Miért nem láttuk, hogy jön 9/11 vagy az ukrajnai háború? – Robert C. Castel a figyelmen kívül hagyott jelekről

– fogalmazott.

A klasszikus példa Hirosima: egyetlen repülőgép, egyetlen bomba, és egy város percek alatt megsemmisült. Több tízezer halott, százezres nagyságrendű sérült – mindez egyetlen pillanat alatt. Az atombomba nem a háború legpusztítóbb légitámadása volt, de a váratlansága és koncentrált hatása miatt sokkolta a világot, és hozzájárult Japán kapitulációjához.

A gond azonban nem az, hogy ezek kiszámíthatatlanok, hanem az, hogy a jelek sokszor ott vannak előttünk, csak nem vesszük őket komolyan.

Castel azt is külön hangsúlyozta, hogy nem minden válság fekete hattyú, és nem minden meglepetés jelent valódi krízist. A kettő csak bizonyos esetekben esik egybe.

És vannak meglepetések is, amelyeknek nincs komoly következményük: egy váratlan politikai döntés, egy választási eredmény vagy egy hirtelen diplomáciai fordulat.

Az intézmények és a társadalom egyszerre sokkot kap, mert nem volt ideje felkészülni, és nincs kész forgatókönyve a helyzet kezelésére. Castel szerint a történelem legnagyobb töréspontjai – a terrortámadások, a villámháborúk vagy a globális járványok – mind ilyen, egyszerre válságot és meglepetést jelentő események voltak.

Gyenge jelek: pizzák, narancsok és mentőautók

Az előadás egyik legemlékezetesebb része az úgynevezett „gyenge jelek” világa volt. Castel szerint a hírszerzés nemcsak titkos jelentésekből dolgozik: sokszor hétköznapi adatok árulkodnak a közelgő válságokról.

Ilyen például a Pentagon pizzaindexe. A hidegháború idején megfigyelték, hogy amikor a washingtoni hadügyminisztériumban hirtelen megnő az éjszakai pizzarendelések száma, az gyakran katonai krízis előjele.

– mondta.

A második világháborúban hasonló logika működött: a szövetségesek a német gazdaság bombázásainak hatását akár a párizsi narancsárakból is kiolvashatták volna, hiszen az import megszakadása azonnal megjelent az árakban.

Ezek az apró adatok első látásra jelentéktelennek tűnnek, de egy gyakorlott elemző számára egy egész ország vagy hadsereg állapotáról mesélnek.

Miért nem vesszük észre a veszélyt?

Castel szerint a legnagyobb akadály nem az információhiány, hanem a gondolkodásunk korlátai. A hírszerzés klasszikus felosztását idézve arról beszélt, hogy vannak dolgok, amelyeket tudunk, vannak, amelyeket tudjuk, hogy nem tudunk, és vannak olyanok is, amelyekről azt sem tudjuk, hogy nem tudjuk őket.

A 2001-es terrortámadások kapcsán így fogalmazott:

„Ki gondolta volna, hogy húsz sivatagi csavargó néhány késsel 3000 amerikait öl meg?” – emlékeztetett, hozzátéve, hogy utólag minden logikusnak tűnik: a repülőiskolák, a figyelmeztetések, a jelek. Előre azonban senki nem tudta összeilleszteni a mozaikot.

Nem csak fekete hattyúk léteznek

Castel szerint a kockázatelemzés „állatkertje” sokkal gazdagabb.

Vannak például:

• szürke hattyúk, vagyis ritka, de elképzelhető események – mint az orosz támadás Ukrajna ellen, amelynek lehetősége sok szakértő szerint fennállt, mégis sokakat váratlanul ért;
• fehér hattyúk, amelyek rutinszerű, előre látható veszélyek, mégis bekövetkeznek – például a kamionos terrortámadások Európában, amelyeknek számos előzménye volt, mégis újra és újra sikerrel jártak;
• szürke orrszarvúk, vagyis nagy, közeledő, mindenki által látott fenyegetések, amelyekről tudjuk, hogy egyszer elérnek minket, mégsem teszünk semmit – ilyen lehet egy energiafüggőség, egy gazdasági buborék vagy akár egy elöregedő társadalom problémája;
• fekete elefántok, vagyis mindenki által ismert, de politikai vagy intézményi okokból figyelmen kívül hagyott problémák – mint a fukusimai atomerőmű kockázatai, amelyeket a szakemberek ismertek, mégis ugyanoda építették a létesítményt, ahol cunamik és földrengések fenyegettek.

Az előadó szerint sokszor nem az a baj, hogy nem tudjuk, mi jön, hanem az, hogy nem akarunk tudni róla.

Amikor a társadalom gyorsabb, mint az állam

Castel hangsúlyozta: a válsághelyzetekben nem mindig az állam reagál a leggyorsabban.

Az utóbbi évtizedek kutatásai viszont mást mutatnak. Castel szerint ezek az események inkább úgynevezett „vastag farkú” eloszlást követnek: a szélsőséges, nagy hatású válságok jóval gyakrabban történnek, mint ahogy azt a klasszikus modellek feltételezték.

Castel ezt a mindennapi élet példájával érzékeltette: egyetlen emberöltő alatt láttunk világjárványt, gazdasági válságot és egy nagyszabású háborút Európában. Ha ezek valóban annyira ritkák lennének, mint ahogy korábban hittük, aligha sűrűsödtek volna össze ilyen rövid idő alatt.

Másfelől a fekete hattyúk logikája nemcsak államokra és hadseregekre érvényes, hanem a hétköznapi életre is. Ugyanúgy „fekete hattyú” lehet egy hirtelen betegség, egy gazdasági összeomlás vagy egy váratlan munkahelyi krízis. A kérdés nem az, hogy mindent előre látunk-e, hanem az, hogy mennyire vagyunk rugalmasak, mennyi tartalékunk van, és hogyan reagálunk, amikor a váratlan helyzet bekövetkezik.