Nagyhatalmak aknamunkái

Azon viszont már vélhetően többen, hogy Oroszország a jelek szerint az ukrajnai fronton tornyosuló nehézségek ellenére újabb „hadműveletet” készült indítani a chișinăui kabinet megdöntésére.

Persze nem igazi, hagyományos katonai műveletről van szó, hanem titkos akcióról: katonai tapasztalattal rendelkező diverzáns csoportokat próbált meg bejuttatni Moldovába annak érdekében, hogy oroszbarát helyi politikusok párthíveinek kormányellenes tüntetéseire rácsatlakozva indíthassanak támadást kormányzati intézmények ellen, és túszokat ejtsenek.

Legalábbis Maia Sandu moldovai elnök szerint így puccsolta volna meg Moszkva a Nyugat-barát kormányt a moldovai biztonsági szolgálat által az ukrán hírszerzéstől kapott információk alapján felderített titkos művelet során.

Oroszország persze mindezt tagadja, az orosz külügy olyan közleményt adott ki, amely nyomán csoda, hogy van még épen maradt mennyezet a moszkvai külügyminisztériumban.

Eszerint ugyanis csupán olyan „dezinformációról” van szó, amelynek a célja az, hogy Kijev konfliktusba taszítsa Moldovát Oroszországgal, Moszkva ugyanis Ukrajnával és a nyugati országokkal ellentétben nem avatkozik be más országok belügyeibe.

Holott az Ukrajnát megtámadó orosz hadsereg éppen meglehetősen vaskosan avatkozik bele az ország belügyeibe, és eleve a háború megindításának az oka is az volt, hogy Moszkva oroszbarát kormányt szeretne Kijevben az Amerika és a Nyugat felé orientálódó jelenlegi kabinet helyett.

Ennél már tényleg csak az lett volna nevetségesebb állítás orosz részről, ha azt közölték volna, hogy a néhány százezer orosz katonát csak az idegenforgalom fellendítése érdekében küldték Ukrajnába.

Az ugyanis már 2014, a Krím megszállása és a Donbaszban kirobbantott háború kezdete óta egyértelmű, hogy Vlagyimir Putyin orosz elnök és körei számára is az a klasszikus orosz doktrína az irányadó, hogy az országot az esetleges, nyugati irányból érkező támadás ellen úgy lehet a leghatékonyabban megvédeni, ha legalább egy, több száz kilométeres kiterjedésű, lehetőleg orosz befolyás alatt álló pufferállam van az orosz és a nyugati határok között – ez lenne Ukrajna, illetve a már de facto orosz függelékként működő Fehéroroszország.

Ezen megközelítés értelmében az érintett országok polgárainak semmilyen beleszólásuk sincs abba, hogy szeretnének-e orosz befolyás alatt élni vagy sem – legfeljebb annyiban, hogy ha ez nem tetszik nekik, elmenekülhetnek.

A jelek szerint Moszkva számára Moldova is fontos, hogy délnyugati irányban is újra kiterjessze befolyási övezetét, visszaszorítva ezzel a Nyugat befolyását.

A jelenlegi, Nyugat-barát kormány megdöntése és egy Moszkva által irányított bábkormány hatalomra segítése a háborúnál lényegesen olcsóbb titkosszolgálati aknamunkával ezt a célt szolgálná.

Kérdés persze, mennyi a valóságalapja a Maia Sandu moldovai elnök által felvázolt forgatókönyvnek, hiszen annak nyilvánosság elé tárása a puccs megelőzése mellett az egyre csökkenő népszerűségű moldovai kormány iránti szimpátia növelését is szolgálhatta.

Tény ugyanakkor, hogy Oroszországtól egyáltalán nem idegen az ilyen gyakorlat – ahogy más nagyhatalmaktól sem.

Mert ne felejtsük el, hogy nem Oroszország az egyetlen globális játékos, amelyről az utóbbi hetekben kiderült, hogy alaposan gyanúsítható egy titkos európai művelet végrehajtásával.

A napokban nagy port vert fel Seymour Hersh Pulitzer-díjas amerikai oknyomozó újságíró blogbejegyzése, amely szerint az Oroszországot Németországgal a Balti-tengeren keresztül összekötő Északi Áramlat gázvezetékek tavaly szeptemberi felrobbantását Joe Biden amerikai elnök rendelte el. Hersh azt állította, hogy a csöveket az amerikai és a norvég haditengerészet, valamint az amerikai Központi Hírszerző Ügynökség (CIA) semmisítette meg.

Természetesen Washington is tagad, ami nem is csoda, hiszen az ilyen műveleteket a legritkább esetben szokták felvállalni. Persze éppen ezért száz százalékban nem lehetünk biztosak abban, hogy Hersh-nek valóban igaza van, azonban tény, hogy a szabotázsakció egyik legfőbb haszonélvezője Washington. Ezáltal ugyanis elvágta Németországot – és Nyugat-Európát – az orosz földgáztól, amely helyett majd az Egyesült Államok készséggel szállítja a saját, lényegesen drágább cseppfolyósított földgázát.

Mindezt Európa – az EU és a legbefolyásosabbnak tartott európai államok külön-külön is – némán és szemlesütve tűri. Elvégre nincs az amerikaihoz mérhető ütőképes katonai erő, a gazdaság is sokkal megtépázottabb állapotban van a kontinensen dúló háború miatt, és jelen állás szerint kizárólag Washington katonai védőernyője jelent némi biztonságot számunkra.

Ilyen körülmények között dőreség is lenne elvárni, hogy tetemre hívják az Egyesült Államokat.

A mostani esetek ismét csak kitűnően jelzik, hogy az európai politikából hiányzik a pragmatizmus és a vízió, ennek nyomán külső erők saját játszóterükként használják a kontinenst, hiszen senki és semmi nem riasztja el őket. Igaz ugyan, hogy a klasszikus, mindent maga alá gyűrő, az emberi életet és méltóságot semmibe vevő keleti despotizmus hagyományait folytató Moszkvához képest Washington legalább a demokrácia és a jogállamiság elvét hangoztatva jár el, de ettől függetlenül – közös értékek lobogtatása ide, katonai szövetség oda – kőkeményen a saját geopolitikai és gazdasági érdekeit érvényesíti. Ha kell, a mi rovásunkra.

Mindez újabb figyelmeztetést jelent arra nézve, hogy ütőképes európai haderő és az egységesebb, a külső erőkkel szemben az európai érdekek érvényesítését célzó külpolitikai fellépést szolgáló doktrína – ami természetesen nem történhet a kisebb országok rovására, csakis konszenzuson alapulhat, elvégre számukra egy Európai Birodalom sem lenne jobb – nélkül Európa nem igazán számíthat fényes jövőre.