Óperencián innen, Óperencián túl

Márpedig ha valahol, akkor nálunk körülbelül húsz esztendőn át mondhatni, tabutéma volt az utazás. Csak nagyon ritkán, nagyon-nagyon nyomós okkal lehetett átlépni a határt – tulajdonképpen mindegy is, melyik irányba indult (volna!) az utazni vágyó. És miután 1989 decemberében megtörtént a várva várt fordulat, az utazás még egy jó évtizeden át kimondottan kalandos vállalkozásnak számított. De elvileg már lehetett – s ha volt rá komoly ok, na meg pénz is (valamennyi), el lehetett indulni.

Budaházy István nagyváradi főgyógyszerésznek és feleségének különlegesen komoly okuk volt útra kelni: a bihari eszperantisták képviselőiként vettek részt különböző „reménynyelvi” találkozókon. Elindultak a honi szigorúan körbezárt tájakról napnyugat felé, hazajövet pedig beszámoltak úti élményeikről. 2010-ben a nagyváradi Varadinum Script Kiadó Az „Édentől” nyugatra címen kötetben is kiadta az 1991 óta sajtóban megjelent útleírásokat, jogosan számítva arra, hogy a különböző utak folyamatos bemutatása nemcsak kiegészíti egymást, de a maga sokszínűségében mutatja meg egy hamisítatlan, vérbeli értelmiségi házaspár szerteágazó és mégis nagyon koherens érdeklődési körét, gondolatvilágát. A bevezetőben Budaházy minden kétséget kizáróan meghatározza egyrészt utazás iránti vágyukat, másrészt az eszperantó nyelv iránti elkötelezettségüket.

„Az eszperantó mint egy segédeszköz szolgált a számunkra, hogy bepótoljuk mindazt, amit a sokoldalúan fejlett «Édenben» büntetésként éltünk meg, hogy, mint valami rabok, megbélyegzettek, elnyomottak, elítéltek (és mondhatnék még néhány találó és egyáltalán nem eltúlzott, hasonló minősítő szót), teljesen el voltunk zárva a civilizált világtól. Már első utazásaink után meggyőződéssel vallottam, amit azelőtt is sejtettem, hogy mekkora nagy bűn volt egy ország népét eltiltani attól, hogy utazhasson, lásson, tapasztaljon, amiből a kultúrához és a fejlődéshez szükséges forrásokat ismerjen meg, használjon fel. Ez nemcsak az egyénnel szemben volt egy kriminális tett, hanem az egész népesség, az egész ország érdekei és nemzete ellenében elkövetett merénylet.”

A könyvben vannak hosszabb, részletekbe menően aprólékosabb fejezetek, mint amilyen az első nagy „kiszabadulás” a norvégiai kongresszusig, majd onnan a hazáig vezető „kalandozások” leírása, vagy a finnországi út emberközpontú bemutatása, az itáliai, hollandiai és izraeli kirándulások hangulatos felidézése, és van három rövid, a lírai naplójegyzethez legközelebb álló írás, a Találkoztam a Tour de France-szal, Útban Krakkó felé, illetve a Szállásfoglalás... eszperantóul című fejezet. A hosszabb írásokat a gazdag fotóanyag mellett a komoly kultúrtörténeti – mindenekelőtt művészettörténeti – kapcsolódás teszi még érdekesebbé, illetve az a nagyon rokonszenves magatartás, ahogy visszafogottan és mégis bensőséges melegséggel ír

Budaházy István a régebbi barátokkal való újratalálkozásokról, illetve az újonnan kötött ismeretségek elmélyüléséről. Mindent egybevetve nagyon érdekes, olvasmányos könyv Az „Édentől” nyugatra: azok számára, akik jártak a leirt útvonalakon, segít felidézni, rendezni-csoportosítani saját emlékeiket, akik még nem jártak a bemutatott tájakon, hasznos „felkészítő” egy majdani utazáshoz. És nem utolsósorban minden olvasójának szolgál egy közös élménynyel – a földrajzi és egyben emberi határokat is légiesítő közös nyelv, az eszperantó „hatalmára” való rávezetéssel.

Budaházy István: Az „Édentől” nyugatra. Varadinum Script Könyvkiadó, Nagyvárad, 2010