Feltételes és végleges módok

Hogy érti meg egy gyerek az elmúlást? Ahogy egy idő után vesszük a bátorságot, és a virágokról meg méhikékről szóló gagyi mesét előadjuk, úgy kellene egy halálmese is, mondjuk a madárról, aki egy napon láthatatlanná vált. Vagy valami ilyesmi...Vagy nem? Lehet, hogy sokkal becsületesebb, ha nem a kisvakond adagolja be gyerekünknek, hogy ami megszületik, az el is pusztul, hanem magunkra vállaljuk ezt a feladatot.

Nem mondhatom, hogy minket annak idején felvérteztek, hogy szembenézzünk az elmúlással, de Szalárdon legalább jártunk temetésekre. Általában hátul álltunk, virágot ültettünk az előttünk álló bús bácsi nadrágjának hajtókájába. Vagy vihogtunk féktelenül egy másik savanyújóskán, akinek szőrpamacs lógott ki a füléből.

Testvérem már korán sejtette, valami bűzlik az élet körül, az egész egy átverés, csak festett kép, s visszavonhatatlanul tartunk az elkerülhetetlen felé. Ami a vásznon túl van az az örök. Bármi is legyen az. Ezzel szemben én úgy éreztem, hogy a halál valami feltételes. Talán a szóalakból sugárzott ez felém? Ha már lál, hát legyen lál... De ezek szerint az is egy opció, ha nem lál. Amikor mégis nyomasztott a szó maga, akkor elég volt ezt felidéznem: halál, hol a te fullánkod? – s lelki szemeim előtt megjelent a kérdezett, század eleji sárga-fekete úszódresszben, mint egy nagy darázs. Potroha végén kiálló fullánkkal. Hallod-e, te halál, így, köpeny és kiegészítők (pl. kasza) nélkül egészen röhejes vagy! Még hogy nem a ruha teszi...

Most, hogy egy év leforgása alatt két dédszülőt vesztettek el gyermekeim, a halálkérdés tisztázása sürgős lett. Elmondtuk nekik, hogy a dédi meghalt, öreg volt, elfáradt, most jobb neki, és persze, szomorúak vagyunk... Megrázó volt látni, hogy ugyanazt az üzenetet hogyan formálja mindhárom gyerekünk saját képére és hasonlatosságára.

Samu, akit öt év súlya nyom, már érzi, hogy valami jóvátehetetlen történt, mégis, van, hogy reggel ébredés után az az első kérdése: a Dédi még mindig meghalt? Esténként általában megfogalmazzuk, hogy mi volt a legjobb és a legrosszabb az elmúlt napon. Samu hetek óta azt mondja, a legrosszabb, hogy a Dédi meghalt. Látom, hogy foglalkoztatja a dolog, és mer kérdezni: ti meghaltok? Én is? S még mindig jobb kibökni a keserű igeneket, mint négyszemközt hagyni a gyermekünket az ismeretlennel... Ha csak az anyja némán rázkódó vállát látja mosogatás közben, s akkor kérdezi, hogy mi a baj, s mi lárvamosollyal feleljük, hogy semmikicsimjátsszálszépen, lelkifurdalás-lavinát indíthatunk meg, vagy olyan félelemcsírát sarjaszthatunk benne, ami aztán kiirthatatlanná válik. Gyermekünk, ha érzi, hogy a forrás hiteles, úgyis csak annyit vesz át, amennyi nem ártalmas neki.

Lánykám, a maga mindenható három évével szintén kérdez, de megvan a saját, megingathatatlan elképzelése a dolgokról, miszerint: a Dédi meghalt, elültették, egy szép virág fog kinőni belőle... Slussz. A többi csak maszlag.

De már Emmababa is értelmez. Valamelyik délután ezt ismételgette kérdő hangon: dédidédidédidédi. Mondom neki, Dédi meghalt. De ő csak folytatta: diédidiédidiédi. Nos, én a gyászmunkának abban a fázisában vagyok, amit nevezhetünk pavlovinak. Néhány szóra feltételes reflexként működésbe lépnek a könnymirigyeim. Magyarul, bőgök, mint az árva macska. A Dédi is egy ilyen hívó szó... Egy idő után megelégelem a folyamatos dédizést, rárivallok, keményebben a kelleténél: Dédi meghalt, érted?! Nincs!

Erre rám néz, majd a kiürült, tojásmaszatos tányérjára pillant, s mindentudó tekintettel mondja:

Diédi... nitob (nincs több).