Vasile Dîncu látlelete: Kolozsvárnak nincs szilárd identitása, kollektív tudata

Az aktív politizálástól már korábban eltávolodott szociáldemokrata (PSD) politikus, aki szociológusként az IRES társadalomkutató intézet vezetője, a Carpatica Kulturális Egyesület, valamint az Oraşul című, városi kultúrával foglalkozó lap közös rendezvényén tartott előadást hétfőn, Kolozsváron.

Előadásában Dîncu arról beszélt, hogy szerinte Kolozsvár egy „stabil társadalmi szövet” nélküli, fragmentált kultúrájú közösség, és annak ellenére, hogy élőnek látszik, a kolozsvári közösségnek „hiányzik az önreflexív oldala, a belső szolidaritási mechanizmusai és a kollektív tudata”.

Kolozsvárnak hiányoznak az identitáselemei, önazonossága fragmentált, a városnak nincs kollektív szolidaritása és közösségi éthosza. „Ez utóbbit kialakításához nem elegendők a fejlesztési stratégiák általános városrendezési tervek” – állapította meg Dîncu.

A szociológus emlékeztetett: egy korábbi írásában arra a következtetésre jutott, hogy Kolozsvár halott város, és ezt ma sem gondolja másként, bármennyire is kényelmetlen ezt belátni. Nem létezik egységes városlakói tudat, mivel a város darabonként, más-más korban épült fel – folytatta, és utalt arra, hogy a jómódú elit kisajátítja a városközpontot, a lakosság többi része pedig a perifériára szorul, a lakótelepekre. Ebben jelentős szerepe volt a kommunista időszaknak – mondta. A kommunista rendszerben a városközpont megőrizte kulturális jellegét, itt és a központot övező terekben lakott az értelmiség, az egyetemi tanárok, az orvosok, a művészek, míg a lakótelepekre gyakorlatilag bezárták a munkásosztályt – hiába próbáltak a kommunisták kis városközpontokat kialakítani a lakótelepeken mozik, piacok stb. létrehozásával, ezek a terek nem működtek.

1989 után a kommunista ideológiát felváltotta a nacionalizmus – ennek a tétje Kolozsváron a városközpont birtoklása volt. A románok és a magyarok más-más teret laktak be városközpontként, amelyek szimbolikus jelentőséget nyertek, és a városközpont státusért folyó harc a közös identitás pótszerévé vált – fejtegette a szociológus.

Szerinte Gheorghe Funar következetes újra- meg újraválasztása a polgármesteri tisztségbe annak a megnyilvánulása, hogy a korábbi masszív iparosítás keretében Kolozsvárra költöztetett, a városi kultúra részévé soha nem váló emberek „attól féltek, hogy nehogy a város kilökje magából őket”.

Kolozsváron az értelmiség visszahúzódott „abból a térből, amelyben nem találtak visszhangra”. Dîncu ezt azért tartja furcsának, mivel Bukarest után Kolozsvár a „legképzettebb” város, itt él a legtöbb tudományos kutató, egyetemi tanár és író. Az írott sajtót nem vásárolják, a lapokban megjelenteknek nincs visszhangja, az újságok példányszáma pedig bizalmas információ – tette hozzá.

Kolozsvár azért nem tekinthető közösségnek, mivel nem létezik közös tudat, csak érdekek alakítanak ki valamilyen csoporttudatot. Bárki is vezeti a városházát, a nyilvánosságban egyetlen projekt sem lesz vita tárgya – nincs közvita, csak érdekharcok. Nincs közösség, mivel a szomszéd iránti bizalom riasztó ütemben csökkent. Kolozsváron a lakóknak csupán a 16-17 százaléka bízik meg a szomszédjában, míg Európa nagyvárosaiban ez a mutató 30-40 százalék.

Mivel a város nem tudott közös szolidaritási mechanizmusokat ajánlani, Kolozsváron „bizalmatlansági járvány pusztít” – hangsúlyozta a szociológus.

„Kolozsvár egy nagyon kényelmes város, mivel nem veszi igénybe, és általában figyelmen kívül hagyja saját lakóit. Egy félénk ember nagyon jól élhet ebben a városban. Kolozsváron egy életet le lehet élni anélkül, hogy kolozsvári lennél, mivel senki nem kéri tőled, hogy bármit is tégy a kolozsvári státusért. Kolozsvár nincs jelen saját lakóinak tudatában” – összegzett Vasile Dîncu.