Melyik Nicușor Dan és Románia igazi arca?

Ám a román nemzeti mitológia szerint akkor mondták ki Erdély, a Partium és a Bánság egy része egyesülését Romániával, ami valójában csak a másfél évvel későbbi trianoni diktátum révén valósult meg. Azonban kiderült, hogy a „Nagy Egyesülésnek” nevezett népgyűléssel egyidős veterán legalább annyira ellentmondásos, mint maga a gyulafehérvári esemény: a náci Harmadik Birodalom hadseregének hű csatlósaként harcoló román csapatok katonájaként részese lehetett az odesszai és moldovai népirtásoknak, amelyek során a román hadsereg százezres nagyságrendekben gyilkolt meg zsidókat és oroszokat.

Mindezek alapján jogosan merül fel a kérdés: melyik Dan – és a ma államfőként általa képviselt Románia – igazi arca? Nos,

Dan hátterét ismerve a román állam hiányosságainak feltárására való törekvés szinte természetes, hiszen egy olyan, a hagyományos pártokhoz képest új erő, a Mentsétek meg Romániát Szövetség (USR) egyik alapítójaként vált közismertté, amely messianisztikus neve és több tagjának agresszív világmegváltó, aufklérista hozzáállása ellenére valóban azt a célt tűzte ki, hogy leleplezze a visszásságokat, és megpróbálja megváltoztatni a romániai viszonyokat.

Az elnök az azonos neműek házassága miatti ideológiai nézeteltérések nyomán kilépett a pártból, hogy aztán függetlenként válasszák meg Bukarest főpolgármesterévé, de hozzáállása, a hiányosságok megnevezésének szándéka azóta sem változott – a jelek szerint államfőként sem kívánja azt az álláspontot elfogadni, hogy Románia minden világok legtökéletesebbike, ahol semmire sem fér rá a javítás.

Sőt a helyzet őszinte feltárását ellensúlyozza, hogy bizonyos témákban ő maga sem tud – vagy talán nem is akar – kilépni a régi sémákból. Ennek egyik megnyilvánulása a katonatiszt kitüntetése, aki háborús bűncselekményekben lehet érintett.

Vagyis az, hogy a valós történelem helyett egyfajta nemzeti mitológiát dolgoztak ki a románok számára, amelynek eklatáns példája a mostani események apropóját jelentő december elsejét övező dogmatika, Mihály havasalföldi vajda soha meg nem történt „országegyesítésének” sulykolása vagy a dákoromán kontinuitás mítosza. Mindennek része azon szemlélet is, amelyet ma már számos történész és közéleti szereplő nem oszt ugyan, de a többség még igen, ezért meghatározó: hogy a románok mindig tökéletesek voltak, sohasem követtek el hibákat, ehelyett csak az elnyomók áldozataiként szenvedtek.

(Mielőtt bárki azzal vádolna meg, hogy csak a más szemében éktelenkedő szálkát látjuk, megjegyezzük, hogy természetesen magyar viszonylatban is létezik hasonló szemlélet, de nem annyira fősodratú, mint Romániában – elvégre nálunk nem tanítják valós történelemként például azt, hogy

• a hunok leszármazottai lennénk,
• és Bécsre sem támasztunk történelmi igényt csak azért, mert Mátyás egyszer megszállta).

Mindez ismét csak azt jelzi, hogy az európai viszonylatban fiatalnak számító országukat ünneplő románok körében még nem fejeződött be a nemzetépítési folyamat, hanem még mindig tart – mások kárára.

– ezért tűnik „jó” ötletnek csak azon az alapon kitüntetni egy, gyaníthatóan emberiesség elleni és háborús bűncselekményekben érintett személyt, mert születési dátuma a magyarok fölötti szimbolikus győzelem időpontjával esik egybe. Mindez már csak azért is káros, mert többek között ez a mentalitás az, amely akadályozza azt, hogy a hangzatos szavakon túl érdemben is tenni próbáljanak az országban uralkodó közállapotok javításáért.

Az általános eszmeiséghez való idomulás mellett ugyanakkor a kitüntetéstől aktuálpolitikai hasznot is remélhettek. Az ugyanis gesztusként értelmezhető az utóbbi években egyre erősödő szélsőjobb felé, amely a mai napig illegitimnek tekinti Dant, aki a tavalyi, a szélsőjobboldali jelölt győzelmével fenyegető államfőválasztás állítólagos orosz befolyás miatti érvénytelenítése nyomán megismételt megmérettetésen nyerte el az elnöki tisztséget.

Nem ez lenne az első vitatott, az egészségesnél nagyobb fokú nacionalizmusról tanúskodó államfői megnyilvánulás, hiszen emlékezhetünk: az RMDSZ kongresszusára az értesülések szerint csak azért nem volt hajlandó elmenni, mert ott a székely himnuszt is lejátszották. Eközben még mindig adós a kisebbségügyi tanácsadó kinevezésével. Ami egyrészt jelzi, mennyire tartja fontosnak a témát, másrészt viszont a magyarokkal szembeni általános hozzáállást tekintve lehet, hogy annyira nem is fontos, hiszen kérdéses, hogy érdemben hozzá tudna-e járulni a magyarellenesség csökkentéséhez, vagy csak piros-fehér-zöld bokréta lenne az elnök kalapján.

Azonban mégiscsak egy önálló akarattal megáldott emberről van szó, vagyis ha az ilyen, szélsőséges javaslatokat megfogadja, akkor az azt jelenti, hogy jelentős mértékben egyet is ért és azonosul velük, hiszen az arcát és a nevét adja hozzájuk. A fentiek alapján Romániában nehezen feltételezhető, hogy egy ilyen, érdemtelenül adott kitüntetés miatt le kellene mondania az államfőnek.

Mindezek fényében nem érdemes azon morfondírozni, melyik a valódibb: a visszásságokat beszédében leleplező államfő, vagy az, aki a soviniszta mitologizálás jegyében osztogat kitüntetéseket.

miközben a legfontosabb állami közhivatal betöltője a szavak szintjén szembenéz a tényekkel, és elismeri az ország problémáit és hiányosságait, ugyanazzal a lendülettel, a legnagyobb természetességgel ismétli meg ugyanazon hibákat, amelyek a jelenlegi helyzethez vezettek.