Amikor leszavazták a határon túli magyarokat

Egy passzus erejéig elevenítsük fel a végeredményt, amely érvénytelenné tette a jobb sorsra érdemes népszavazást: a voksoláson a szavazásra jogosultak kevesebb mint a fele jelent meg. A 8 048 739 választásra jogosult személyből 3 017 739 fő szavazott, azaz a felnőtt lakosság 37, 49 százaléka. A feltett kérdésre viszont a voksolók 51, 57 %-a mondott igent, ami kis mértékben ugyan, de ellensúlyozta a sikertelen népszavazás okozta általános letargiát a Kárpát-medencei utódállamok magyar közösségeiben.

Sokat vitatkoztak arról, hogy érdemes volt-e a Magyarok Világszövetsége (MVSZ) kezdeményezését az Országgyűlésnek felkarolnia, és Mádl Ferenc köztársasági elnöknek kiírnia a kórházprivatizációról szóló referendummal egy napra a kettős állampolgárságról szóló népszavazást. Mindez azért bizonyult kényes ügynek, mert a hatalmon lévő Magyar Szocialista Párt – Szabad Demokraták Szövetsége (MSZP–SZDSZ) pártkoalíció ellenezte a kettős állampolgárság megadását. Az igenek mellett kampányolt az ellenzékben politizáló Fidesz és számos civil szervezet, de ez nem bizonyult elegendőnek a magasabb részvételhez.

A népszavazás sikertelensége egyértelműen a kormányzó balliberális pártok gyűlöletkeltő kampányának tudható be. A korabeli miniszterelnök, Gyurcsány Ferenc azzal mérgezte a közvéleményt, hogy amennyiben a határon túli magyarok kettős állampolgárságot kapnak, minden magyar adófizetőnek plusz 168 ezer forintjába kerül a Magyarországot elárasztó határon túli magyarok orvosi ellátása és többi járandósága. Külügyminisztere, Kovács László még felháborítóbb kijelentésekre ragadtatta el magát, és azt vizionálta, hogy Magyarországot 23 millió román munkavállaló lepi el.

Ezeknek az abszurd vádaknak a megfogalmazása jól jelzi, mit gondolt a határon túli magyarságot is magában foglaló egységes magyar nemzetről a Budapesten regnáló balliberális hatalom. De lehetne sorolni a többi budapesti kormánytag kijelentéseit is, akik a világ legnagyobb veszélyének tartották az erdélyi, felvidéki, kárpátaljai vagy a délvidéki magyarságot. Miközben érdemes megemlíteni, hogy az utódállamok kormányai részéről akkor nem fogalmazódtak meg konkrét elutasítások és fenyegetések a magyarság kettős állampolgárságával szemben. Sőt, a Gyurcsány-kormányt megelőző miniszterelnök, Medgyessy Péter az egy évvel korábban, Belgrádban folytatott megbeszélésén megnyugtató választ kapott az akkori szerb miniszterelnöktől, hogy országának nincs kifogása a Szerbia területén élő mintegy háromszázezer magyar nemzetiségű személy kettős állampolgársága ellen.

Mindezek ismeretében még inkább felháborító a Trianonban idegen államok fennhatósága alá került magyar nemzetrészek brutális elutasítása, amit a határon túli magyarság sok évig tartó közösségi depresszióval és Budapesttel szembeni kiábrándultsággal fogadott. Ezen az sem segített, hogy az MSZP politikusainak egy része azzal érvelt, az európai uniós tagság megoldja a magyar nemzetrészek szétszakítosságát. (Mellesleg ez sem bizonyult igaznak, mert az uniós tagság semmit nem oldott meg a magyar nemzetpolitikai kérdések közül).

Tizenhat év távlatából a 2004. december ötödikei népszavazás sikertelensége szomorú emlék marad, amit hat év múlva, 2010-ben követett jóvátétel, amikor a Fidesz újbóli hatalomra kerülésével a kettős állampolgárságról szóló jogszabályt az elsők között szavazta meg az új Országgyűlés. A történtek azonban ma is intő jelként hatnak az egykori referendum sikertelensége miatt sokat szenvedett határon túli magyarság számára. Elgondolkozhatunk, mi vár e közösségekre egy lehetséges magyar kormányváltással? A balliberális oldal ugyanis semmit nem tanult a történtekből.