Kolozsvári Metropol-találkozó: amikor ki akartak csapni száz magyar diákot

Ez bennem gyanút ébresztett és végig kerültem, hogy engem lefényképezhessen. Ott őgyelgett közöttünk egy román katonatiszt is egyenruhában, eléggé illuminált állapotban, akivel váltottam is néhány szót, még jól jöhet alapon.

A bentlakásunk halljában azonnal megláttam a már egyenruhának számító szürke kosztümbe öltözött bőrkabátos alakot és azzal a kiáltással, hogy „várjatok meg, fent felejtettem a kurzusomat”, rohantam vissza a harmadik emeleti szobámba, ahol kapkodva törtem kis ágakat a cirokseprűből, megjegyezve a szekrényemet és a bejárati ajtónkat, hogy hazatértemkor láthassam, volt-e „látogatónk”. A Bariţiu (Malom) utcában levő épületben a főbejárattal szemben, fent, a jobboldali teremben volt óránk. Kurzusra bejött az egyik titkárnő és az előadónknak mondta, hogy Adorjánit ki kell kísérnie. Kilépve az ajtón sopánkodva mondta, hogy „Vai, dar ce ai făcut mă, ce ai făcut?” (Jaj, mit tettél te, mit tettél?)

A dékánátusra kísért, ahol igen sokan ültek az asztalnál velem szemben. Jelen volt a prodékán, a párttitkár, a diákközponti milícia parancsnoka, az egyetemi ASC-képviselő stb. Mindenkire már nem emlékszem 50 év távlatából. Azzal indítottak, hogy ott voltam a Metropol vendéglőben és Horthy-nótákat énekeltem, amiért engem el fognak távolítani az egyetemről. Azonnal tiltakoztam, mondva, hogy elsősorban nem ismerek ilyen énekeket, másodsorban pedig van annyi eszem, hogy nem énekelek tiltott dalokat.

A „bizottságnak” mondtam, hogy különben is, az este nagy részében egy katonatiszttel beszélgettem. Iszonyatosan nagy halom fényképet szórtak elém azzal a kérdéssel, hogy én miért nem vagyok egyiken sem, és hogy kiket ismerek. Hogy miért nem szerepelek, azt nem tudtam (dehogynem!), ismerni csak a szobatársaimat ismertem fel és még egyetlen egy srácot, aki Marosvásárhelyen a közelünkben lakó rokonát szokta látogatni és akit Gyurinak hívnak, de a családnevét nem ismerem – mondtam.

Ismerősöm azt mondta, hogy ha bent maradok az egyetemen, akkor azt a jogi egyetem dékánjának köszönhetem meg, aki a miniszter kirúgási parancsára azzal állt elő, hogy ki lehet rúgni több mint 100 magyar diákot Kolozsváron az egyetemekről, de akkor azzal is számoljon, hogy a Szabad Európa Rádiónak legalább tíz évre muníciót szolgáltatnak. Ismerősöm arra is felhívta a figyelmemet, hogy a Gaál Gábor Kört többet ne látogassam, ha vendéglőbe megyek, maximum hárman legyünk egy asztalnál, és nem beszélhetünk másról, mint „sportról és kurvákról”.

Amint említettem, hétvégeken leggyakrabban hazautaztam Marosvásárhelyre. Egy ilyen alkalommal, amikor szombaton tanítás után hazautaztam, anélkül, hogy még felmentem volna a bentlakásba, otthon az a hír fogadott, hogy szobatársam és barátom, aki felment tanítás után a bentlakásba, telefonált, hogy feltörték a szekrényemet. A zsákmány igencsak kiadós volt: kazettás kismagnó, órás rádió, fényképezőgép, rugós esernyő, villanyborotva, és amit nagyon sajnáltam, egy nagy, Németországban vásárolt vadonatúj, drága körzőfelszerelés… Hétfőn Édesapámmal mentem vissza Kolozsvárra, rendőrségi feljelentést tettünk, amit csak vitával sikerült beadni, nagyon igyekeztek minket lerázni. Természetesen a tettes soha nem került meg, így az eltulajdonított dolgoknak is örökre nyoma veszett.

Az egyetemen az lett a következménye a vendéglői találkozás résztvevői számára, hogy hetente többször délutánonként gyűlésre voltunk kötelesek járni, ahol a dákoromán elméletet adták elő, és főleg a kontinuitás-elmélettel próbálták az agyunkat mosni. Egyetememről heten voltunk hivatalosak ezekre az előadásokra. A gyűléseztetés 1975 februárjától 1976 júniusáig tartott, és bennem örökre megmaradt élménnyel lett vége. Ilyen gyűléses napokon tanítás után volt egy óránk, hogy felszaladjunk az egyetemi étkezdéig a Csillagvizsgáló-negyedbe (Hajnal), majd sietve vissza az egyetem Bariţiu/Malom utcai épületébe. Gyakran más évfolyamok éves gyűlésén kellett részt vennünk, töltelékként.

A gyűlésekre egyetemünk egyik tanára rendelt be, s bár magyar neve volt, velünk soha nem beszélt magyarul. Bevezetőként elmondta, hogy ezen a gyűlésen részt vesz mondjuk a negyedév, az ASC és a párt részéről ez és ez az elvtárs, továbbá akadémikus előadó elvtárs és néhány meghívott („şi cîţiva invitaţi”). Ezen utóbbiak voltunk mi. Hangtalanul, fegyelmezetten mindig végig ültük ezeket a semmiskedéseket, szerintem a társaimnak is pont úgy sikerült agyukat kikapcsolva takaréklángra állítani, mint jómagamnak. A nagy élmény 1976 júniusában történt, amikor heten ültünk az első sorban, mögöttünk egy évfolyam diákjai, és amikor elhangzott a „şi cîţiva invitaţi”, mind a heten felálltunk, megfordultunk, szépen meghajoltunk és visszaültünk a helyünkre. Történt mindez úgy, hogy nem beszéltük meg, nem jeleztünk egymásnak, egyszerűen egyszerre heten álltunk fel, anélkül, hogy bárki kezdeményezőt közülünk be tudtam volna ekkor azonosítani. Így lett vége a teljesen haszontalan, mindössze megfélemlítésünket szolgáló, hamis információkkal való kiképzésünknek.

1978-ban fejeztük be a tanulmányainkat, kihelyezéskor én a marosvásárhelyi Elektromaros gyárba kerültem, ahol 1987-ben szerszámtervező mérnökként dolgoztam. Ezen év októberében vittem további négy vállalati kollégát autóval a bukaresti nemzetközi ipari kiállításra. Rohanós nap volt, hajnalban indultunk, igyekeztünk mindannyian nyugati cégek prospektusaihoz hozzájutni. És ekkor fedezem fel ott a 9 éve nem látott Adișort, aki fehér ballonkabátban sétált. Örömmel öleltem meg és ujjongva kérdeztem: „ce faci, Adişor?” (Mit csinálsz, Adişor?) A válsz: „Ca de obicei, ca de obicei” (mint szokás szerint, mint szokás szerint), és jobb tenyerét jobb fülkagylója mögé téve mutatta is. Villám csapott belém, de azért mégis leültünk egy vendéglői asztalhoz, ő sört ivott, én kávét (nemsokára indultam vissza Marosvásárhelyre, 360 km), kissé kóválygott a fejem, és anélkül, hogy kérdeztem volna, ő vette elő a témát, ti. ő azt is tudja, ki lopta el a szekrényemből az értékeimet, de nem mondhatja meg. Szerintem ő volt. Ezzel fizette ki tevékenységét az állambiztonság, és még azt is gondolom, hogy a folyamatos hétvégi eltűnései a „Drăgan völgyébe” a kiképzése lehetett.

Utóirat

A történethez hozzátartozik, hogy a professzor, aki nekem és még sok magyar diáknak segített, még dolgozott, amikor Kolozsváron gerincműtéten esett át és úgy megoperálták a román orvosok, hogy deréktól lefelé lebénították. Ismerősei azt állították, hogy másnak kellett a posztja. Volt osztálytársai Marosvásárhelyre vitték át kórházba, megpróbálták a lehetetlent, meggyógyíttatni. Utoljára 1987 végén találkoztam vele a marosvásárhelyi kórházi betegágyán, amikor megsúgtam neki, hogy végleg elhagyom Romániát.

Ami okot ad arra gyanakodni, hogy a vendéglői találkozó kapcsán előre megtervezett állambiztonsági akcióról volt szó:

• Kezdéskor már a vendéglőben volt fényképészük
• A mulatság befejeztekor, a vendéglő ajtajában felkészülve várták a milicisták a kiérkezőket
• Találomra, válogatás nélkül próbálták autójukba betuszkolni az első kiérkező diákokat
• Egy nap múlva már Kolozsvárra érkezett a bukaresti belügyminiszter konkrét elképzeléssel, hogy több mint 100 magyar diákot kirúgjanak az egyetemekről
• Gyűléseztetésünk már csak folytatás volt, de mindenképpen a magyar diákok megfélemlítésére szolgált
  
  Barátaimmal akkor is tudtuk, és ma is a leghatározottabban merem kijelenteni, hogy a találkozó ideje alatt semmiféle törvénytelenség vagy rendbontás nem történt. Összejövetelünk mindössze egy egyetemisták által szervezett civilizált mulatás volt. És most, 2025-ben a hazugságok és történelemhamisítás miatt van Európában egy történelem nélküli húszmilliós nemzet, mely megérdemelné, hogy megtudja a valós igazságot a múltjáról. Erre talán már van egy kis remény, mert napjainkban, bár ritkán jelennek meg, ám igazat kezdenek írni egyes román történészek is, mint Lucian Boia, Dan Alexe.

Adorjáni Imre, Stockholm