Ebben az impozáns kincses városi palotában működött a Metropol kávéház
Fotó: Palatul Ullmann - Cluj Napoca / Facebook
Fél évszázaddal ezelőtt, 1975. február 19-én történt. Másodéves egyetemista voltam Kolozsváron a Politechnikai Intézet Gépépítészeti Karán. Más megyék mintájára szerveztük meg a Maros megyei diákok találkozóját, melynek célja az ugyanabból a régióból jött diákok ismerkedése, barátságok építése és nem utolsó sorban a szórakozás volt.
2025. február 19., 19:452025. február 19., 19:45
2025. február 19., 22:562025. február 19., 22:56
Úgy adódott, hogy zömében magyar ajkú diákok voltunk, román diák csak elvétve akadt. A találkozóra a kolozsvári Metropol vendéglő lett kibérelve, a befizetett diákok létszáma 100-110 között volt. Az este problémásan indult, mert 3-4 személlyel többen ültünk asztalhoz az esti vacsora elfogyasztása végett, mint akik befizettünk. Ezért többször is felolvasásra került a befizetettek teljes névsora, így próbálva meg a potyalesők beazonosítását, ami csak nem járt sikerrel, de annál inkább jól jött a már teremben levő állambiztonságiaknak. Vacsora után az egyik teremben éneklés volt, a táncolás meg két teremben is zajlott, néptánc az egyik teremben, modern tánc a másikban.
Ez bennem gyanút ébresztett és végig kerültem, hogy engem lefényképezhessen. Ott őgyelgett közöttünk egy román katonatiszt is egyenruhában, eléggé illuminált állapotban, akivel váltottam is néhány szót, még jól jöhet alapon.
Így festett az egykor a Metropol kávéháznak otthont adó Blau-Ullmann-palota Kolozsváron évtizedekkel ezelőtt, illetve így néz ki napjainkban. A vonal jobbra-balra húzogatásával teljes egészében láthatóvá válnak a fotók
Amikor hazaindultam, akkor láttam, hogy a kijáratnál milicisták (a kommunista rendőrség munkatársai – szerk. megj.) vannak és az előttem kilépő diákokat rángatják, próbálják betenni a ponyvás IMZ-autójukba a hátsó ajtón keresztül. Ezt a többi diák próbálta megakadályozni, ezért volt a tülekedés és a diákok ütlegelése. Egyre több diák érkezett ki, a milicistáknak fontos lett a sietség, durvult a lökdösődés, s adott pillanatban láttam, hogy a vékonydongájú barátom is bekapcsolódik, s behúz egyet az egyik milicistának, kinek egyensapkája messze repül, ki az út közepére.
Ekkor már tudtam, hogy ebből nagy baj lesz, nagyobb, mint aminek indították a minden ok nélkül ránk küldött milicisták. Ekkor felmentem a csillagvizsgálói bentlakásomba, szokás szerint kihúztuk a diákrádió hangszórójának dugaszát a konnektorból (az volt a diákok közt a hiedelem, hogy ez a hangszóró visszafele is működik, mint mikrofon), és tárgyaltuk, hogy mi is történt. Jóval később érkezett haza a verekedésbe bekapcsolódott társunk, aki már több információval rendelkezett. Elmondása szerint, amikor a milicistáknak sikerült diákokat (kettőt-hármat) bekényszeríteni a járgányukba, ő és egy másik magyarul hangzó nevű diák, aki funkcióval rendelkezett az ASC-ben (Kommunista Diákok Egyesülete, Asociaţia Studenţilor Comunişti), taxiba ültek és követték az elhurcolt diákokat. A rendőrautó járta a várost, több olyan hely is volt, ahol kétszer, háromszor is elment, s amikor a Malomárok közelében levő Milíciához értek, már csak bevonszolták a lefogott és az autókázás során ernyedtre vert diákokat. Ennyi volt az esti információnk.
Fotó: Orbán Orsolya
A bentlakásunk halljában azonnal megláttam a már egyenruhának számító szürke kosztümbe öltözött bőrkabátos alakot és azzal a kiáltással, hogy „várjatok meg, fent felejtettem a kurzusomat”, rohantam vissza a harmadik emeleti szobámba, ahol kapkodva törtem kis ágakat a cirokseprűből, megjegyezve a szekrényemet és a bejárati ajtónkat, hogy hazatértemkor láthassam, volt-e „látogatónk”. A Bariţiu (Malom) utcában levő épületben a főbejárattal szemben, fent, a jobboldali teremben volt óránk. Kurzusra bejött az egyik titkárnő és az előadónknak mondta, hogy Adorjánit ki kell kísérnie. Kilépve az ajtón sopánkodva mondta, hogy „Vai, dar ce ai făcut mă, ce ai făcut?” (Jaj, mit tettél te, mit tettél?)
A dékánátusra kísért, ahol igen sokan ültek az asztalnál velem szemben. Jelen volt a prodékán, a párttitkár, a diákközponti milícia parancsnoka, az egyetemi ASC-képviselő stb. Mindenkire már nem emlékszem 50 év távlatából. Azzal indítottak, hogy ott voltam a Metropol vendéglőben és Horthy-nótákat énekeltem, amiért engem el fognak távolítani az egyetemről. Azonnal tiltakoztam, mondva, hogy elsősorban nem ismerek ilyen énekeket, másodsorban pedig van annyi eszem, hogy nem énekelek tiltott dalokat.
A „bizottságnak” mondtam, hogy különben is, az este nagy részében egy katonatiszttel beszélgettem. Iszonyatosan nagy halom fényképet szórtak elém azzal a kérdéssel, hogy én miért nem vagyok egyiken sem, és hogy kiket ismerek. Hogy miért nem szerepelek, azt nem tudtam (dehogynem!), ismerni csak a szobatársaimat ismertem fel és még egyetlen egy srácot, aki Marosvásárhelyen a közelünkben lakó rokonát szokta látogatni és akit Gyurinak hívnak, de a családnevét nem ismerem – mondtam.
Fotó: Orbán Orsolya
Engem visszaengedtek kurzusra, de már vitték is ki sorban a szobatársaimat. Tudtam, hogy ennek fele sem tréfa, ugyanis a kihallgatásomkor már megfenyegettek, hogy kirúgnak az egyetemről. Kurzusok után a bentlakásba érkezésünkkor én voltam az ajtónyitó és egyből láttam, hogy jártak a szobánkban és főleg a szekrényeinkben. Reggeli gyanúm így beigazolódott. Pár nap múlva megkerestem családom jó ismerősét, aki magas pártfunkcióban volt Kolozsváron. Ahogy belekezdtem a mondandómba, már közbe is szólt: „Te is ott voltál, te szerencsétlen?”
Ismerősöm azt mondta, hogy ha bent maradok az egyetemen, akkor azt a jogi egyetem dékánjának köszönhetem meg, aki a miniszter kirúgási parancsára azzal állt elő, hogy ki lehet rúgni több mint 100 magyar diákot Kolozsváron az egyetemekről, de akkor azzal is számoljon, hogy a Szabad Európa Rádiónak legalább tíz évre muníciót szolgáltatnak. Ismerősöm arra is felhívta a figyelmemet, hogy a Gaál Gábor Kört többet ne látogassam, ha vendéglőbe megyek, maximum hárman legyünk egy asztalnál, és nem beszélhetünk másról, mint „sportról és kurvákról”.
Fotó: Orbán Orsolya
A hatalom ezen aljas akciója megváltoztatta a következő négy egyetemi évemet. Szinte minden hétvégén hazautaztam Marosvásárhelyre, rengeteg közös kirándulás elmaradt, és folyamatos lett éberségem és öncenzúrám. Diákszobánk lakóit szétköltöztették, hogy ne lehessünk többen magyarok, nem általunk választott román kollégákkal költöztettek össze. Ennek nagy „előnyét” nem kell ecsetelnem, gyakori volt a „vorbiţi romăneşte!” (beszéljetek románul) felszólítás. Ekkor költöztették szobánkba Adişort is (Szeben mellől jött az egyetemre). Nem volt rossz fiú, a tanulás neki nehezen ment, vittük a hátunkon, elkészítettük a terveit. A baj csak akkor volt, amikor ivott és részegen nem egyszer rizsesre hányta a szoba falát, s így sikerült több napra biztosítania szobánk savas gyomorillatát. Hétvégékre mindig elutazott és mindig úgy tért vissza, hogy a Drăgan völgyében volt („Am fost la Valea lui Drăgan”).
Amint említettem, hétvégeken leggyakrabban hazautaztam Marosvásárhelyre. Egy ilyen alkalommal, amikor szombaton tanítás után hazautaztam, anélkül, hogy még felmentem volna a bentlakásba, otthon az a hír fogadott, hogy szobatársam és barátom, aki felment tanítás után a bentlakásba, telefonált, hogy feltörték a szekrényemet. A zsákmány igencsak kiadós volt: kazettás kismagnó, órás rádió, fényképezőgép, rugós esernyő, villanyborotva, és amit nagyon sajnáltam, egy nagy, Németországban vásárolt vadonatúj, drága körzőfelszerelés… Hétfőn Édesapámmal mentem vissza Kolozsvárra, rendőrségi feljelentést tettünk, amit csak vitával sikerült beadni, nagyon igyekeztek minket lerázni. Természetesen a tettes soha nem került meg, így az eltulajdonított dolgoknak is örökre nyoma veszett.
Az egyetemen az lett a következménye a vendéglői találkozás résztvevői számára, hogy hetente többször délutánonként gyűlésre voltunk kötelesek járni, ahol a dákoromán elméletet adták elő, és főleg a kontinuitás-elmélettel próbálták az agyunkat mosni. Egyetememről heten voltunk hivatalosak ezekre az előadásokra. A gyűléseztetés 1975 februárjától 1976 júniusáig tartott, és bennem örökre megmaradt élménnyel lett vége. Ilyen gyűléses napokon tanítás után volt egy óránk, hogy felszaladjunk az egyetemi étkezdéig a Csillagvizsgáló-negyedbe (Hajnal), majd sietve vissza az egyetem Bariţiu/Malom utcai épületébe. Gyakran más évfolyamok éves gyűlésén kellett részt vennünk, töltelékként.
A gyűlésekre egyetemünk egyik tanára rendelt be, s bár magyar neve volt, velünk soha nem beszélt magyarul. Bevezetőként elmondta, hogy ezen a gyűlésen részt vesz mondjuk a negyedév, az ASC és a párt részéről ez és ez az elvtárs, továbbá akadémikus előadó elvtárs és néhány meghívott („şi cîţiva invitaţi”). Ezen utóbbiak voltunk mi. Hangtalanul, fegyelmezetten mindig végig ültük ezeket a semmiskedéseket, szerintem a társaimnak is pont úgy sikerült agyukat kikapcsolva takaréklángra állítani, mint jómagamnak. A nagy élmény 1976 júniusában történt, amikor heten ültünk az első sorban, mögöttünk egy évfolyam diákjai, és amikor elhangzott a „şi cîţiva invitaţi”, mind a heten felálltunk, megfordultunk, szépen meghajoltunk és visszaültünk a helyünkre. Történt mindez úgy, hogy nem beszéltük meg, nem jeleztünk egymásnak, egyszerűen egyszerre heten álltunk fel, anélkül, hogy bárki kezdeményezőt közülünk be tudtam volna ekkor azonosítani. Így lett vége a teljesen haszontalan, mindössze megfélemlítésünket szolgáló, hamis információkkal való kiképzésünknek.
1978-ban fejeztük be a tanulmányainkat, kihelyezéskor én a marosvásárhelyi Elektromaros gyárba kerültem, ahol 1987-ben szerszámtervező mérnökként dolgoztam. Ezen év októberében vittem további négy vállalati kollégát autóval a bukaresti nemzetközi ipari kiállításra. Rohanós nap volt, hajnalban indultunk, igyekeztünk mindannyian nyugati cégek prospektusaihoz hozzájutni. És ekkor fedezem fel ott a 9 éve nem látott Adișort, aki fehér ballonkabátban sétált. Örömmel öleltem meg és ujjongva kérdeztem: „ce faci, Adişor?” (Mit csinálsz, Adişor?) A válsz: „Ca de obicei, ca de obicei” (mint szokás szerint, mint szokás szerint), és jobb tenyerét jobb fülkagylója mögé téve mutatta is. Villám csapott belém, de azért mégis leültünk egy vendéglői asztalhoz, ő sört ivott, én kávét (nemsokára indultam vissza Marosvásárhelyre, 360 km), kissé kóválygott a fejem, és anélkül, hogy kérdeztem volna, ő vette elő a témát, ti. ő azt is tudja, ki lopta el a szekrényemből az értékeimet, de nem mondhatja meg. Szerintem ő volt. Ezzel fizette ki tevékenységét az állambiztonság, és még azt is gondolom, hogy a folyamatos hétvégi eltűnései a „Drăgan völgyébe” a kiképzése lehetett.
A történethez hozzátartozik, hogy a professzor, aki nekem és még sok magyar diáknak segített, még dolgozott, amikor Kolozsváron gerincműtéten esett át és úgy megoperálták a román orvosok, hogy deréktól lefelé lebénították. Ismerősei azt állították, hogy másnak kellett a posztja. Volt osztálytársai Marosvásárhelyre vitték át kórházba, megpróbálták a lehetetlent, meggyógyíttatni. Utoljára 1987 végén találkoztam vele a marosvásárhelyi kórházi betegágyán, amikor megsúgtam neki, hogy végleg elhagyom Romániát.
Ami okot ad arra gyanakodni, hogy a vendéglői találkozó kapcsán előre megtervezett állambiztonsági akcióról volt szó:
Adorjáni Imre, Stockholm
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy elsőként értesüljön a hírekről!
A magyar kormány és az RMDSZ közötti viszony szoros, kölcsönös előnyökön alapul, míg a magyar és a román kapcsolatok normalizálása még várat magára – ez vonható le tanulságként az RMDSZ múlt pénteki kongresszusán történtekből.
Sok mindent elárul a romániai és magyarországi nyilvánosság „témaérzékenységéről”, hogy milyen irányba tolódott el az RMDSZ 17. kongresszusával kapcsolatos közbeszéd, kommentáradat.
Nem könnyű Ukrajna EU-csatlakozásának realitását mérlegelni, hiszen a kérdést azon objektív mutatókon túlmenően, hogy politikailag és gazdaságilag mennyire felkészült az ország, a háború mellett magyar–ukrán konfliktus is beárnyékolja.
A moldovai választások nyomán egyelőre elhárult annak a veszélye, hogy Oroszország befolyási övezete újabb országgal gyarapodjon, ám biztosak lehetünk benne: Moszkva nem tesz le arról, hogy helyzetbe kerüljön a Pruton túli országban.
Sebastian Burduja volt energiaügyi miniszter a jelek szerint mindent elkövet azért, hogy elnyerje a Dan Tanasă leglelkesebb követője címet.
Szemléletes szlengkifejezéssel élve az elmúlt napok drónincidenseivel Putyin elnök bekóstolta a NATO-t, a katonai szövetség pedig a hurrápotimista kommentárok ellenére nem vizsgázott a legfényesebben, miközben az ukrajnai háború tovább eszkalálódott.
Egyre több sebből vérzik a Bolojan-kormány reformcunamija minden fronton, amivel az elszabadult román államháztartást próbálja rendbe hozni. Az a legnagyobb baj vele, hogy kivitelezéséhez nincs meg a társadalom nagyobb részének a támogatása.
Talán nem vagyunk egyedül azzal, hogy inkább azon lepődtünk volna meg, ha az EB elfogadja a nemzeti régiók támogatásáról szóló erdélyi kezdeményezést. Így nem is csodálkozunk azon, hogy a testület lesöpörte az asztalról a projektet.
A várakozásoknak megfelelően túlélte ugyan a bukaresti kormány a bizalmatlansági indítványokat, ám a társadalmi és koalíciós feszültségek továbbra is próbára teszik a kabinetet. Ezen belül Ilie Bolojan alatt erősen inog a miniszterelnöki szék.
Példás, dicséretes reakciók egész sorát váltotta ki a napokban Bukarestben történt sajnálatos incidens, amelynek során egy fiatal rasszista indíttatásból rátámadt egy bangladesi ételfutárra.
Látogatottsági adatok
szóljon hozzá!