Balogh Levente
2025. december 12., 18:282025. december 12., 18:28
Az Egyesült Államok magára hagyja Európát, sőt már ellenségének tekinti – ilyen apokaliptikus kommentárok hangzottak el annak kapcsán, hogy a Trump-adminisztráció közzétette Washington új nemzetbiztonsági stratégiáját.
Amiről egyelőre természetesen szó sincs, a jelenlegi amerikai kormányt ellenségnek tekintő Trump-fóbiás kommentátorok próbálták manipulatív módon így keretezni a dokumentumot. Annyi azonban egyértelmű, hogy
A stratégia bizonyos mértékig átírja a második világháború vége óta fennálló világrendet, amelyet eleve Washington alakított ki a Szovjetunióval együtt, és bár a háborúban a győztes oldalon végző szövetségesek, majd később Németország is szerepet kaptak a fenntartásában, a vezetés és a végső szó mindig is a legnagyobb haderővel rendelkező, az európai újjáépítést finanszírozó és Európa nyugati felének védelmét elvállaló Egyesült Államoké volt. A most közzétett dokumentumból az világlik ki, hogy
A stratégia értelmében Washington nem moralizál, hanem a saját nemzeti érdekeit követi, azt nézi, mi a leghasznosabb számára. A legfőbb szempont tehát a pragmatizmus, ami néhány, az ideológiai alapú együttműködést előnyben részesítő európai vezető számára kellemetlen lehet, de ha józan ésszel viszonyul a kérdéshez, Washingtonnak nem lehet érdeke, hogy elmarja a szövetségeseket. Az mindenesetre látható, hogy
A dokumentum amúgy nem tartalmaz túlságosan meglepő megállapításokat, valójában inkább csokorba foglalja mindazt, amit eddig láthattunk és hallhattunk a Trump-adminisztráció részéről attól, hogy a szövetségeseknek többet kell áldozniuk a saját védelmükre az Oroszországgal és Kínával kialakítandó kapcsolaton át a hagyományos, fősodratú európai pártokhoz és politikusokkal fűződő viszonyig.
Sokan azt mondják, hogy ezzel izolacionizmust hirdet, és feléleszti a Monroe-elvet, vagyis a James Monroe egykori elnök által az 1820-as években lefektetett doktrínát, amelynek értelmében az európai hatalmaknak nincs keresni valójuk az amerikai kontinensen és környékén, „Amerika az amerikaiaké”. Ami igazából annyit tesz, hogy az Egyesült Államok a saját érdekszférájának tekinti a régiót, és nem tűr beavatkozást más, távoli hatalmak részéről, mint ahogy azt sem, hogy a saját hátsó udvarának tekintett területen bárki az érdekeit sértő politikát folytasson – ennek példája a most a Venezuelából induló kábítószercsempész hajók elleni hadjárat, illetve a kábítószercsempész-hálózatok működését lehetővé tevő venezuelai rezsim megdöntésével való fenyegetőzés.
Trump és stábja a jelek szerint úgy döntött: Amerika megelégszik annyival, hogy a saját portája – vagyis az annak tekintett tágabb régió – előtt söprögessen.
Ugyanez érvényes az ázsiai szövetségesekre, Tajvanra, Dél-Koreára és Japánra is. A dokumentum egyik nagyon fontos eleme még, hogy az Egyesült Államok a stratégiai stabilitás állapotát szeretné kialakítani Oroszországgal. Ez minden bizonnyal úgy interpretálható, hogy szövetségest keres benne a Kínával folytatott rivalizálásban. Ezen viszony megalapozásához szeretné minden lehetséges eszközzel a lehető leghamarabb tető alá hozni az ukrajnai békét, a realitás talaján állva elismerve, hogy Oroszországtól a háború eszkalálása nélkül nem lehet visszavenni az elfoglalt területeket, ezért a háború befagyasztása mellett bizonyos mértékig azt is elismeri, hogy Moszkva beleszólhat Ukrajna jövőjébe.
Mindez a Moszkva feltartóztatását az egykori szovjet tagállamok Oroszországról való teljes leválasztásával megvalósíthatónak látó Brzezinski-doktrínával való szakítást és a Kissinger-doktrínához történő visszatérést jelzi, ami annyit jelent, hogy a két nagy rivális, Oroszország és Kína jelentette kihívás úgy küzdhető le a leghatékonyabban, ha egyikükkel szövetkezik a másik ellen. Csak most éppen ellenkező előjellel, mint a 70-es években:
Mindeközben azzal, hogy Washington jelzi az európaiaknak: ha nem költenek eleget a saját védelmükre, ne számítsanak arra, hogy segíteni fog nekik egy katonai konfliktusban, annak is megpróbálja elejét venni, hogy az európai NATO-tagok bocsátkozzanak háborúba Oroszországgal, amibe aztán az Egyesült Államok is belekeveredhetne.
Az amerikai doktrínának ugyanakkor hagyományosan az is része, hogy elejét kell venni az eurázsiai együttműködés elmélyülésének, az Európa és Oroszország közötti gazdasági együttműködés fokozásának, ezzel ugyanis olyan gazdasági térség jönne létre, amely komoly riválisa lenne az Egyesült Államoknak. Ebben eddig Európa számított a hagyományos partnernek, és a Szovjetunióval fennállt több évtizedes hidegháborús szembenállás nyomán Oroszországot tekintették ellenségnek.
Ez olvasható ki a stratégia azon részéből, amely bírálja az európai – elsősorban nyugat-európai – országokat, illetve a hatalmat a tagállami szuverenitás kárára egyre inkább centralizálni próbáló EU-s bürokráciát, amiért nem lépnek fel az illegális bevándorlással szemben, ami miatt társadalmi szerkezetük radikálisan átalakult. Mindeközben pedig a szélsőbaloldali, illetve a szélsőséges woke ideológia és a túltolt politikai korrektség is gyökeret vert, beszippantva a klasszikus jobboldali pártok egy részét is, ami a szintén túlzásba vitt, ideológiai alapú, a valós lehetőségeket és szükségleteket figyelmen kívül hagyó, az amúgy nagyon is fontos környezetvédelmet lejárató zöldpolitikákkal megspékelve súlyos válságba taszította az európai országokat, rontva a versenyképességüket.
A dokumentum szerint ez Európa civilizációs megsemmisüléséhez vezethet, és már ma is kevésbé hatékony és megbízható szövetségessé teszi. Bár a megfogalmazás némileg túlzóan általánosít, a hagyományos pártok és politikusaik jó részének magatartását elnézve az is megállapítható, hogy olyan messze azért nincs a valóságtól.
Emiatt vádolják egyes, a fősodorhoz tartozó politikusok és közéleti megmondóemberek azzal Trumpot, hogy ellenségnek tekinti Európát, illetve hogy az európai országok szuverenitását megsértve bele akar szólni a belpolitikájukba, amikor a szuverenista pártok mellett áll ki, ami igencsak megmosolyogtató azon erők részéről, amelyektől azért láttunk már olyat, hogy nem fogják vissza magukat, amikor úgy látják, nyomást kell gyakorolni olyan országokra, amelyek nem hajlandók alávetni magát a központi ukáznak.
Távol álljon tőlünk, hogy Trumpot szerény, könnyű természetű és könnyen megkedvelhető embernek minősítsük, akit kenyérre lehet kenni. De azért ne felejtsük el, hogy a hagyományos európai politikai elit már első megválasztásakor szinte egy emberként rontott neki, és kiabált rá kígyót-békát ott, ahol érte, vagyis azért nem kis mértékben maguknak keresték a bajt.
A „haladó” erők körében divat volt a politikába kívülről érkezett, „bárdolatlan”, ráadásul konzervatív színekben politizálni kezdő Trumpon köszörülni a nyelvüket, amivel nem csak őt sértették meg, hanem az őt megválasztó amerikaiak tízmillióit – és így a demokrácia alapelveit – is. Ennek tudható be, hogy Trump ma inkább a fősodorral szemben fellépő szuverenista pártokat tekinti szövetségesnek. Ami egyáltalán nem baj, ugyanakkor
Az amerikai nemzetbiztonsági stratégiából leszűrhető legfőbb tanulság mindezek nyomán az, hogy Európának meg kell erősödnie gazdaságilag és katonailag is. Emellett arra kell törekednie, hogy ne legyen vesztese annak, ha az amerikaiaknak és az oroszoknak sikerül kiegyezniük, és újraindítaniuk a gazdasági együttműködést. Ha ugyanis tétlenül asszisztál mindehhez, arra ébredhet, hogy két nagyhatalom szorításába került, aminek gazdaságilag és biztonságpolitikailag is csak a vesztese lehet.
Ehhez nem szabad felégetni az öreg kontinenst Washingtonnal összekötő hidakat, és nem ártana megpróbálni az oroszokkal is normalizálni a viszonyt, ahelyett, hogy Ukrajna kapcsán a háborús retorikát fokoznák Moszkvával szemben. A jelenlegi helyzet és az új amerikai nemzetbiztonsági stratégia ugyanis azt jelzi: Washington aligha támogatná őket egy oroszellenes háborús kalandban.
és azzal, hogy a világhoz ezen ideológiák szemellenzőjén keresztül, arrogáns, kioktató stílusban viszonyul, miközben ereje és érdekérvényesítő képessége egyre kisebb. Ehhez az EU-ban vissza kell térni központi diktátumok helyett a valódi demokrácia, az országok közötti együttműködés, a szubszidiaritás és tagállami szuverenitás elvéhez, és a látszatát is kerülni kell annak, hogy az igazságszolgáltatást politikai eszközként használják a kényelmetlen politikai ellenfelek ellehetetlenítésére.
Hogy ne lesajnált, enyészetre ítélt szegény rokon, megvetett vazallus, hanem vonzó partner és köztiszteletnek örvendő hatalom legyen, nem csupán Washington, hanem – miért ne? – Moszkva, Peking és a világ bármely országa és régiója számára is.
Rostás Szabolcs
Elsősorban a román főváros lakosainak szánt, erőteljesen ironikus hangvételű szösszenetben érzékeltette a Bukarest és Budapest közötti különbségeket pár nappal ezelőtt egy félig román, félig magyar aradi értelmiségi.
Balogh Levente
Furcsa kétarcúságról tett tanúbizonyságot Nicușor Dan: először a normalitás ritka megnyilvánulásaként beismerte, hogy Románia még mindig korrupt – hogy aztán ugyanaznap a hagymázas nemzeti mitológia jegyében egy potenciális háborús bűnöst tüntessen ki.
Makkay József
A román állami intézmények működésébe mintha eleve bele lenne kódolva a dilettantizmus és a hibás döntések sorozata, amely időről időre hatalmas károkat okoz, miközben a felelősök elszámoltatása elmarad.
Balogh Levente
Drámai ellentmondást kell feldolgozniuk az ukránoknak: miközben úgy tűnik, minden eddiginél közelebb kerülhet a fegyverszünet, azzal is meg kell barátkozniuk, hogy annak áraként biztosan le kell mondaniuk a korábbi területeik egy részéről.
Balogh Levente
Ha tényleg megvalósul Ilie Bolojan felvetése, nem lesz túlzás kijelenteni, hogy a költségvetési hiányt lefaragni próbáló román állam amolyan fordított Robin Hoodként viselkedik: elvenné az egyszerű polgárok pénzét, hogy aztán jól megtartsa saját magának.
Balogh Levente
Régi, évek óta nagy kedvvel rágcsált gumicsont került elő ismét a költségvetési hiány lefaragásához szükséges kiadáscsökkentési javaslatok között az elmúlt hetekben: a parlament létszámának csökkentése.
Makkay József
Románia lakossága és politikai elitje nem szabálykövető társadalmat alkot: az emberek többsége keresi a kiskapukat. Az adócsalás felismerésében és a helyzet orvoslásában rejlik, miként lehet az ország gazdaságát megmenteni az összeomlástól.
szóljon hozzá!