Fegyelem, fegyelem!

Szűk száz év alatt egy csomó szavunkat sikerült kiürítenünk, talmi tartalommal telítenünk, illetve negatív kicsengésűvé változtatnunk. A fegyelem, fegyelmezés kifejezéseink az utóbbi csoportba tartoznak. A fegyház, fegyenc, sőt a fegyver lettek ezekre a szavakra a legközelebbi asszociációk.

Kínosan kerüljük ezeket a kifejezéseket, ha mégis találkozunk velük, lelki szemeink előtt pofonok lilás pálmafalenyomata sejlik fel, meg fűtőtest zugában kucorgó megfélemlített kisgyermek. Legszolidabb változatban meg egy fentről nézve békegalambot formázó, félezer vágottszemű kislányból álló csoport, vagy egy csupaizom, bús szemű, román olimpikon kislegény képét idézzük fel...

Minek ez a képmutatás? Egy szó nem lehet önmagában gonosz. A mi túlkapásainktól válik azzá.

Még emlékszem arra, amikor iskolás koromban a padban egyik kezünket hátra téve, másiknak a mutatóujját a szánkra helyezve kellett várnunk a tanítónőt. Nem volt sem fájdalmas, sem megalázó. A körmös, tenyeres igen, de azt csak egyszer kaptam, és nem a tanáromtól, hanem a nagyanyámtól...Volt továbbá még egy nadrágszíjas verés is, amit nagyapám követett el, s ami annyira megsínylette bimbódzó egómat, hogy máig sem tudok rá visszaemlékezni. Aztán a zongoratanárnő képe rémlik fel, nem az arca, csupán a keze, benne a tőrhegyesre faragott tintaceruza. Valahányszor félreklimpíroztam, lecsapott. Összpontosítás, összpontosítás – rikácsolta. Ez is történt, ha már én nem tudtam, ő pontosított engem össze-vissza. A piros szúráspontok a következő órára eltűntek.

Aztán gyerekeim lettek. Nem foghatom tapasztalatlanságra, s nem is vagyok büszke rá, de fiam nagyjából tíz pofont kapott már tőlem életében. Főként akkor csaptam le rá, ha valamelyik húgát bántotta. De erről is leszoktam már. A szómágia legalább ilyen hatásos... ha azt mondom neki, hogy most legszívesebben jól szájon vernélek, eléggé megszeppen. Lányaim megúszták. Nem hiszek sem a kézre csapás, sem a fenékporolás áldásos hatásában. A nyaklevesről például sokáig azt gondolták, hogy nyakas karajból készül...

Márpedig fegyelem kell. Elsősorban önfegyelem. Ha van önfegyelem, részünkről nincsen fegyelmezési kihágás. Korlát is van persze, hogy minél nagyobb teret bejárhassanak a mieink, és bele ne szédüljenek a való világ feneketlen szakadékába, hiszen nem alakult ki még bennük a tériszony. A másik fontos elem a fegyelmezésben a figyelem. Figyelnem kell őt ahhoz, hogy megértsem, ahhoz, hogy tudjam, milyen celofánba csomagoljam számára a szabályokat. A siker titka talán egy új kifejezésben rejlik, a „személyre szabott fegyelmezésben”.