Erdélyi kopó, a szerethető eb

Szilaj és ügyes vadászkutyák voltak, amelyek akár egy hétig is űzték a vadat és segítették a vadászokat. A feljegyzések szerint I. Apafi Mihály fejedelemnek 83 kopója volt, és öt-hat napos hajtóvadászatokon vett részt velük. Tőkés Lóránt szerint ma is szilajságáért, kitartásáért s a vadászatokon tapasztalt segítségéért szerethetők leginkább.

„Az utóbbi évtizedekben a kutyatenyésztők sokszor Istent játszottak: átformálták, saját elképzelésükre alakítottak bizonyos kutyafajtákat. Elég, ha megnézzük, hogy 30–40 évvel ezelőtt hogyan néztek ki a németjuhász kutyák, hogyan álltak, jártak, és megnézzük mai alakjukat: hátvonaluk már nem egyenes, és úgy járnak, mintha hátsó lábaik meg lennének rogyva. Holott arra lenne szükség, hogy a kutyatenyésztők megőrizzék a fajta hagyományos külső és belső jellemzőit, ne akarják a kutyaszépségversenyek trendjéhez igazítani házi kedvenceiket” – magyarázza az erdőszentgyörgyi tenyésztő. Úgy véli, a nemzetközi és kisebb helyi kutyaversenyek ma már nem arról szólnak, hogy a kutyatenyésztők megosszák tapasztalataikat s bemutassák fajtáikat, hanem szépségversennyé alakultak át, ahol csak a kutyák tartását, járását, külső tulajdonságait figyelik és értékelik.

Az eb képességei is fontosak

„Többször elmondtam – mert ez annyira jellemző a versenyekre, ahol tenyésztőként és fajtatiszta kutya tulajdonosaként szoktam időnként részt venni –, hogy az erdélyi kopómat egyszer malajziai bírónak kellett értékelnie. Bevallása szerint soha nem látott erdélyi kopót. Könyvekből tudta, mit kell ellenőriznie és pontoznia: tartást, fogakat, szőrzetet stb. Miután mindezeket felírta a lapra, szelfit készített az addig nem látott kutyával. Ez is bizonyítja:

– foglalja össze a versenyekkel kapcsolatos fenntartásait az ebtenyésztő lelkész. Vannak olyan találkozók is, ahol a vadászok felmérik a kopók vadászati alkalmasságát, ügyességét: fél-e a puskalövéstől, tudja-e űzni a vadat, hallgat-e gazdájára. De e versenyeket nem ismerik el szakmai körökben, ezek nem hivatalos, pontszerző és bizonyítvánnyal járó vizsgák.

Az erdőszentgyörgyi erdélyi kopószemle e kétféle megmérettetés között helyezkedett el, ahol inkább vadászok jelentek meg kutyáikkal, az érdeklődők pedig megismerhették a kutyafajtát, és szakértőktől mindent megtudhattak, ami a kopókkal kapcsolatban fontos.

„Nemzeti” jellegzetességek

Tőkés Lóránt 2006-ban döntötte el, hogy Besztercéről vásárol egy fajtatiszta, törzskönyvvel rendelkező szukát és tenyészteni fogja a kihalófélben levő, veszélyeztetett erdélyi kopót. Mint elmondja, azért veszélyeztetett, mert nincs túl sok belőle és félő, hogy ha kicsi az állomány, akkor nem fog fennmaradni elegendő életerős, fajtatiszta egyed. Romániában nincs pontos kimutatás arról, hogy hány fajtatiszta erdélyi kopót tartanak.

„A világ egyik legnépszerűbb kutyafajtája a labrador, amivel semmi gondom nincs, csak az, hogy nálunk nem őshonos. Ha megnézzük, melyik nemzet milyen fajtákat tenyésztett ki, akkor láthatjuk, hogy a kutyák nagymértékben hasonlítanak gazdáikhoz belső tulajdonságokban és jellemvonásokban egyaránt. Őseink közül sokan vadásztak, s az erdélyi kopók éppen ezért a szabadságot kedvelik. Azt, hogy nagyokat futhassanak erdőkön, mezőkön, űzzék a nyulat, vaddisznót és igazi társai legyenek a természetkedvelő embernek. Számomra az erdélyi kopó tenyésztése több mint hobbi, egy feladat” – magyarázza tenyésztői ars poeticáját Tőkés Lóránt.

Szabadságra születtek

Ha mi, erdélyi magyarok nem őrizzük meg ezt az őseink által kedvelt, az erdélyiekhez és a kultúránkhoz tartozó kutyafajtát, akkor helyettünk ki teszi meg? Tőkés Lóránt jó hírként említi, hogy 2004-ben a Magyar Országgyűlés nemzeti kincsnek, védett őshonos háziállatnak nyilvánította az erdélyi kopót.

Akik vállalni tudják, hogy nem megkötve, hanem szabadon vagy kennelbe tartják a kutyát, s nem várnak el olyasmit tőle, ami rá nem jellemző. Meg lehet tanítani alapvető parancsokra, nagyon ragaszkodik gazdájához, de nem kimondottan szófogadó fajta, hiszen évszázadokon keresztül nem azt várták el tőle, hogy pórázon sétáljon a gazda mellett, hanem azt, hogy vaddisznót, medvét űzzön, s gazdájának jelezze, hol a vad.

A lelkész két felnőtt szukája kennelbe zárva fogadott minket, érkezésünk különösebben nem zavarta őket, inkább érdeklődve figyeltek. Lóránt harmadik kutyája még kölyök, és Garas névre hallgat. Játszadozva ugrált körbe, s jól tűrte, hogy póráz kerüljön a nyakára, s rövid ideg még pózolt is a kedvünkért, hogy bizonyítsa: már egészen fiatalon tudja, hogy illik megállni, beállni, s ha majd szépségversenyre „kényszerül”, ott is megállja helyét. De legjobban azt várja – mint felnőtt társai is –, hogy beugorhasson a gazda kocsijának csomagtartójába és erdőn, mezőn kedvére csatangolhasson, szagot fogjon, és vadat űzzön.