Megőszült autonómiaigény

A szülőföldjükön maradt és az onnan menekülni kényszerült székelyekre, leszármazottaikra, akik Székelyföldön vagy azon kívül csakis az autonómia különböző módjainak biztosítása által bízhatnak újabb negyed ezredévben ennek a bizonytalan jövőnek a kapujában. A marosvásárhelyi megemlékezés rendkívül felemelőnek, színvonalasnak, tanulságosnak, gondolatébresztőnek bizonyult. A rendezvény a csíksomlyói kegytemplom és a marosvásárhelyi vártemplom harangzúgásával kezdődött, és a tartalmas beszédeken túl két népballada megható előadása, Kányádi Sándor igazmondó verssorai és a Maros Művészegyüttes színvonalas táncműsora tette emlékezetessé.

Hitelességét biztosította a bukovinai székely leszármazottakkal rendelkező magyar államtitkár jelenléte, aki egyenes beszédével, személyes vallomásaival, megszívlelendő üzeneteivel érintette meg a hallgatóság „agyát és szívét” egyaránt. Természetesen ünnepi beszédet mondott a szervező Székely Nemzeti Tanács elnöke, aki aggodalmát fejezte ki a tervezett közigazgatási reform miatt, egyúttal pedig bizakodását, hogy „a székely nemzeti ellenállás folytonossága megtartó erő, a jövő záloga a székelység számára.”

Büszkék lehetünk arra, nemzeti erősségünk, hogy esztétikailag, lelkileg és szellemileg nagyon szép ünnepségeket, megemlékezéseket tudunk tartani. A mostani kiemelkedett, hasznos lenne iskolákban is bemutatni a jövő nemzedékei számára. Márcsak azért is, mert a fiatalság – kevés kivételtől eltekintve – teljesen hiányzott az amúgy telt házas kultúrpalotai megemlékezésről. Az őszülő és kopaszodó, nyugdíjkorhatárhoz közeledő vagy azt már túlhaladó férfiak alkották az abszolút többséget. Harmincegynéhány évvel ezelőtti önmagam lelkesedésére gondolva azt kellett megállapítanom, hogy nem rontom az átlagéletkort. És miközben felettünk elteltek az évtizedek, szép lassacskán az autonómia igénye, a mellette való kiállás is megőszült. Velünk együtt.

Háromszor annyi idővel ezelőtt, jó évszázada Kós Károly kiáltotta a célt: a magyarság nemzeti autonómiáját. Nemrég arról értesülhettünk a sajtóból, hogy a román parlament mindkét háza sürgősségi eljárással tárgyalta és elutasította a Székely Nemzeti Tanács és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács által kidolgozott, frissen benyújtott három autonómiatervezetet. Bár a plenáris üléseket hibrid formában tartották, hogy a nagy többségben személyesen jelen nem lévő parlamenterek online szavazhassanak, még annyi támogató szavazat sem gyűlt össze, ahány képviselőt és szenátort juttatott be Románia országgyűlésébe az erdélyi magyarság.

Az autonómiatervezeteket meg nem szavazó magyar képviselőink vajon igazoltan hiányoztak-e, esetleg megtámogatott okostelefonjaik mondtak csődöt, vagy érdektelenekké váltak a román nemzetállam elleni hármas támadásnak tartott alkotmányellenes autonómiatervezetek iránt? Vagy azon választóikkal azonosultak, akik az urnák elé járultak ugyan, de őket sem érdekli a székelység önrendelkezési igénye. Vajon, miután kihalunk, vándorbotot veszünk, azonosulunk a haladónak tartott világ értékrendjével, a „vén Európa” „tündérkertjében” még ifjúkorát élheti-e az autonómiát óhajtók közössége?

Öt évvel ezelőtt, 2018 novemberében Vizi E. Szilvesztert, a Magyar Tudományos Akadémia volt elnökét, az autonómia elkötelezett hívét a Székely Nemzeti Tanács Gábor Áron-díjára terjesztettem elő. (Sajnos, javaslatomat válaszra sem méltatták.) Elsősorban nem kiemelkedő tudományos és közéleti tevékenysége miatt, hanem azért, mert nagymértékben hozzájárult az erdélyi magyarság, a székelység szakmai és kulturális megvalósításaihoz, autonóm törekvéseinek a kibontakozásához.

Ráadásul 2004 szeptemberében Bukarestben a Román Tudományos Akadémia épületében kiállt a székelyföldi magyarság önrendelkezése mellett. Arról értekezett, hogy mivel a tapasztalat szerint az autonómiát élvező régiókban fellendülés tapasztalható, a székelyföldi kulturális és területi autonómia mind az ott élő magyar kisebbség, mind a román nemzeti többség számára előnyös lehet. Örökifjú hite a székelyföldi önrendelkezés mellett kitartó őszülők számára iránytű lehet: „Hiszem, hogy a XXI. században a személyes jogok biztosítása mellett a kulturális és területi autonómiához való jog szolgál a stabil és biztonságos Európa megteremtéséhez.”

A szerző marosvásárhelyi egyetemi tanár