarokat. 1947 és 1949 között 76 ezer magyart köteleztek arra, hogy elhagyja szülőföldjét.
A másfél évtizede indult Dribli focisuli ma már több száz gyereket mozgat meg Kolozsváron, miközben a tömegsport és a tehetséggondozás egyszerre határozza meg a működését. Könczei Soma szerint a foci nemcsak a pályán elért eredményekről szól.
Retteg az erdélyi szavazatoktól a magyarországi választók egy része. Teljesen alaptalanul – tenném hozzá gyorsan. Ha minden szavazatra jogosult személy elmenne és a Fideszre szavazna, akkor sem tudnánk jelentősen befolyásolni a választás végeredményét.
A több napos, húsvétot idéző enyhe idő után rossz hír, hogy hirtelen lehűlés várható: a hétvégén éjszakánként akár mínusz 4 fokig is csökkenhet a hőmérséklet, ami megfelelő védekezés nélkül súlyos károkat okozhat a gyümölcsösökben.
Látogatottsági adatok
szóljon hozzá!