Szereti a házimunkát

Mindenki azt hitte, Szabóné szereti a házimunkát. Hogy azért ágyaz be hajnalban, mert szeret ő olyankor. Hogy azért bajlódik a koszos edénnyel minden este hosszan, amíg a család a tévét nézi, és ezért mosogat vasárnap délután is, amikor mindenki sziesztába kezd, mert így szereti. Igen, Szabóné mosogatni szeret, nem tévét nézni vagy sziesztázni, így van ez.

Akárcsak az, hogy Szabóné ugyanilyen állhatatos szeretettel veti bele magát a háztartás más feladatköreibe. Munkahelyéről hazaérve ezért kezd rögtön húst klopfolni, felseperni, zoknit stoppolni, ruhát teregetni és összehajtogatni. Kirándulásokból megérkezve ezért kezd rögtön csomagokat kipakolni, fürdővizeket engedni, vacsorát készíteni, mert jó ez neki, s nem is érzi így azt az ernyesztő fáradtságot, ami a gyalogtúrák velejárója. Az ünnepek előtti nagytakarítást, a folyamatos rendrakást is akarja, rendületlen.

Hogy Szabóné számára hosszú évek óta a házimunka a boldogság, az élet természetes és szükségszerű folyományának tűnt. Egy ideig néhányan halványan emlékeztek még rá kislányként, amint gyönyörűen szaval az óvodai ünnepségen, amint átveszi oklevelét az iskolai évzárókon, és hátizsákkal utazik egyetemi jutalomtáborokba. A házibulikon láncdohányzó, partiarc Szabónét, aki szín- és labdajátszott, tábortüzeknél gitározott, kortárs irodalmat olvasott és rettentően félresikerült fejeseket ugrott nem túl mély medencékbe, már egyáltalán nem őrizte meg a kollektív emlékezet.

Szabóné erre nem is emlékeztetett soha senkit, saját magát sem: néha titokban dohányzott (lánc) azért egy kicsit, ha egyedül volt, aztán már azt sem. Igaz, szinte nem is volt egyedül soha, és hát az egészség, ugye. Szabónénak vigyáznia kellett magára, mert nélküle nem lett volna mindaz, ami van: reggeli, ebéd, vacsora, tiszta ruha, tiszta ház, biokiskert, házilag eltett savanyúság, fagyasztott vinetta. A zakuszkáról már nem is beszélve.

Ahogy múltak az évek, egyre nagyobb szükség lett Szabónéra: igaz, fiai kirepültek, ám feljárt kitakarítani albérleteiket, heti kétszer dobozokban házikosztot vitt nekik. Rendesek voltak a fiúk, mert a mosnivalót autón hazahozták, s vele Szabónét is. Persze az idősebb Szabóék is számítottak rá, nehezen mozogtak már, sajnos.

Később a fiúk megnősültek, négy gyönyörű unokát adtak Szabónénak. Szabóné nyugdíjba ment – elege volt már amúgy is a hivatalból –, hogy felvigyázhassa a kicsiket, nagyon szeretett játszani velük, csak hát valahogy olyan kevés ideje jutott rá. Nem gondolta, hogy ennyire dolgosak lesznek a nyugdíjas évek. De nagyon igyekezett. Hogy becsülettel rendezze Szabót. Hogy szeressék az unokái. Hogy szívesen látogassanak haza a fiai.

Aztán, sejtjük is már biztosan, egy nap Szabóné kórházba került. Csöndes, jó beteg volt, ahogy mondani szokás. Hosszú kórházi kezelésre kellett számítani, hónapokig tartóra, betegsége visszafordíthatatlannak bizonyult. Mégis – érthetetlennek tűnt ez mindenkinek – Szabóné kivirult. Soha ilyen jó dolga nem volt, azt mondta. Kiszolgálják, kész ételt tesznek elé, semmire gondja nincs. Most már akár olvasna is valamit.

Egyik fia régi táblagépét vitték be neki, rajta több száz letöltött könyvvel és megannyi alkotással a filmtörténet remekei közül. Kiderült, Szabóné még mindig szereti a mai irodalmat, különösen az amerikait és az oroszt. Miközben sápadt szobatársai éjjeliszekrényén Müller Péterek és Coelhók hevertek, ő kipirult arccal Bukowskit és Szorokint olvasott. Ha nem olvasott, filmeket nézett, zsinórban akár hármat is: főként az elmúlt évtizedek franciáit, furcsamód. Élményeit szobatársaival is megosztotta, szerették hallgatni, ahogy mesél. Különös, de Szabóné boldog volt.

Az, hogy sosem szerette a házimunkát, az utolsó percekben derült ki, mert persze eljött az a nap is, amikor Szabónénak le kellett tennie a táblagépet. Ágyát családtagjai állták körül, kissé sietősen. A vallomások ideje volt, hosszú csöndekkel. Szabóné egész testét megfeszítette elhalkuló végű tőmondataihoz, amelyek szilánkosra törték a csöndet. Néha, talán – suttogta. De a java macera volt. Szabóné itt már alig volt érthető.

Valakiből felszakadt a kérdés, hogy akkor miért, és tenne-e mindent ismét ugyanígy. Szabóné erőtlenül, lassan préselte a szavakat: hogy meglegyen...hogy mindenkinek jó legyen.

Egy újabb csönd alatt a távolba nézett. A második válaszra már nem jutott idő.