A háború velünk marad

Mind az Ukrajna elleni agressziót elindító Vlagyimir Putyin orosz, mind az Ukrajnát az orosz hadsereggel szembeni ellenállásban a legintenzívebben támogató Joe Biden amerikai elnök kijelentette: eszük ágában sincs véget vetni a műveleteknek.

Ez pedig annyit jelent, hogy Ukrajna továbbra is a világ egyik legforróbb pontja marad, ahol a globális hegemóniáról és Európa sorsáról is dönteni akarnak a szemben álló felek, akik között egyre mélyül a szakadék.

Putyin e hét eleji beszédéből ugyanis egyértelművé vált: Oroszországot a Nyugattal szemben álló entitásként pozicionálja, amely a saját érdekszférájába történő, orosz szempontból megengedhetetlen beavatkozásnak tekinti, hogy gazdasági, politikai, most pedig már katonai eszközökkel is megpróbálják Ukrajnát végképp nyugati – elsősorban amerikai – befolyási övezetté alakítani.

Az orosz elnök beszédének minden egyes sorából kiviláglik, hogy nem hajlandó letenni az egykori orosz birodalmi nagyság helyreállításának vágyálmáról, ha pedig ez a Nyugatnak nem tetszik, akkor ismét a permanens konfrontálódás és a hidegháború korszaka jön – bár ez utóbbi még a jobbik eset. Hiszen az Ukrajnában zajló konfrontációnál forróbb aligha lehetne egy háború. Igaz, ez egyelőre nem közvetlen, nyílt sisakos szemben állás, hiszen a Nyugat az Egyesült Államok vezetésével gazdasági támogatást nyújt és katonai eszközöket szállít ugyan, de hivatalosan nem lépett be a háborúba az ukrán fél oldalán.

Ez azonban máris elegendő Putyinnak és propagandagépezetének ahhoz, hogy szovjet propaganda által futtatott békeharc eszméjét újraélesztve továbbra is arról deliráljon: az általa indított háborúért valójában a Nyugat a felelős, és Oroszország csupán védekezik, amikor támadó háborút folytat.

Persze Putyin nem elszigetelni akarja Oroszországot, a szemei előtt egy, az amerikaiak által dominált nyugati tömbbel szemben álló világhatalom áll. Ez lenne Oroszország, amely egyúttal a szintén nem a nyugati tömbhöz tartozó Kínával és Indiával, sőt Iránnal is szorosabbra fűzné a kapcsolatait.

Mindez a vágyálmok szintjén persze jól hangozhat az orosz füleknek, azonban enyhén szólva is kérdéses, hogy a saját jogon egyre nagyobb súlyú globális nagyhatalommá váló Kína bármiben is hajlandó lenne alávetni magát Moszkva akaratának, még akkor sem, ha nagyban rá van szorulva az orosz energiahordozókra, ami azért jó indok a szoros együttműködésre. És persze India, amely hamarosan a világ legnépesebb országává válik, szintén nem szeretne lemondani arról, hogy a világgazdaság összes jelentős szereplőjével gyümölcsöző kapcsolatokat ápoljon.

Mindez számunkra a közeljövőben abban nyilvánul majd meg, hogy az ukrajnai háború intenzitása aligha csitul majd, sőt nőhet, hiszen Oroszország eltökéltsége az egykori birodalom határainak legalább részleges visszaállítására töretlen. Már csak azért is, mert az elmúlt egy évben presztízse az Ukrajna rövid idő alatt történő meghódítására tett kísérlet kudarca miatt sokat csorbult, ezért legalább az ország egy részének tartós meghódítása szükséges ahhoz, hogy valamelyest helyreállítsa ázsióját. Közben viszont természetesen egy pillanatra sem tesz le arról, hogy teljes egészében uralma alá hajtsa Ukrajnát.

Mint ahogy immár Moldova sem érezheti magát biztonságban, miután Moszkva már nem tekinti elsődlegesnek az ország szuverenitásának tiszteletben tartását a szakadár Transznisztria helyzetének rendezésekor.

A másik oldalon Joe Biden váratlan, jelkép értékű kijevi látogatásával tudatta országgal-világgal – elsősorban persze Vlagyimir Putyinnal és köreivel –, hogy nem hogy nem lankad az Ukrajnának nyújtott támogatás, de újabb, félmilliárd dolláros segítséggel fejelik meg.

Az ezt követő varsói beszéd is egyértelmű jelzés arra, hogy a Biden-adminisztráció – a NATO hathatós támogatásával – továbbra is Ukrajna mellett áll. A szónoklat akár kampánybeszédnek is beillett – és nem is téved sokat, aki így értelmezi. Biden, illetve a Demokrata Párt már a jövő évi amerikai elnökválasztásra hangol, ahol szavazatra váltható a remélt ukrajnai hadi siker. Vagy ha az nem is következik be, legalább a támogatás fenntartásával olyan színben tüntethetik fel magukat, hogy a Jó és a Rossz klasszikus, apokaliptikus harcában ők állnak a jó oldalon – miközben valójában természetesen nagyhatalmak közötti háború zajlik az érdekszférák és a gazdasági erőforrások újrafelosztásáért.

A háború tehát folytatódik, mindkét fél egyre nagyobb anyagi és haditechnikai erőforrásokat mozgósít, és mivel a tartalékok és a kapacitások mindkét térfélen meglehetősen nagyok, egyelőre nem tűnik valószínűnek, hogy a közeljövőben bármelyik oldalon olyan események következzenek be, amelyek arra késztetnék, hogy bedobja a törölközőt.

Az Ukrajnával szomszédos országok így arra kényszerülnek, hogy a nagyhatalmi törekvésekkel nem mindig egybeeső nemzeti érdekeik mentén lavírozzanak.

És reménykedjenek, hogy a háború és az orosz befolyási övezet határa is a lehető legtávolabb marad tőlük.