VEZÉRCIKK – Sadiq Khan, a buszsofőrként dolgozó pakisztáni bevándorló fia történelmet írt: a csütörtöki választások nyomán ő London első muzulmán vallású polgármestere.
2016. május 08., 19:342016. május 08., 19:34
Bár egyesek vészharangokat kongatnak, és Khan sikerét az Európa iszlamizálódása felé vezető út újabb állomásaként hirdetik, a már Londonban született politikus épp annak a mintapéldája, hogy a bevándorlók nem minden esetben alkotnak párhuzamos társadalmat, hanem képesek lehetnek sikeresen integrálódni is az őket befogadó közösségbe.
Khan jogászdiplomát szerzett, majd belépett a Munkáspártba, ahol fényes karriert futott be: miután képviselő lett, többek között a közlekedési miniszteri tisztséget is betöltötte, hogy aztán az idei önkormányzati választáson a nyugati világ egyik legfontosabb metropolisának első emberévé válaszszák. Ugyan Khan muzulmán, távol áll tőle a vallási fanatizmus – egy baloldali párt politikusaként ez enyhén szólva is furcsa lenne. Hogy mennyire nem illik bele a muzulmán bevándorlókról alkotott sztereotípiákba, az is jelzi, hogy radikális iszlamista körök életveszélyesen megfenyegették, amiért megszavazta az azonos neműek házasságát lehetővé tévő törvényt, sőt egy imám még fatvát is kiadott ellene, amelyben egyenesen kétségbe vonta, hogy voksa nyomán Khan egyáltalán muszlim-e még.
Persze attól, hogy Khan teljes mértékben idomult a nyugati értékrendhez, még nem változik meg az a helyzet, hogy Nyugat-Európa nagyvárosaiban ma muzulmán bevándorlók leszármazottainak milliói élnek, akiknek már a szülei is az illető országban születtek, mégsem voltak képesek beilleszkedni. Ehelyett gettókban laknak, ahol párhuzamos társadalom alakult ki, és sokan nem is akarnak beilleszkedni a befogadó ország társadalmába. Közülük egyesek az ebből fakadó hátrányos szociális helyzetből az iszlamista terrorizmuson keresztül látják a kitörési lehetőséget.
Ha Khan példája nyomán néhányukban fölmerül a gondolat: más kiút is lehet, már megérte. Ami persze nem jelenti azt, hogy saját biztonságuk érdekében az európai államoknak nem kell aktívan, minden lehetséges eszközzel arra törekedniük, hogy előmozdítsák a nem őshonos közösségek integrációját a nyugati társadalmakba.
Ízlelgessük egy kicsit: egy magát szociáldemokratának nevező párt jóvoltából Romániában olyan helyzet állt elő, hogy már nem is csupán hipotetikus, megfoghatatlan, távoli rémképként szerepel a napirenden egy szélsőjobboldali párt kormányra kerülése.
A Szociáldemokrata Párt válságkezelési receptje jelenleg a következő: ha ég a ház, víz vagy poroltó helyett a repülőüzemanyag-válságra is fittyet hányva az utolsó kerozinkészleteket kell ráönteni.
A vasárnapi választási eredmények ismeretében fölösleges vitatni, hogy Magyarország demokratikus ország.
Fene tudja, hogy – politikai értelemben – utoljára mikor tátongott ekkora szakadék az anyaországiak és a határon túliak között.
Két nappal az országgyűlési választást követően is folyik a találgatás, vajon mi vezetett a Fidesz-KDNP több mint másfél évtizede tartó hatalmának megdöntéséhez, a Tisza Párt elsöprő győzelméhez.
Talán nem túlzás kijelenteni: a rendszerváltoztatás óta a legintenzívebb és legdurvább választási kampányidőszak ér véget a vasárnapi országgyűlési választásokkal.
Jó egy hónapja zajlik már az Egyesült Államok és Izrael által Irán ellen indított háború, ami Donald Trump amerikai elnök legutóbbi bejelentése alapján még olyan két-három hétig tarthat.
Sokat, egyre többet foglalkozik a média és a közvélemény a családon belüli erőszakkal, no meg a távoltartás lehetőségével és gyakorlatával. Elítélendő, kerülendő, megelőzendő, büntetendő.
Miközben Magyarországon az elmúlt választási ciklusok legkiélezettebb és -feszültebb politikai kampánya zajlik, Erdélyben – és több magyarlakta vidéken a Kárpát-medencében – már megkezdődött a szavazási folyamat.
Amint az várható volt, a szociáldemokraták által a költségvetés szociális vonzatai kapcsán kikényszerített kompromisszum körüli vita csupán tovább mélyítette az ellentéteket a bukaresti kormányt alkotó koalíciós pártok között.
szóljon hozzá!