Érköbölkúton a ló családtag

Csaták, háborúk megnyerése múlt lovakon és lovasaikon. A magyar nép és Magyarország történelméhez mindig hozzátartoztak a lovak. Őseink nem csupán használták ezt az erős jószágot, de társként, néhol családtagként tekintettek rá. Sok családban ma is így bánnak a lóval. Nem véletlen, hogy őseink maguk mellé temették, és az ősi hitnek is központi szereplője volt. A magyar történelmi lovasság, a huszárság kialakulása is népvándorló őseinkhez nyúlik vissza. A gazdagokat fosztogató romantikus betyárok pedig a 19. századi puszták fontos lovas alakjai voltak. A hagyomány szerint mi találtuk fel a kocsit is, amely egy magyar faluról, Kocsról kapta a nevét. A fogatolás szerszámai – a hámok, sallangok, kantárok használata –, valamint a fogatolási és hajtásmódok (kettes, négyes, ötös) szintén magyar találmányokhoz és módszerekhez köthetők – írja a Magyar Lovas Turisztikai Szövetség. A lovassportban is sokáig élen jártunk, különösen a fogathajtásban, de a modern díjugratás elveit is magyar emberek dolgozták ki: Széchenyi Dénes gróf és Kégl Károly.

amellyel Rákóczi menye, Adám Andrea foglalkozik. Ezzel kapcsolatban mondja Rákóczi Lajos, hogy a lovasiskolát nem szabad összetéveszteni az élménylovaglással, hisz a kettő távol áll egymástól.

A 2015-ben alakult iskola eleinte csak 8–10 gyermekkel foglalkozott, de azóta annyira megnőtt az igény, hogy még felnőttek jelentkeznek. A gyermekeknek tartást, alázatot és rendszerességet tanít a lovaglás, mert együtt élnek, mozognak, lélegeznek a lóval. Felszabadulnak, feltöltődnek minden alkalommal, amikor megfordulnak a lovardában. Ugyanakkor pozitív hatással van a lelki életükre is – állítja a tapasztaltak nyomán az érmelléki lótenyésztő.

Az apja nem szerette az istállószagot

„Ha tehettem, már gyermekkoromban az istállók környékén ólálkodtam. Vakációkban méntelepeken dolgoztam, bár apám mindig megérezte a ruhámon az istálló szagát, és megrótt érte, ugyanis nem szerette a lovakat. A tengerparti nyaralásomat is a mangáliai méntelepen töltöttem, számomra többet jelentett a ló, mint a tenger”–mondja Rákóczi, aki –míg ki nem ábrándult a politikai életből –a 90-es években Bihar megye RMDSZ-es parlamenti képviselőjeként a román parlamentet is megjárta. Még ebben a minőségében is megesett vele, hogy a Román–Szír Baráti Társaságnak köszönhetően az egyik szíriai látogatása idején semmi pénzért nem hagyott volna ki egy sivatagi lovaglást, amire éppen alkalma adódott egy ott ácsorgó lónak köszönhetően. A házigazdák annyira meglepődtek e furcsa kívánságon, hogy bár lovat nem, de egy sast ajándékoztak neki, amely ma is dísze (igaz, már kitömve) lakásának.

Gyerekkorában nagyapja egyik lovával elindult „felfedezőútra”, majd a kantárba akadt lábánál fogva egy darabig lógva vonszolta a ló, amit a lazán felfogatott nyereg okozott. Erre a „kis kalandra” majdnem ráment a szeme, de mégsem tágított a lovak mellől. Rákóczi arról is mesél, hogy egyszer majdnem vízbe fulladt a fiával, amikor lóháton akartak átkelni a megáradt Berettyón. Még a feleségét is lóháton szöktette meg az aradi vonatról, aki meghúzta a vészféket, hogy nyeregbe szállhasson vele. „Az életem minden fontos pillanatában szerepet játszott a ló. Néha kalandosan, néha romantikusan”–magyarázza vendéglátóm. Azonban

Tán nincs is ilyen eredmény egyetlen lovassportban sem, sőt, más sportágban sem tart senki ilyen csúcsot...

Érköbölkúton Rákóczi Lajos magyartanár nemcsak lovardával és lovasiskolával adózik e nemes állat kultuszának, de öt olyan szobrot is állított már a faluban saját költségén, amelyek valamilyen formában kapcsolódnak a lovakhoz. Rákócziéknál a lovak családtagok. Mert ló nélkül lehet élni, de nem érdemes –mondja a paripák szerelmese.