Hazaárulás vagy józan belátás? Spanyolok, katalánok, amnesztia és autonómia

Azokról a katalán politikusokról van szó, akiknek egy része kénytelen volt emigrációba vonulni, másokat pedig, akik otthon maradtak, elítéltek, miután a spanyol hatóságok eljárást indítottak ellenük zendülés vádjával a hat évvel ezelőtti függetlenségi népszavazás megszervezése és a katalán függetlenség kinyilvánítása miatt.

Az akkori események és következményeik a mai napig kihatnak a spanyolországi hétköznapokra, és jól rávilágítanak arra, hogy milyen negatív következményekhez vezet, ha a központi államhatalom nem kezeli megfelelően az önrendelkezési törekvéseket, és ignorálja egy őshonos nemzeti közösség jogos igényeit – még olyan körülmények között is, hogy az országban egyébként nem csupán elismert az autonómia intézménye, hanem alapvetően jól is működik.

Mint ismeretes, Spanyolországban a Franco-rendszer megszűnte után olyan alkotmányt fogadtak el, amely nem csupán elismeri az ország területén élő őshonos közösségek létét, de ezen túlmenően széles körű autonómiát is biztosít számukra. Igaz, nem egyforma mértékben, bizonyos régiók számára több, másoknak kevesebb önrendelkezési jogot biztosítottak – ezt nevezik aszimmetrikus regionalizmusnak.

A rendszer koránt sem tökéletes – például Katalónia sem öleli fel az összes, katalánok lakta területet –, de azért működik.

A konfliktus gyökerét részben az adta, hogy Katalónia a Baszkföldéhez hasonló pénzügyi autonómiát követelt Madridtól, amit persze a központi spanyol vezetés nem akart megadni, hiszen az egyik leggazdagabb spanyolországi tartományról van szó.

Erre volt a válasz a függetlenségi népszavazás, amelyet a központi, akkor konzervatív, néppárti vezetésű spanyol kormány arra hivatkozva, hogy alkotmányellenes, minden eszközzel megpróbált megakadályozni. Majd amikor botrányos körülmények, nem egyszer dulakodás közepette lezajlott, az alkotmányra hivatkozva eljárást indított a katalán vezetők ellen.

Ennek a mizériának próbál most véget vetni a szocialista párt azzal, hogy a kormány parlamenti támogatásáért cserében megszünteti az eljárást a katalán függetlenség mellett kiálló politikusok ellen.

Persze részben igazuk van azoknak, akik szerint a spanyol szocialisták vezére, Pedro Sánchez nem feltétlenül csupán a parttalan tolerancia és az önrendelkezési jog iránti mérhetetlen tisztelet miatt döntött így, hanem a hatalom megtartása érdekében.

Viszont ezzel a döntéssel talán sikerült egy lépést tenni az indulatok csillapítása, a spanyol–katalán viszony normalizálása érdekében.

Nota bene: a spanyol baloldali párt ideológiailag amúgy borzasztóan ellenszenves, kultúrember számára vállalhatatlanul szélsőséges politikát képvisel a genderkérdésektől kezdve a hagyományos értékekhez való viszonyuláson át addig, hogy az Izrael elleni terrortámadás után a palesztinok mellett állt ki nagyobb hangsúllyal.

A katalán kérdésben viszont – még ha csak a hatalom birtoklása érdekében is – a megbékélés irányába vezető döntést hozta meg.

Igaz, hagyományosan talán eleve több a kötődés a spanyol baloldal és a katalán pártok között. Már csak azért is, mert történelmi okokból a katalán pártok jó része baloldali, és a jobbközép, nacionalista – vagyis függetlenségpárti – pártok is liberálisok. Ennek a magyarázata nem túl bonyolult: ideológiailag is szembe helyezkedtek a soknemzetiségű országban a spanyol nemzetállami nacionalizmust képviselő jobboldallal, amely nem mindig nézte jó szemmel a katalán önrendelkezést. (Bővebb háttérinformációért a történelemkönyvek mellett ajánlatos elolvasni George Orwell Hódolat Katalóniának című regényét.)

A jobboldali Néppárt most persze hazaárulással vádolja a szocialistákat, és a maga logikája szerint igaza is van, hiszen a PSOE egy olyan pártszövetséget legitimál, amely a jelenlegi Spanyol Királyság szétszakítására tör.

Csakhogy a katalánok olyan önálló nyelvvel és kultúrával rendelkező nemzet, amelynek a nemzeti önrendelkezés elve alapján joga van saját államhoz. Ez persze a spanyol alkotmányt lobogtató oldal szerint nem így van, de hát ez ördögi kör, hiszen fölmerül a kérdés: mi az erősebb, az ország szétszakíthatatlanságát kimondó alaptörvény vagy a nemzeti önrendelkezés általános elve? Nos, mint minden esetben, a magasztos ideákon túlmenően az, amelyiknek az érvényesítéséhez több erőforrás, esetleg karhatalmi-katonai erő és nemzetközi támogatás áll rendelkezésre.

Mint ismeretes, ebből a szempontból a madridi államhatalom állt – és áll ma is – jobban, ez mutatkozott meg a hat évvel ezelőtti eseményekben is.

Mégis, lehetett volna másképp is.

Ha nem viselkedett volna a jobboldali párt hisztérikusan a katalánokkal, akkor most talán akár őket is támogathatnák a parlamenti többség megszerzésében.

Példaként ott van Nagy-Britannia, amely ugyan hagyományosan is elismeri, hogy több ország alkotja, de a higgadt, korrekt hozzáállás a londoni hatóságok részéről akkor is figyelemre méltó.

Hiszen amikor Skócia kormánya úgy döntött, hogy népszavazást kíván rendezni a függetlenségről, akkor a brit kormány nem fenyegetőzni kezdett, nem karhatalmat küldött a népszavazás megakadályozására, és nem küldte rá az igazságszolgáltatást a skót függetlenségpárti politikusokra.

Ehelyett a referendum tudomásul vétele után érvekkel kampányolt Nagy-Britannia egyben tartása mellett, azt hangsúlyozva, miért jobb a skótoknak is, ha – többek között a labdarúgó-válogatott önálló nemzetközi szereplését is lehetővé tevő, széles körű önrendelkezés megtartása mellett – tagja marad a hatékonyabb nemzetközi érdekérvényesítést lehetővé tevő brit államközösségnek.

A skótok pedig – ha nem is nagy többségben – úgy döntöttek: ez valóban megfontolandó érv, és inkább a maradásra szavaztak.

A fenti példák ismét csak azt mutatják, hogy a minél magasabb szintű autonómia kölcsönösen előnyös mindkét fél számára, hiszen ez szavatolhatja a korrekt egymás mellett élést és együttműködést –, és akár az elszakadási törekvéseket is ellensúlyozhatja.

Az viszont durván visszaüt, ha egy őshonos nemzeti közösséghez leereszkedően viszonyulnak, és gyámkodásra szoruló kiskorúként kezelik.

Ez Spanyolország számára is komoly tanulság. De nem csak: jó lecke minden olyan ország számára, amely annak ellenére is „nemzetállamként” vizionálja önmagát, hogy milliós nagyságrendben él más nemzetiségű őshonos közösség a területén.