Az internetálom milliomosai

Senki nem tudja, mit tesz valójában, és a szülei félnek határozottan közbelépni. Ez az a hármas jel, ami azokat az eseteket jellemzi, amikor a szülők a gyermek túlzott számítógép-használatáról panaszkodnak. És ilyen esetben ők hozzák a kész diagnózist: gyermekem számítógépfüggő.

A kutatók szerint ilyen nincs

Úgy tűnik, a divatos pszicho­kifejezések soha nem fognak eltűnni. Időnként megjelenik egy-egy újabb, és még a szakmabeliek sem veszik mindig észre, hogy az új jelenség tartalma kétes. Ilyen most a számítógépfüggés mint lelki zavar. A kutatók szerint ilyen zavar nincs is. Igaz, így járt a székely bácsi is a viccben, amikor meglátta az állatkertben a zsiráfot, és felkiáltott: ilyen állat nincs is. Hasonlóan vélekedhetnénk mi is a kutatókról: körülöttünk ott vannak az esetek, ők meg azt állítják, hogy ilyen nincs.

Valószínűleg nekik is igazuk van, meg nekünk is az lehet, ha nem gyanakodva fogadjuk álláspontjukat. Egy új patológiai entitás (betegség vagy lelki zavar) leírásához igazolni kell, hogy a látszaton túl is valós, új jelenségről van szó, amelyet a régi fogalmak nem magyaráznak meg. A kutatók lelkiismeretesen el is végzik az adatgyűjtést, az egzotikus statisztikai vizsgálatokat, és egy olyan szakmai vitát folytatnak, amiben megpróbálnak egyezményre jutni az eredményekről. Egyelőre a szakmai vita arra hajlik, hogy számítógép-függőség nincs. A valóságban régóta ismert jelenségek ezek – új köntösben. De ez most ne állítson meg minket abban, hogy szétnézzünk a jelenség körül.

Rockőrület új köntösben?

Gondolatai folyamatosan a gép körül járnak, és nem tud ellenállni használatának. Ezt a viselkedését próbálja eltitkolni családja elől. A számítógép használatával küzd szorongásai és depressziója ellen. Emiatt fontos életeseményeket elhanyagol, a számítógép előtt töltött túlzott időből származó veszteségek sem képesek rávenni arra, hogy életvitelén változtasson.

A tudományosság kritériumát tiszteletben tartva gondolkodjunk el azon, hogy a számítógép-függőség jelensége hogyan nézhetett ki, mielőtt a fiataloknak számítógépük lehetett volna. Elég, ha a nyolcvanas évekig megyünk vissza az időben. Még emlékszem azokra a srácokra, akik a rockzenébe menekültek, és viselkedésük nagyon hasonlított a mai gépmániára. Akkoriban mindenki arra panaszkodott, hogy folyton a magnót bőgetik, és ezzel őrületbe kergettek mindenkit. Másrészt kamaszként vagy fiatal felnőttként nem voltak túl jó érzelmi kapcsolatban a családjukkal, elég sok időt töltöttek elszigetelve, vagy azok társaságát keresték, akikkel szintén a rockról tudtak beszélgetni. Az iskola elhanyagolása és a szülők félelmei hasonlók voltak a mai gépmániások szüleiéhez. Persze sem számítógépük, sem okostelefonjuk nem volt, de én határozottan úgy emlékszem, hogy tudták produkálni a mai „patológiát”. Emlékszem szomszédomra, Cukira, aki akkor tizenhat éves lehetett. Anyja kétségbeesésében többször megfenyegette: „ha még egyszer…” – és itt következett Cuki családi bűnlajstroma –, akkor kidobja az összes rockzenelemezét, összefirkált farmernadrágját és a plakátokat. A viselkedés tehát sosem változott, csak a tettek típusai váltogatják egymást. Cuki anyukája ugyanúgy érezte, mint a mostani fenyegetőző, kétségbeesett szülő, hogy ha hozzányúlnak a függőség tárgyához, a gyermek kétségbeesik, és képes lesz rátámadni saját szüleire vagy elcsavarogni otthonról. Cuki ezt is megtette párszor.

Érzelmileg sérült gyerekek

Figyelembe kell vennünk, hogy az új korok technológiája tényleges változásokat is hoz. Régen a magnó vagy pick-up éjjel ki volt kapcsolva, amíg a bősz rocker aludt. Ma a számítógépek, és főleg a telefonok folyamatosan üzemelnek. Az internet nem ismer időzónákat. Amíg nálunk az emberek alszanak, lehet, hogy Oroszországban, Japánban vagy az Egyesült Államokban éppen a legfontosabb játékokat játsszák, és a mi gyermekeinknek „ott kell lenniük”. Nem térben, hanem időben. És gyakran ott is vannak: akár a számítógépeik előtt, akár a telefonjaik segítségével. Vagy lehet, hogy éppen olyan beszélgetés folyik, amiben részt kell venniük. Az online és az offline közötti elkülönülés megszűnt. Az offline állapotot már csak azok a felnőttek használják, akik a munkát próbálják ilyen módon távol tartani éjszakáiktól és családjaiktól.

Az egyik kérdés, hogy mit tudnak folyamatosan a gép előtt csinálni? A szülők ezt mindig megkérdezik tőlem. Megpróbáltam kideríteni. A válasz igazából egyszerű: mindent, amit a neten tenni, keresni, nézni lehet. Természetesen a számítógépes játékok sok időt vesznek el, de nem csak ennyi történik. Beszélgetnek ismerőseikkel, játéktársaikkal és mindenkivel, aki hajlandó bármit is mondani. Mindenféle videókat nézegetnek, ami éppen érdekesnek tűnik. És közben felépítenek maguknak egy illuzórikus világot, amelyben önmagukat counter strike-bajnokként (egyik népszerű háborús szimulátorjáték) látják, amint dollármilliókat keresnek. Olyan pénzeket, amelyet soha nem kereshetnek meg azokkal a képesítésekkel, amelyekért osztálytársaik az iskolában kínlódnak. Dolgozó apjuk, anyjuk soha nem kereshet annyit munkával, amennyiről ők álmodoznak. Csak ki kell tartani, és a legjobbnak lenni. Az internetes világ ellátja azokkal az ígéretekkel őket, amelyek megkönnyítik számukra, hogy ezt el is higgyék. Órákat töltöttem azzal, hogy az ilyen gyermekeknek megpróbáltam ellenérveket felsorakoztatni.

Az iskolával, a kortársaikkal való kapcsolat fájdalmait nem vállalják. Inkább továbbszövik az internet hőse, a számítógépek bajnoka milliomosairól szóló álmaikat.

Szülői partnerség a kilábaláshoz

Akármilyen kemény dió is átlépniük saját sérelmeiken, amelyeket a társas kapcsolatokban szenvedtek el, a helyzet nem nevezhető menthetetlennek. Ha sikerül egészséges baráti kapcsolatokat kialakítaniuk, olyan barátokat, társakat, szerelmeket találniuk, akik visszacsatolják őket a való világhoz, lassan az internet világának az illúziói is megfakulhatnak. Ha ez időben megtörténik, a dolgok kiegyensúlyozódhatnak. A változás gyakran lassú. Néha annyira, hogy a laikus megfogalmazása értelmet nyer: „kinőtte”. Ebben segíthet a család: ha a szülők hajlandóak felelősséget vállalni a helyzet részeseiként. Ha a családbeli helyzet változását nem a gyermektől várják el, hanem saját maguktól.

Sokszor mondják rólam, hogy a gyermekek lelki zavarában mindig a szülőket hibáztatom. Ezt persze nem így gondolom. Nem lehet a szülő mindig hibás abban, hogy milyen érzelmi traumák érik a gyermekeiket barátaik, társaik, tanáraik, szomszédjaik és a negyedbeli huligánok részéről. De abban hiszek (mert tudom), hogy a szülő lehet az, aki átmagyarázhatja kellő türelemmel a történtek tanulságait. És ha a szülő képes erre, akkor felelős is abban, hogy megtegye. Ha kellő tapintattal közeledik gyermekéhez, ha tiszteletben tartja annak esetleges titkait (intimitását), akkor a gyermek nem fogja rejtegetni mindazt, amit a számítógép előtt művel, hanem lesz egy szövetségese, akivel meg tudja beszélni sikereit, kudarcait, örömét és bánatát. És akkor a szülő véleménye ténylegesen számítani fog neki. Ebből mindenki csak jól járhat.

A szerző pszichológus és pszichoterapeuta