Filiszterek lesznek maguk is

Aprócska testamentum
François Villon, Varró Dániel és Ady Endre nyomán szabadon

I.
Most, tizennégy korai nyarán,
Én, Csinta Áron mint diák,
Átlépem biztosom, a karám
Kapuját, kint vár a világ.
Iskolánk, jó Mikes, miránk
Vigyázott mindig tiszttel, lazán,
Nem szóltak hozzá hű imánk,
És mégis éreztük, hogy hazánk.

II.
Négy csempefal közt ülök éppen,
Szél se fúj be az ablakon,
Nem nagyon járok be, ekképpen
Írás nem nyúzza alkarom.
Hogy lehetne még alkalom?
Akár lehetne... S hogy miért nem?
„Hisz véget ért!” – szól ajkadon,
S én csak bólintok, hogy én kértem.

III.
„Pedig szerettem idejárni.”
Mikor még a park is üres.
Egy kávéra még meg-megállni,
Hazudni, az álom ügyes
volt, és nem eresztett: „Kövess!” –
Súgta folyton – „Még lehet bármi!”
Szerettem, hogy hívtak rögvest.
Szerettem hazaútra várni.

IV.
Szerettem kötve vagy szabadon
Diák lenni, ebben élni.
Ellógni néha, ha akarom,
Ottmaradni, mendegélni.
Illemhelyen, ha tetten érik,
Ezután a füstöt, ott kavarog,
Nincsen már, mit megbeszélni:
Már tényleg nem vagyunk kamaszok.

V.
Szerettem tanáraim, persze.
Stílusuk többnyire került.
Szerettem a büfét is, ejsze,
Ha valaki haver került,
Aki ezeken nem derült,
De megvette a csokis kekszet.
A büfé mindig elmerül,
Megtelik, kiköp és felszed. (...)

VIII.
És végül item, a szép Mikes,
Vigyázd utódaink léptét!
Te lennél az első, ki kitesz,
S neked hagyom a végét:
Igazán jó volt e négy év,
S mindezért is maradok hites
Diákod, vénen és félként.
Mert elmegyek, elmegyünk, Mikes.

Ajánlás
Hiány ül a lelkemen, de jót
Érzek, igyekszem, mert itt állok.
„Földhöz vágom a boroskorsót
S vidám jóéjszakát kívánok.”

Csinta Áron, Mikes Kelemen Főgimnázium, Sepsiszentgyörgy

Ballag már a vén diák… Erdély és Partium több száz magyar nyelven (is) oktató iskolájában hangzik fel ezen a hétvégén a diákbúcsúzó ének, kikísérve a végzősöket az Alma Mater falai közül. Vajon mikor és honnan indult el a dal, amely nélkül nincs hagyományos ballagás?

Gyárfás Endre–Kecskés András Avatástól ballagásig (Budapest, Zeneműkiadó, 1977) című kötetében azt olvashatjuk, hogy a felvidéki Selmecen a búcsúzó diákok a Lied eines abziehenden Burschen (A távozó legény dala) című éneket fújták, amely Tassonyi Ernő magyar szövegével Ballag már a vén diákként vált közismerté. Wolly István (1907–1995) tanár, népzenekutató többször is tárgyalja a kérdést – Ballagó diákok nyomában (Magyar Nemzet, 1985. május 20.); Megint a ballagás, de mi a nóta? (Magyar Nemzet, 1986. május 13.). –, a dal szerzőjeként pedig Farkas Imrét nevezi meg, a búcsúdal az 1900-as évek elején írt Iglói diákok című zenés vígjátékában csendül fel. Faller Jenő, a Soproni szemle 1966. évi 1. számában így ír: a diákélettől való búcsúzkodás egyik utolsó, kétségtelenül legszebb mozzanata a ballagás, amely selmeci eredetű és 1830 óta ismert. Hosszú ideig kizárólag a selmeci bányász és erdész akadémikusok szokása volt. A főiskoláról távozókat a „Bemooster Bursche zieh ich aus” kezdetű dal éneklése mellett kísérték a fiatalabb, egymást átkaroló diáktársak.

A távozó diák búcsú-, valéta- vagy obsitosdalát közeli és távoli országokban egyaránt ismerik chansons de depart, Abschiedlied, Valentenlied, Adelied stb. néven. Magyarországon először 1878-ban jelent meg a Schemnitzer Akademischer Lieder című daloskönyvben. A dal szerzője Gustav Schwab (1792–1852), de ő is már egy 18. századbeli népdalból írta át. Eredetije a cipszer Szepességben született, onnan került Sziléziába, hogy aztán mint német dal térjen vissza – ezt állítja legalábbis Bevilaqua Borsody Béla A magyar serfőzés története (Budapest, 1932) című könyvében.

A végzős diákok tablóképeinek szokása is Selmecről terjedt el. A Bányászati Múzeum birtokában van egy 1883. évből származó tablókép, amelyre – a kiegyezés után magyarrá vált akadémia szellemének megfelelően – a Ballag már a vén diák két versszakát magyarul írták fel.

A végzős évfolyamok a valétálás során vettek végső búcsút az egyetemtől. A kifejezés a latin eredetű „Valete!” szóból származik, jelentése „Éljetek boldogul!” A „valete” az Alma Mater útra bocsátó áldása. A valétálás része a „szalamander”, amelynek során a végzősök bányászlámpákkal és fáklyákkal énekelve vonultak végig a belvároson, elbúcsúzva az Alma Maternek helyt adó várostól.

A ballagás szokása Selmecbányáról indult, ahol a 19. század ’70-es éveiben az Erdészeti és Bányászati Akadémia hagyományaként a hallgatók a Ballag már a vén diák kezdetű dallalbúcsúztak iskolájuktól. Az egyetemre frissen bekerülő hallgatók pogánynak, az úgynevezett balekoktatáson és -keresztelésen átesettek baleknek, a másodéves hallgatók kohlenbrennernek, a legalább harmadik éve az egyetemen tanuló, a selmeci hagyományok szellemében megkeresztelkedetthallgatók firmának számítanak. A valétálás után az öreg firmát balekjai kivitték az egyik selmeci városkapuhoz és kirugdalták a városból, ezzel jelképezték, hogy akadémiai pályafutása véget ért. Aki tanulmányai végeztével elhagyja a campus területét, filiszterré vált.

Fokozatosan Magyarország valamennyi iskolatípusában elterjedt a ballagás szokása, a 20. század elejére pedig általánossá vált. Az 1920-as években a Ballag már a vén diákot helyenként felváltotta az Elmegyek, elmegyek kezdetű magyar népdal. Szokássá vált az is, hogy a ballagás előtti éjszakán a végzősök szerenáddal köszöntik tanáraikat, a ballagás napján pedig az iskola zászlóját követve mennek végig a folyosókon, vállukon egy kis tarisznyával. A batyuba egy idézet, egy pogácsa, víz, esetleg bor és aprópénz került: a pogácsa azért, hogy a diák soha se éhezzen, a víz vagy a bor, hogy sose szomjazzon, az aprópénz pedig, hogy soha ne szűkölködjön anyagiakban. Ezek a jelképek általában megtalálhatók a népmesékben, ahol a fiatal vándorútra indul, hogy szerencsét próbálhasson. Előfordulhat, hogy földet is tesznek a tarisznyába, hogy a diák sose felejtse el, honnan indult, vagy egy fényképet az iskoláról.

Százhéttel kevesebben
Olyan furcsa lesz szeptemberben úgy bekanyarodni a lépcsőnél, hogy nem áll a folyosón három Á-s fiú, és a Rádió előtt nem kiabálnak a C-sek, hogy milyen süket klasszikus zenét szerettek, és nem bandáznak a büfében a D-s leányok, és a Jókaiban nem lesz, aki tartsa majd az ajtót, nehogy véletlenül időben megérkezzünk az infófélévire... Olyan fura lesz tele minden „térdigérő” kilencedikesekkel... akiknek még egy poénjuk sincs hozzánk, valami Felséges emlék, amin azóta is kacagunk… mint az űr, tudjátok... nincsen apám, sem anyám...
Ne felejtsétek el, hogy bármennyire is nyakkendőben vagytok és szép a frizurátok, még gyerekek vagytok. Persze, most elmentek, felültök egy repülőre, elutaztok a csupa rom Rómába, ahová vezetnek az utak, elolvastok egy csomó könyvet, elromlik a szemetek, kinő a szakállatok, beszereztek még négy nyakkendőt a hét többi munkanapjára, először életetekben vásároltok egy mosószert az edényeknek, spóroljátok a pénzeteket autóra, apák és anyák lesztek, és egyéb felnőtt bohóságok...
...és elfelejtitek, hogy június elseje gyereknap, hogy a vattacukor, még ha olyan lányos színe is van, elég finom, meg hogy anyák napjára virágot kell adni az anyukáknak, meg hogy ha valaki csúnyát mond, akkor még szép, hogy megverem.
Amikor úgy érzitek, vészesen kezdtek átesni a ló öregebbik oldalára, olvassatok Kis herceget. Az fiatalít. Vagy hordjatok neonzöld leopárdos nadrágot. Az is fiatalít.
Amikor először használtok valamit, amit a suliban tanultatok, legyetek hálásak a tanárnak. Húsz év múlva is. Jegyezzétek meg egymás nevét, ha nagyon nem megy, vegyetek egy albumot, ragasztgassátok be az osztálytársaitokat, de mindenképp a tízéves találkozó előtt mindenkire keressetek rá Facebookon, hogy ne legyen az, hogy „Feri, nem ismersz meg? Tizenkét évig a padtársad voltam?!”
Jegyezzétek meg, ami jól telt, s ami nem, azt felejtsétek el, mert még annyi minden bolondságot meg kell tanulni. Jegyezzétek meg, hogy a húszas évek Amerikája az 1920-as években volt Amerikában, és 2014-ben megismétlődött Tamási Áronban. És jegyezzétek meg, hogy mikósok vagytok örökre, lemoshatatlanul. És legyetek rá büszkék.
Kopacz Hanna, Székely Mikó Kollégium, Sepsiszentgyörgy

Tündérszoknyakék ég alatt
...belerajzolták a szívünkbe a tavaszt.
Belerajzolták a tanáraink, akiktől megtanultuk, hogy semmi sem nagy varázslat, de azért mégis minden varázslat, hogy a mesék igazak és hosszú távon úgyis a jó győz, hogy minden mindennel összefügg, hogy az igazság néha szubjektív. Megtanultunk kíváncsi, nyílt tekintettel kérdezni, megtanultunk beszélni, és megtanultunk hallgatni...
Belerajzolták a szívünkbe a tavaszt a szüleink, akiknek szerencsére kötelességük volt szeretni minket, és elviseltek még akkor is, amikor elviselhetetlenek voltunk. Tűrték a rengeteg sok hiszti, meg ordítást meg „nincs mit fölvegyek”-et meg „utálom az iskolát”. Kiskanállal kapartak össze bennünket, ha kellett.
És belerajzoltuk mi egymásnak annyi éven át. Idézet az egyik osztálytársamtól kapott búcsúfotóról: „A közös 12 gyönyörű év emlékére, ami alatt hátrafordultam, dumáltunk, mosolyogtunk és jól megvoltunk”. Mert lényegében erről szólt. Egymástól tanultunk angyalian tisztának és pokolian rossznak lenni, együtt szidtuk a matekórát, az életet, a mindenséget, együtt szerettük a matekórát, az életet, a mindenséget. Sokszor mondtuk egymásnak, hogy meg akarlak ölelni. Meg azt is, hogy meg akarlak ölni... Fáradtságtól alig állva énekeltük, hogy jó nekem. És elhittük.
A tavaszunkat visszük magunkkal. Remélem, megőrizzük tisztán és gyermekien. És remélem, hogy sok-sok év múlva még mindig úgy fogjuk élni az életünket, ahogyan most: nyílt tekintettel és lélekkel, maszatosan, méterekkel a föld fölött lebegve, tündérszoknyakék ég alatt. És bármi jön, még mindig azt fogjuk mondani, hogy semmi baj, majd... megkeressük a világban a szépet.
Rosu kriszta, Székely Mikó Kollégium, Sepsiszentgyörgy