Száz nap magány

Csakhogy száz nap oly kevés évtizedes – évszázados? – rossz beidegződések gyökeres kiirtásához. A tévé nyilvánossága előtt és a Facebookon vont mérleget eddigi elnökléséről Románia első nem román nemzetiségű államfője. A nem román nemzetiség ebben az esetben nem puszta szóvirág vagy kisebbségvédelmi megjelölés – és főleg nem abban az értelemben, ahogy mi, magyarok értelmezzük a kérdést –, hanem a társadalmat át és átszövő korrupcióval szembeni következetesség, a felelősségvállalással kapcsolatos mentalitás fokmérője.

Nem meglepő hát, hogy elemzőbeszédében Johannis elsősorban a bukaresti parlamentet bírálta, amely szerinte akadályozza az igazságszolgáltatást. Kétségtelen: a gyanúba keveredett képviselők és szenátorok parlamenti védettsége foggal-körömmel való védelmezésének akkor sincs túl jó üzenete, ha amúgy a „bilincscsörgés” többször is bántóan zajosnak tűnt.

Dan Şova legutóbbi esetétől látszik túlcsordulni a pohár. Miután a PSD-s honatya ügye eleve több sebből vérzik, legutóbbi parlamenti megvédelmezése már-már a bűnrészesség határát súrolja. És nem enged szabadulni attól az erősődő meggyőződéstől, hogy felszínen tartása már sokkal inkább Victor Ponta védelmét szolgálja, nem pedig a parlamenti társaknak a kolléga ártatlanságába vetett hitének kifejeződése. A Ponta-kormány épp Şova megvédésével veszítette el maradék morzsányi hitelét.

Johannis szemmel láthatóan nem hajlandó belemenni a parlament közvetlen megregulázásába, amit a Băsescun és társain szocializálódott román közvélemény szinte rossz néven vesz tőle. A szavazói többség általi legitimációt továbbra is többre tartja, mint bármilyen parlamenti konjunktúratöbbséget.

Talán még fel sem tudjuk mérni, merre, illetve milyen messzire vezet a száz nappal ezelőtt elkezdett út. Persze csak akkor, ha Johannis egyetlen percig sem téveszti szem elől, hogy övé a történelmi pillanat. És nemcsak a ponták pillanataihoz képest.