A sztori Farrokh Bulsara, az excentrikus, de tehetséges fiatalember karakterén keresztül mutatja be minden idők egyik legnagyobb hatású bandájának történetét
Szent szörnyetegekről, pop- vagy rockikonokról nem a legkönnyebb életrajzi filmet forgatni, hiszen olyan figurákról van szó, akik már életükben legendává váltak. Ezért aztán – ha valóban mély művet akarnak letenni az asztalra – az alkotóknak nem árt megpróbálni lehámozni a legendás körítést a film tárgyáról, hogy megmutathassák a részben saját maga, részben a nagyközönség által köré épített mitológia mögött rejtőző hús-vér embert.
2018. november 13., 18:272018. november 13., 18:27
Nos a popkultúra egyik legmeghatározóbb bandája, a Queen, illetve az együttes énekese, Freddie Mercury életét feldolgozó Bohém rapszódia alkotóinak mindez nem sikerül – és a film számára nem számít mentő körülménynek, hogy amúgy egyáltalán nem is törekedtek rá. Persze nagy vonalakban a film végig követi a főszereplők – kiemelten természeten Freddie Mercury – pályafutását, de részben dramaturgiai okokból, nagyobb részt viszont a valóság megszépítése és a legendai homály fenntartása érdekében meglehetősen kreatívan kezeli a valóságot.
A sztori Farrokh Bulsara, az excentrikus, de tehetséges fiatalember karakterén keresztül mutatja be minden idők egyik legnagyobb hatású bandájának történetét, azt, hogyan lett a párszi-indiai bevándorlók kapafogú, kissé furcsa megjelenésű, a Heathrow repülőtéren csomagkezelőként dolgozó fiából Freddie Mercury, a félistenként imádott szupersztár.
– egy közönségszavazáson ezt választották minden idők legnagyobb koncerteseményének.
Innen tekintünk vissza a múltba, hogy aztán a történet szerint Mercury és a Queen pályafutása szempontjából meghatározó kulcsmomentumok kapcsán kiderüljön: a valóságban nem egészen vagy a legkevésbé sem úgy történtek, ahogy azt a filmben láthatjuk.
Mondhatnánk persze, hogy létezik a művészi szabadság intézménye, és a történetvezetés néha megkövetel egy-két „kreatív” csavart – ám jelen esetben a fő ok inkább az, hogy a banda két tagja, Brian May és Roger Taylor is a producerek között van, sőt eleve ők szorgalmazták a film elkészítését. Márpedig ilyen körülmények között – már csak a saját imázsuk és az általuk továbbéltetett Queen-mítosz miatt is – a film nehezen lehet más, mint egy újabb fejezet az együttes mitológiájában.
A különc, de amúgy jóravaló és pokolian tehetséges főhős azáltal kap felmentést minden, általa elkövetett rossz felelőssége alól, hogy megjelenik egy főgonosz, aki „megrontja” és „bűnbe viszi őt”– azt igyekeznek sugallni, hogy a homoszexualitástól a durva orgiákig jórészt mások vitték rossz utakra. Közben persze szenved, és néha egyedül érzi magát, mert miközben a férfiakhoz vonzódik, mindvégig hiányzik neki első szerelme, Mary, akit amúgy el is jegyzett.
Maga a film amúgy kicsit az ismeretterjesztő csatornákon látható alkotásokat idézi: két koncertjelenet között felvillannak az együttes pályafutásának ikonikus pillanatai, betekintést kapunk abba, hogyan született – már az alkotók szerint – néhány legendás dal, de sem a párbeszédek, sem a karakterek nem sikerültek különösebben.
amennyire csak át lehet lényegülni Freddie Mercuryvá, ő átlényegül.
A film záró húsz perce a legnehezebben érthető: azon túlmenően, hogy a főszereplő AIDS-betegségéről szóló információk közlése az együttes tagjaival nem úgy és nem akkor történt, nehezen érthető, hogy – már azon túlmenően, hogy jó a zene – miért kell két szám híján előadni a teljes Live Aid-koncertet, ha csak nem azért, hogy az alkotók elmondhassák: ez az első film, amelyben színészek szinte teljes hosszában megidéznek egy történelmi koncerteseményt.
Pedig hát a Queen és Freddie Mercury legendáriuma már amúgy is akkora, mint az üveghegy, fölösleges tovább építeni. A mesehősök mögötti valódi emberekről szóló, érdemi sztorival is rendelkező Queen-filmre még várni kell.
Bohém rapszódia (Bohemian Rhapsody – angol–amerikai
életrajzi dráma, zenés film, 134 perc, 2018). Rendezte: Bryan Singer, Dexter Fletcher. Szereplők: Rami Malik, Gwilym Lee, Ben Hardy, Joseph Mazzello, Mike Myers, Lucy Boynton, Aidan Gillan. Kép: Newton Thomas Sigel. Írta: Peter Morgan. Zene: John Ottman. Értékelés az 1-10-es skálán: 7
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy elsőként értesüljön a hírekről!
A gyurcsányizmus nem szűnt meg, és át sem alakult – ezt a következtetést vonhatjuk le Dobrev Klára, a Demokratikus Koalíció elnöke bejelentéséből, miszerint hadjáratot indítanak a határon túli magyarok szavazati joga ellen.
Olyan világban élünk, amelyben a magunkfajta ember egyre gyakrabban felteszi a kérdést, hogy normális-e az, amit tapasztal. A teljesség igénye nélkül néhány példát említenék, hogy némi következtetést vonhassak le.
A bukaresti koalíciós pártok közötti vagdalkozásokat elnézve egyre inkább az az érzése az embernek, hogy a Szociáldemokrata Pártnak (PSD) sikerült feltalálnia egy sajátos politológiai hibridet: az ellenzéki kormánypártot.
Valljuk be, nem túl gyakori, hogy egy ország államfője és miniszterelnöke a nyilvánosság előtt kijelentse: megszavazná országa államiságának felszámolását.
A román külpolitika, illetve tágabb értelemben vett stratégia állapotát kiválóan tükrözi Ilie Bolojan miniszterelnök Venezuelával kapcsolatos kijelentése, miszerint az ottani események kapcsán Románia az EU-val megegyező álláspontot fog képviselni.
Közhellyé vált, hogy a gépkocsi már nem luxus, a megfelelő tömegközlekedési alternatívák nélkül alapvető szükségletté vált a mindennapokban. Egy olyan jog, amelynek szükségességét sok esetben nem lehet vitatni, viszont nem alanyi jog. Tenni kell érte.
Január 3-a, vagyis a venezuelai elnök mandátumának idő előtti lezárultát eredményező amerikai „rendészeti akció” óta a maga teljes valójában csodálható meg a 19. századi Monroe-elv áramvonalas, a 21. század követelményeihez igazított 2.0-s verziója.
Persze némi joggal vetheti fel bárki, hogy miközben Romániában az alkotmánybíróság a PSD hathatós közreműködésével éppen alkotmányos válság kirobbantásán ügyködik, miért lamentál valaki boomerbe oltott X-generációsként néhány zenecsatorna bezárásán.
Na, már csak ez hiányzott! – kommentálhatnánk a viccbeli poénnal az alkotmánybíróságnál uralkodó állapotokat. Csakhogy ez nem vicc. A taláros testületnek sikerült elérnie, hogy az eddigi pénzügyi és politikai krízist újabbal tetézze: alkotmányossal.
Képzeljék el, hogy a román parlament olyan törvényt fogad el, amely akár börtönbüntetéssel is sújthatóvá teszi, ha valaki kijelenti, hogy Románia nem az 1918-as gyulafehérvári román gyűlés nyomán, a „nép akaratából” szerezte meg az Erdély fölötti uralmat.
Látogatottsági adatok
szóljon hozzá!