VEZÉRCIKK – A fene se gondolta volna, hogy a meglett férfihasra is ráerőltethető még az a régi mez.
2014. június 11., 23:012014. június 11., 23:01
2014. június 11., 23:042014. június 11., 23:04
A tinédzserkori lelkesedés már jó ideje alábbhagyott, a mindennapi hajtásban új vásárlására sosincs meg a kellő akaraterő, de azért valahogy rendszerint kiszabadul a pakolászó, rendet rakó karmai közül az a feszes, rikítóan színes tízes.
Mától nem kell vitatkozni, miért is foglalja a helyet a szekrényben. Bár a kedves hitves két- vagy négyévente ugyanazzal a szánó-megvető kacajjal nyugtázza az első próbát, lassan úgyis hozzászokik.
Valahogy így törődik bele a világ is, hogy egy hónapig a labdakergetésé a főszerep. A politikus vagy a fociról beszél, vagy hallgat, mert másról hiába zagyvál össze-vissza, és a számlák is mintha kevésbé lennének torokszorítóak.
Mától hidegen hagy, hogy a nagyok futballja is csak a pénzről szól. Nem érdekel a korrupció, az óriási költségek és lemaradások, a társadalmi problémák: Brazíliába költözött az igazi foci velünk együtt, és kész. Olyan a házigazda, amilyen, most már mindegy, nincs visszaút – csak tévé legyen.
Mostantól a legjobb barátok külön táborra szakadnak, s haragosokat hoz össze a közös gólöröm – a legnagyobb ellenség a pincér, aki képtelen időben érkezni. Sokan leszünk, még azok is csatlakoznak majd, akik az elején értetlenkedtek, nevettek, mert hát azért ők is kíváncsiak, mi történik: vajon lenyomják-e a céges tippversenyben a főnököt, miután kicsikarták a házi pocakosokból a tutikat.
Mától a Selecao, La Albicelestes, La Furia Roja, Oranje, Nationalelf, Three Lions, Gli Azzuri, Les Bleus – és még sorolhatnánk – játéka határoz meg minket. Már hozzászoktunk, hogy két-négy évente átváltozunk brazillá, hollanddá, németté vagy olasszá, ez adatott nekünk, idegen ország mezében nőttünk fel, csak mert imádtuk a focit.
Most pedig végre ismét elkezdődik. Mától az a rosszul titkoltan megkönnyebbült pillantás is megbocsátva, amellyel a kedves hitves nyugtázta legutóbb, hogy a mi Nemzeti Tizenegyünk megint otthonmarad, és így nem kell kölcsön vagyonból elhajókázni Sao Paulóba. Hiszen a futball így is magával ragad, s csak a sört kell állni.
Marosvásárhely, a Bolyaiak városa még mindig a legtöbb magyar lakosnak otthont nyújtó település Erdélyben.
Ott állunk a pékárus vagy a sarki bolt pultjánál, a szupermarket kasszájánál, kezünkben egy egyszerű fehér kenyérrel, a pénztárgép kijelzőjén pedig felvillan a kétjegyű szám: 10 lej, 12 lej, 15 lej...
Nyugdíjas halk suttogása a sarki patikában: „Kedveske, melyik az olcsóbb? Ezt a két gyógyszert most hagyjuk ki, majd jövő hónapban visszajövök értük.”
Donald Trump amerikai elnök iráni kalandja nem feltétlenül úgy alakult, ahogy azt a legderűlátóbb illetékesek remélték, ennek a hatásait pedig Európában, benne Erdélyben is érezzük – és várhatóan közép- és hosszú távon is érezni fogjuk.
Közismert okok miatt jó ideje nemigen beszélhetünk román–magyar államközi kapcsolatokról. Ennek ellenére, sőt annál inkább adódik a kérdés, hogy merre mozdul el a két szomszédos ország viszonya, és hogy ez milyen hatást gyakorol az erdélyi magyarokra.
Négy éve az arab labdarúgó-világbajnokságról, nyolc éve „az első afrikai aranyról”, a fekete kontinensen gyarmatosított egykori francia kolóniákon élők leszármazottai által Franciaország színeiben megnyert focivébéről írtam.
Egyre fullasztóbb a levegő az autóban, összeszorul a gyomor. Az sem segít, ha lehúzzuk az összes ablakot. A vezetés, a gépkocsifenntartás ugyanis egyre inkább luxussá válik: a nép autóját a drága parkolóban piszkíthatják kedvükre a madarak.
Némi csalódással konstatáljuk, hogy a kormánypártok hatalomhoz való ragaszkodása miatt a politikai válságot kirobbantó PSD talán megússza, hogy kormányozni kényszerülve vigye el a balhét mindenért.
Valamikor régen a sör a szegény ember bora volt. Ma már lassan a középosztály pezsgője.
Tanügyi rendszerünk ezer sebből vérzik. Bukarestben azonban rátapintottak a probléma lényegére, megvan a megfellebbezhetetlen megoldás: a szabóság.
szóljon hozzá!