A sztori Farrokh Bulsara, az excentrikus, de tehetséges fiatalember karakterén keresztül mutatja be minden idők egyik legnagyobb hatású bandájának történetét
Szent szörnyetegekről, pop- vagy rockikonokról nem a legkönnyebb életrajzi filmet forgatni, hiszen olyan figurákról van szó, akik már életükben legendává váltak. Ezért aztán – ha valóban mély művet akarnak letenni az asztalra – az alkotóknak nem árt megpróbálni lehámozni a legendás körítést a film tárgyáról, hogy megmutathassák a részben saját maga, részben a nagyközönség által köré épített mitológia mögött rejtőző hús-vér embert.
2018. november 13., 18:272018. november 13., 18:27
Nos a popkultúra egyik legmeghatározóbb bandája, a Queen, illetve az együttes énekese, Freddie Mercury életét feldolgozó Bohém rapszódia alkotóinak mindez nem sikerül – és a film számára nem számít mentő körülménynek, hogy amúgy egyáltalán nem is törekedtek rá. Persze nagy vonalakban a film végig követi a főszereplők – kiemelten természeten Freddie Mercury – pályafutását, de részben dramaturgiai okokból, nagyobb részt viszont a valóság megszépítése és a legendai homály fenntartása érdekében meglehetősen kreatívan kezeli a valóságot.
A sztori Farrokh Bulsara, az excentrikus, de tehetséges fiatalember karakterén keresztül mutatja be minden idők egyik legnagyobb hatású bandájának történetét, azt, hogyan lett a párszi-indiai bevándorlók kapafogú, kissé furcsa megjelenésű, a Heathrow repülőtéren csomagkezelőként dolgozó fiából Freddie Mercury, a félistenként imádott szupersztár.
– egy közönségszavazáson ezt választották minden idők legnagyobb koncerteseményének.
Innen tekintünk vissza a múltba, hogy aztán a történet szerint Mercury és a Queen pályafutása szempontjából meghatározó kulcsmomentumok kapcsán kiderüljön: a valóságban nem egészen vagy a legkevésbé sem úgy történtek, ahogy azt a filmben láthatjuk.
Mondhatnánk persze, hogy létezik a művészi szabadság intézménye, és a történetvezetés néha megkövetel egy-két „kreatív” csavart – ám jelen esetben a fő ok inkább az, hogy a banda két tagja, Brian May és Roger Taylor is a producerek között van, sőt eleve ők szorgalmazták a film elkészítését. Márpedig ilyen körülmények között – már csak a saját imázsuk és az általuk továbbéltetett Queen-mítosz miatt is – a film nehezen lehet más, mint egy újabb fejezet az együttes mitológiájában.
A különc, de amúgy jóravaló és pokolian tehetséges főhős azáltal kap felmentést minden, általa elkövetett rossz felelőssége alól, hogy megjelenik egy főgonosz, aki „megrontja” és „bűnbe viszi őt”– azt igyekeznek sugallni, hogy a homoszexualitástól a durva orgiákig jórészt mások vitték rossz utakra. Közben persze szenved, és néha egyedül érzi magát, mert miközben a férfiakhoz vonzódik, mindvégig hiányzik neki első szerelme, Mary, akit amúgy el is jegyzett.
Maga a film amúgy kicsit az ismeretterjesztő csatornákon látható alkotásokat idézi: két koncertjelenet között felvillannak az együttes pályafutásának ikonikus pillanatai, betekintést kapunk abba, hogyan született – már az alkotók szerint – néhány legendás dal, de sem a párbeszédek, sem a karakterek nem sikerültek különösebben.
amennyire csak át lehet lényegülni Freddie Mercuryvá, ő átlényegül.
A film záró húsz perce a legnehezebben érthető: azon túlmenően, hogy a főszereplő AIDS-betegségéről szóló információk közlése az együttes tagjaival nem úgy és nem akkor történt, nehezen érthető, hogy – már azon túlmenően, hogy jó a zene – miért kell két szám híján előadni a teljes Live Aid-koncertet, ha csak nem azért, hogy az alkotók elmondhassák: ez az első film, amelyben színészek szinte teljes hosszában megidéznek egy történelmi koncerteseményt.
Pedig hát a Queen és Freddie Mercury legendáriuma már amúgy is akkora, mint az üveghegy, fölösleges tovább építeni. A mesehősök mögötti valódi emberekről szóló, érdemi sztorival is rendelkező Queen-filmre még várni kell.
Bohém rapszódia (Bohemian Rhapsody – angol–amerikai
életrajzi dráma, zenés film, 134 perc, 2018). Rendezte: Bryan Singer, Dexter Fletcher. Szereplők: Rami Malik, Gwilym Lee, Ben Hardy, Joseph Mazzello, Mike Myers, Lucy Boynton, Aidan Gillan. Kép: Newton Thomas Sigel. Írta: Peter Morgan. Zene: John Ottman. Értékelés az 1-10-es skálán: 7
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy elsőként értesüljön a hírekről!
A várakozásoknak megfelelően túlélte ugyan a bukaresti kormány a bizalmatlansági indítványokat, ám a társadalmi és koalíciós feszültségek továbbra is próbára teszik a kabinetet. Ezen belül Ilie Bolojan alatt erősen inog a miniszterelnöki szék.
Példás, dicséretes reakciók egész sorát váltotta ki a napokban Bukarestben történt sajnálatos incidens, amelynek során egy fiatal rasszista indíttatásból rátámadt egy bangladesi ételfutárra.
Olyan az ukrajnai rendezés ügye, mint egy hullámvasút: egyszer a Donald Trump által szorgalmazott béke lehetősége repít a magasba, máskor a tűzszüneti megállapodás látszólagos esélytelensége taszítja mélybe a világot.
Egyszerre szimbolikus és ironikus, hogy a rendszerváltás Romániájának meghatározó alakja, Ion Iliescu még halálában is, 36 évvel az 1989-es események és 21 évvel a politika első vonalából való kikerülése után még mindig releváns tényező.
Elöljáróban szögezzük le: az emberek többsége a jövedelme mértékétől függetlenül általában elégedetlen annak összegével, a méltányos nyugdíjhoz való jog pedig mindenkit megillet.
Elöljáróban be kell vallanom, megnyugvással tölt el, hogy – enyhén szólva – gyér érdeklődés övezte az „új messiás” (igen, így kisbetűvel) erdélyi útját.
Magyar politikus ritkán használ olyan méltató szavakat egy román vezető kapcsán, mint amilyeneket Orbán Viktor miniszterelnök mondott román kollégájáról, Ilie Bolojanról Tusványoson – jó is lenne, ha mindez egy szoros együttműködés kezdetét jelentené.
Kevesebb mint kilenc hónap választ el bennünket a jövő évi magyarországi választásoktól, és mint ahogy az anyaországi társadalomnak, úgy a külhoni, erdélyi magyaroknak sem mindegy, mi lesz a megmérettetés kimenetele.
Ahogy az várható volt, a megszorító intézkedések miatt egyre durvábbak a viták a PSD és a PNL között, a PSD pedig olyan beleéléssel játssza az ellenzéki párt szerepét, hogy a végén még tényleg elhisszük: hajlandó felrobbantani a koalíciót.
Trump végül mégis a háborút választja a béke helyett? – tették fel sokan a kérdést azt követően, hogy az amerikai elnök bejelentette: növelik az ukrajnai fegyverszállításokat, és 50 napos ultimátumot adott Putyinnak az ukrajnai háború befejezésére.
Látogatottsági adatok
szóljon hozzá!