Húsleves szombaton

A kérdésekről írnék most. A kellekről. Az elvárásokról. A sok sürgetésről, számonkérésről, szigorúan jóindulatú, de kéretlen tanácsról, ami úton-útfélen felhangzik mifelénk az ajkakon, s ami miatt olykor (gyakran) talán még bizonytalanabbá lesz az élet- és itthonérzésünk. (Minthogy a szerző női szerző, e szempontból fogalmazza meg a kérdéseket, de a felvetések persze nemek szerint átalakíthatók.)

Van-e barátod? – kezdődik a felnőttkor küszöbén, és elindul a lavina. Komoly-e a dolog? – firtatják valamivel később, aztán, ha komoly, a mikor házasodtok már össze következik: többször szinglilétben korosodó nagynéniktől, házasságukban házasságellenesen élő, agresszív nagybácsiktól és kihűlt tűzhely mellett, kihűlt ágyban forgolódó egyéb rokonoktól és ismerősöktől. És persze nemcsak. A gyereket már az esküvői bulin hangosbemondón követelik az egybegyűltek, valahol a Kis kút kerekes kút és a Donáth úti orgonák között félúton, s ettől kezdve bárhol, bárki, bármikor rákérdez a dologra, ha nem ügyelünk, újságírókat is megszégyenítő alapossággal. Igaz, ha ügyelünk, akkor is.

Ha megvan az első gyerek, mindenki tudja, hogy mikor kell jönnie a másodiknak, elindul az össznépi korkülönbség-kalkulátor, a visszaszámlálás meglehetősen szigorú. A gyereknevelés terén pedig már végképp nincs kegyelem, a házmestertől a villanyszerelőig mindenki biztos abban, amiben a szülő nem: például hogy kell a dedre sapka és még egy szvetter (emiatt a gyerekeken minimum két réteggel több ruha van, mint a világ más tájain élő kicsinyeken – télen például a sok védőfelszerelés miatt olyan intenzitással tudnak csak mozogni a srácok odakünn, mint mondjuk egy holdsétán). Amint kilép az utcára az egyre önbizalom-vesztettebb szülő (bár jól működik például a telefonos tanácsadás is), rögtön megtudja, a jó erdélyi gyereknek meddig kell anyatejjel táplálkozni, mikortól kell töltött káposztát enni, hogyan kell köszönni és kérdésekre válaszolni, locsolóverset mondani, játszani, szaladni, románul tudni, fésülködni, boltban vásárolni, cipőt bekötni, gatyát felkötni és lélegezni (nincs-e neki polipja vajon?).

Azt is tudja mindenki, milyen szekrénysor és kanapé kell a nappalinkba, kell-e nekünk mosogatógép (nem kell, ne hülyéskedj, egy perc alatt elmosod azt a kicsit), nagyobb lakás, kiskert, díszhal és fűnyírógép, hogy hová menjünk nyaralni és vásárolni (ne oda), hogy mit lehet enni a borsófőzelékhez (úristen, te nem eszel se kenyeret, se tükörtojást a borsófőzelékhez?), sőt azt is, miképpen gondolkodjunk az élet kis és nagy kérdéseiről.

Mindenki tudja hát, hogy mit kell nekünk tudnunk és akarnunk, éppen ezért mi egyre kevésbé tudjuk, hogy mit tudunk és akarunk. Hogy mire vagyunk, mire lennénk képesek. Sokszor úgy hagyják szabadon lélegezni az embert e gyakran zord vidéken, hogy közben féltéglákat helyeznek a mellkasára. Pedighát eleve itt van nekünk ez a mi kollektív létérzésünk, a kisebbségi, pszichénk (és pszichózisaink) közös kovácsa, amely miatt sokszor plusz gyomorideggel, mindenféle belső és külső kényszerekkel próbálunk lavírozni az amúgy sem oldott hangulatú honi hétköznapokban – ennyi is elég volna nekünk, és mégis. (Közben persze szerencsére szép a táj, mondom biztatólag a nyájas olvasónak, aki, ha az előbbi hosszú mondat végéig eljutott, már bizonyára csüggedten szomorog.) Bárhol felírják nekünk az életreceptet a jó életvezetés önjelölt orvosai, s ha valamiképpen ki akarnánk váltani a vényt, a patika küszöbén derül ki, mégis másként kellene adagolni az összetevőket. Azt hiszem, jóval vidámabban élhetnénk ma errefelé, ha halált megvető bátorsággal szembenéznénk azzal: vannak, akik néha szombaton eszik a húslevest és vasárnap van kedvük a pityókatokányhoz.