Evangélikus pásztorlevél: a történelem vége, az üdvtörténet kezdete

A lényeg az, hogy ezt az eszmét, a liberális demokráciát nem lehet meghaladni. Hibák úgysem csúszhatnak be, de ha mégis, akkor ezeket a rendszer – mivel tökéletes – önmaga képes korrigálni.

Őszintén meg kell vallanom, hogy e nagyvonalú, nemes eszmével szemben bizony komoly kétségeim vannak, mert mintha a valóság erre ma teljesen rácáfolna.

Sokszor az a benyomásom, hogy éppen fordítva történnek a dolgok, nekünk ma valósággal a nyakunkba zúdul egy egyre elevenedő, ellenőrizhetetlen történelmi folyamat súlya. Itt valami egészen új drámának, egészen más forgatókönyvnek vagyunk a tanúi. S bár Fukuyama eszmefuttatása egészen tetszetős, sokkal inkább a vágyálmokhoz, az utópia világához van köze, mintsem a valóság törvényeihez. Végül is ő, meg a hozzá hasonló gondolkodású emberek talán egyetlen, mégis döntően fontos tényezőt hagynak figyelmen kívül vagy fognak fel tévesen: magát az embert, az emberi tényezőt, az emberi valóságot.

Mert ittlétünk – amely tele van kétségekkel, ellentmondásokkal, feszültségekkel – egy korlátozott, töredezett, külső-belső tényezők által determinált történet. Szerintem nincsen olyan emberi közmegegyezés, „társadalmi szerződés”, amely képes volna szavatolni egy ideális emberi rendszer működését.

Mondjuk ki tehát azt, amit nem szeretünk hallani, pedig fájóan igaz, hogy az emberben meglévő eredendő bűnnel, a bűn egyetemes létszerkezetével szemben minden ideológia, forradalmi tett és felhívás, filozófiai rendszer vagy cselekvés tehetetlen.

Bulgakov A Mester és Margarita című regényének egyik meghatározó jelenete elevenedik meg előttem. Jézus Pilátus előtt állt vádlottként, és a kegyúr, a hegemón, a teljhatalmú Pilátus élesen nekiszegezte a kérdést: „Eljön-e az igazság országa?” Jézus teljes meggyőződéssel válaszolt a furcsa kérdésre: „Eljön, hegemón, eljön.” Sohasem fog eljönni! – kiáltotta Pilátus hirtelen olyan szörnyű hangon, hogy Jézus visszatántorodott. Az előbb még türelmesnek tűnő vallató most egészen elváltozva, eszeveszett dühvel pecsételte meg a vádlott sorsát: „Bűnös, bűnös, bűnös” – ordította, és megerősítette a szanhedrin által kimondott halálos ítéletet. Az eredeti vád az volt Jézus személye ellen, hogy istenkáromlást követett el, és a tömeget a templom lerombolására tüzelte. Pilátus eleinte egyszerűen elmeháborodottnak tartotta, de nem bűnösnek, és fel is akarta menteni. De – és itt jön a fordulópont – ekkor meglátta a második vádpontot, amitől elöntötte a düh, a félelem, és kimondta a halálos ítéletet. „Mondtál valaha valamit a nagy Caesarról? Felelj! – ordította Jézus felé, ő pedig ezt válaszolta: „Egyebek között azt mondtam, hogy minden hatalom a nép felett gyakorolt erőszak valamelyik formája, s hogy

Pilátus tökéletesen megértette, hogy a mi emberi világunkban – bármilyen szépeket álmodjon a gondolat, bármilyen nemes legyen egy eszmény – a hatalmat az erő és az erőszak adja, az igazság, a jogosság és a rend Caesar kardjának a gyümölcse. Jézus országában az igazság, a jogosság Caesar kardjának teljes kiiktatásával valósul meg. Jézus halálos bűne, hogy Caesar és világa hatalmi struktúrájának alappillérét, a hatalom szerkezetének egészét támadja meg és vonja kétségbe. Jézusnak meg kell halnia, mert Caesar és a cézárok uralmát, rendszerét nem itt-ott, egyik-másik vonatkozásában, hanem egészében utasítja el. Jóllehet az Ő országa nem e világból való! Pilátusnak mégis igaza van! Egészen biztos, hogy igaza van, mert ő a történelemben él, az emberi valóság kellős közepén, ahol sohasem fog eljönni sem az igazság, sem a jogosság országa, mert a rendet és a rendszert mindig is Caesar kardja fogja szavatolni. Pilátus szerint semmi esélye annak, hogy békés, önként vállalt emberi feltételek mellett a vágyott „szép új világ” megszülessen, és mi túllépjünk a történelmen. Jézus azonban egészen más perspektívából közelíti meg a valóságot, igazsága a megértés új dimenziójába ragad minket.

Tulajdonképpen ebbe ad betekintést a húsvét története, ezzel veszi kezdetét az „új lét”, az „egészen más” valóság, amely a történelem vége, és egy új történet, az üdvtörténet nyitánya. A történelem végét, az emberi sors drámájának beteljesülését, az igazság és jogosság aiónjának, vagyis a végtelen felé tartó időszakának a megvalósulását, az örökkévaló és a teljesség perspektíváját nem az emberi tényezők és feltételek idézik elő, hanem Isten történelmet meghaladó, a kereszten és a húsvéti feltámadáson keresztül megnyilatkozó kegyelmi tette. Isten új teremtése, amely egyszerre jelenti a régi történelem végét és az új, az üdvtörténet nyitányát. Krisztus feltámadása valóban lezárja a történelmet, mert meghaladja azt. A feltámadás nem történelmi esemény, mert a történelmi gondolkodás, módszer és eszközök segítségével nem értelmezhető, és nem értelmezhető a tér–idő kontextusban sem. Jézus haláláig történelemről beszélünk, mert minden eseményt úgymond tényszerűen, történési folyamatában rögzíteni, érteni, objektiválni lehet, hiszen egyértelműen törvényszerű keretek közé tartozik. Feltámadása, feltámasztása egy egészen más létdimenzióhoz tartozik, ez már nem történelmi kategória, mégis fizikailag valóságos esemény. Nem fantazma, nem szubjektív hitélmény, nem az üres sír legendája, nem ideológiai hamisítvány, hanem a szó legszorosabb értelmében valóságos történés. Mégis az egész a természeti törvényszerűségeket áttörő és meghaladó jelenség, mert, itt Isten cselekszik!

A feltámadás egy egészen más, egy egészen új létmód nyitánya. Emberileg egyszer mindennek vége lesz, a történelemnek is, ittlétünk valóságának is – de már tudjuk, hogy Krisztussal együtt nemcsak meghalunk, hanem fel is támadunk az örök életre, mert az Egynek halála és feltámadása a legnagyobb reménység minden ember számára. Az utolsó szó nem a történelemé, nem az elmúlásé, nem a halálé, nem egy értelmetlen földi lété, a megsemmisülésé, hanem azé az Istené, aki, mint Sámuel mondja: „megöl és megelevenít, letaszít a sírba és újra felhoz onnét”. (1Sám 2,6)

Adorjáni Dezső Zoltán püspök