Párbeszéd

Rögtön hozzátennénk azonban, hogy a párbeszédhez két fél szükséges, márpedig hivatalos román részről – mind országos, mind helyi szinten – eddig merev elutasításba ütközött az érdemi vita a magyar közösség autonómiaigényéről. És gyorsan tegyük hozzá: a magát civilnek mondó szféra román képviselői sem szoktak az asztal körül tolakodni, hogy érdemben beszélgessenek az autonómiáról.

Persze a magyar félnek is van tennivalója az ügyben, nem is kevés. A Székelyföldön, ahol a legesélyesebb és legreálisabb a területi autonómia, elengedhetetlen lenne a helyi román közösség folyamatos, román nyelvű tájékoztatása arról, pontosan miről is szól az önrendelkezés, és abból mit nyernének – nemzetiségtől függetlenül – az ott élők.

A gazdasági és közigazgatási kérdések mellett kiemelt figyelmet kell szentelni annak, hogy a románok még véletlenül se érezzék úgy: bármilyen hátrány érheti őket amiatt, mert kisebbségben élnek a régióban. Hogy a román nyelv nem minősülhet másodrendűnek, hogy minden polgár teljesen egyenlően használhatja anyanyelvét mindenhol, és mindenki egyformán hozzájuthat az anyanyelvi oktatáshoz. Hogy szó sincs elszakadási törekvésekről, hiszen ez egy, az ország közepén található régió részéről eleve abszurd lenne. Ezáltal akár példát is lehetne statuálni Bukarest számára: így bánik egy adott területen a többség az ott élő kisebbséggel.

A másik oldalról viszont szükséges a fogékonyság mindennek az érdemi megvitatására. És persze arra, hogy a román állami intézmények és az egyházak román illetékesei közül senki se azzal a tudattal tevékenykedjen a Székelyföldön (és sehol máshol a magyarlakta vidékeken), hogy a románok számára meghódítandó területen vannak, ahol küldetésük a román elem számának növelése. Hogy magukat civilnek, kulturálisnak hazudó szervezetek ne provokáljanak, és ne uszítsanak a magyarok ellen. Enélkül ugyanis reménytelen a párbeszédet szorgalmazni, fölösleges annak hiányára hivatkozni. És képmutató is.